Isten ujját látta meg két barát a minap. Az ujj egyikük keszeg koponyájára mutatott, mely koponya a magyar irodalom egén fénylik. S oly határozott biztonsággal mutatott alá, oly tévedhetetlenül, hogy másikuk dúsan tarkálló művészbozontja szálanként felmeredezett.
A dolog azzal vette kezdetét, hogy e két fénylő csillaga jelenkori irodalmunknak egyikük hivatali helyén összetalálkozott.
– Inni kéne valamit – mondta a keszeg.
– Inni – bólintott rá a tarka fejű társa.
S tovább ültek bánatosan, mozdulni képtelen.
– Egy vasam sincs – mondta a keszeg, minthogy momentán valóban lapos volt a zsebe.
– Nekem se – bólint a tarka, minthogy minden pénzét elvette az asszony.
Roskatagon ültek, csüggedten.
– Meg kellene büntetni valakit.
– De kit?
Égen-földön nem volt kit megbüntetni, mert régen volt már fizetés. S büntetni is csak akkor tud az ember – fejtette ki már többször igen bölcsen a keszeg –, midőn pénz van az ember zsebében. Ha üres az ember zsebe, önbizalma is elröppen, s nincs bátorsága kölcsönkérni.
– Mit tegyünk hát? Inni mindenképpen kell. – E lényeget nem vesztette szem elől Keszeg és Tarka, s minthogy közel volt az íróasztal sarka díszes figurációjával, melynek pereméről egy elhagyatott és vadonatúj könyvtermék sandított, a felé nyúló kéznek játékra kínálván magát, Keszeg nyurga ujjaival borzolgatni kezdte lapjait. Szórakozottan borzolgatta, miközben falakon által nézve, gondolatban sorra vette az összes lehetőségeket pénzszerzés iránt.
Addig csinálta ezt, míg belefáradt. Ekkor vigyázva emelte a könyvet föl, de sarkig kicsapván azt az első oldalon. Dedikáció állott ott a hív tanítványtól naiv mestere nevére, ki e hivatali helynek főnöke, s most éppen valamely más hivatala után száguldván, a könyvet itt előhagyá.
– Hohó – kiáltott fel Keszeg. – Ezek ketten derék barátaink. Mi lenne, ha innánk az egészségükre?
– Helyes lenne – bólintott Tarka.
A könyvet a hónuk alá vették, s elindultak vele a Bajcsy-Zsilinszky útra, hol antikvár könyvek vétele és eladása történik.
Horgadt fejjel mentek, mert lelkükben még nem tisztázták egészen ezt a dolgot, s még nem döntötték el teljes bizonyossággal, hogy jót vagy rosszat cselekszenek-e. Mindez pedig azért volt, mert üres volt a zsebük. Végül Tarka valamely ruhadarabja korcában 25 fillért talált, minek következtében teljes bizonyossággal el tudták dönteni, hogy a legszebb erények útját járják. Többszörösen jót cselekszenek. Először is isznak két barátjuk egészségére, másodszor: a tanítómestert megszabadítják attól, hogy hív tanítványa könyvét el kelljen olvasnia, harmadszor: a hív tanítványt megkímélik a kritikától, melyet a tanítómester minden bizonnyal rámérne, ha olvasná a könyvet.
Így a sokszoros jó cselekedet reményében lelküket kiegyensúlyozva most már csak azon izgultak, beveszi-e a könyvet az antikvárium, s ha beveszi, mi legyen a dedikációval? Ez utóbbin Keszeg máris segített, letépvén a könyv első lapjának szépségfoltos sarkát. Nagy kő esett le mindkettőjük szívéről, illetve a nagy kőnek az egyik fele, mert a másik fele mindaddig megvolt, míg be nem léptek szorongva az antikvárium ajtaján, s a fejük fölött lebegő bizonytalansággal le nem tették a pultra a hív tanítvány makulátlan könyvét.
– Tizenkettőnyolcvan – mondta egyszerűen a becsüs, s hanyagul megdobta kissé tenyerén a könyvet.
Leszakadt a kő másik fele. Keszeg és Tarka vidoran fénylő tekintete találkozott, s valahol a légben borospoharak csendültek.
E sorok írója nem kívánja untatni olvasóját az apró izgalmak részletes leírásával, melyek az antikváriumban sorra megpróbálták őket, mindaddig, míg a tizenkettőnyolcvan realitássá nem lett, a kasszából előkerülvén.
Először is a becsüs – igaz, hogy csak úgy mellékes mozdulattal, de biztos érzékkel felnyitotta a könyvet a megkurtított oldalon.
– Itt mi volt? – kérdezte Keszegtől unottnak tetsző képpel, de vizsgaszemekkel, melyek vesébe látnak.
– Biztosan valami dedikáció – mondta Keszeg hasonlóképp unottan, s a tizenkettőnyolcvanra gondolt, mely még nem jött elő a kasszából.
– Magának dedikálták?
– Nem mindegy az? – mondta Keszeg fokozott unottsággal, s most már egészen szuggesztíven gondolt a pénzre.
– Igazolványt kérek – szólt a becsüs. Keszeg könnyedén kicsapta igazolványát a pultra.
A becsüs, a könyvek becsüse, ránézett a névre, s ránézett az emberre, ki e fénylő nevet viseli az irodalom egén. Furcsát gondolhatott, minthogy e név megfordult már a keze közt. De hát nem mindegy az, mit gondol a könyvek becsüse? A kassza megnyílott, s Keszeg és Tarka a léleknek ennyi megpróbáltatása után utcára léphetett.
Keszeg frissen ropogtatta tenyerében a még kassza-meleg tízest, melynek szögletéből némi fémérmék dugdosták kifelé a fejüket.
– No, most aztán semmi akadálya többé, hogy igyunk barátaink egészségére – mondta Keszeg vidáman és megkönnyebbülten. Megcélozta a legközelebbi kocsmát, melynek átellenben kellett valahol lenni. De ezt oly gondtalan vidámsággal tette, tarkával egyetemben belefeledkezve a könnyelmű örömbe, melyet csak ennyi viszontagsággal megszerzett tízes tud okozni, hogy az Isten ujját nem vették észre, mely több szórakozott átkelő közül éppen őrájuk mutatott.
Az Isten Angyala fehérben állott előttük. Gumibotját eldugta, s mosolygott.
– Uraim, szórakozottságuk fejében kérem Önöktől azt a tízest – s vidáman mutatott Keszeg ujjai közé.
Keszeg és Tarka, midőn az eseményeknek ily gyors lepergése után egymásra néztek, s ki-ki a másikban meglátta a maga árvaságát, valamint Tarka Keszeg kezében a maradék kettőnyolcvanat, bölcs fintorral magyarázni kezdték a történteket.
Megállapították, hogy az Isten gyöngéd ujja nyúlt közbe, hogy óvja az ő kedvenc fiait. Mert igyanak csak barátaik egészségére, de úgy, hogy a maguk egészségének ne ártsanak.
Meg is itták a két pikoló világost, amire a náluk található érmékből tellett.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
