Szénási Miklós: Hétfő jön, megállíthatatlanul

2021. június 26., 07:01
Fekti Vera: Balatonalmádi jegyzetek IV.

– Szeretlek – mondta a fiú.

– Én még jobban – felelte a lány.

– Tudod – ült fel a fiú –, most legszívesebben azt mondanám, hogy gyereket szeretnék tőled.

A lány tekintete homályos lett, mint amikor túl hirtelen szakad le az est.

– Tudod, hogy nem lehet.

Ahogy elfordult, válla a falhoz ért. A tapéta hideg volt.

A szomszéd lakásban élő öregember ekkor felállt, kinyitotta a konyhaszekrény ajtaját, benyúlt és előhúzta a sütőrumot. Nem sok maradt benne, egyetlen húzásra megitta.

– Szóltál? – kiáltott ki az öregasszonynak, aki a szobában bámult maga elé. Annyira üvöltött bent a tévé, hogy néha szinte neki is fájt.

Az asszony irodista volt, Lakatos Feri meg a gyár kisebbik csarnokában dolgozott és akkoriban senki nem mondta, hogy nem kötött sapkában kellene a gépek között rohangálni, hanem sisakban és zajvédelmi fejhallgatóban. Ahogy a németek is csinálták, akik 1990-ben azért vették meg a céget, hogy fél év múlva mindenkit kirúgjanak és lehúzzák a rolót.

Válasz nem jött, a férfi dühösen a földhöz csapta a palackot. De a műanyag csak pattant egyet a szürke linóleumon.

Ilyen színű volt az ég talán 1983 vagy ’84 nyarán is azon az augusztusi napon, amikor Tamás kilépett a moziból. Másfél óra alatt hirtelen tél lett: kavargó, fehér hópihéket kergetett a szél, és a gyerek nem értette, mi történt addig, míg a balatoni kisváros mozijában ült a szüleivel. Ez volt a második év, mikor Tamásék itt nyaraltak. Az első napok szörnyen teltek, mert az apja odafelé a vonaton berúgott, és mire elfoglalták a szobáikat SZOT-üdülőben, már nem lehetett bírni vele. Hangosan szidta a fiú anyját, és amikor a gyerek sírni kezdett, odahajolt hozzá, egészen közel, hogy érezni lehetett a szája rossz szagát, és gúnyosan az arcába sziszegte:

– Majd megtanulod, kisfiam, milyenek a nők, de most takarodjál a szobádba.

Ennyi elég volt, hogy Tamás fantáziájának filmszerű képei darabokra hulljanak arról, hogy elkapja az apja torkát és a falnak löki, fejezze már be végre ezt a cirkuszt. Egész éjjel rettegve feküdt az ágyon, s hallgatta a szomszédból a puffanásokat, ahogy az apja ütötte az anyját, és közben káromkodott, hogy kussolj már, te rohadt kurva.

Megfogadta, különb ember lesz, nem ilyen rongyember. De aztán másképpen alakult minden. Nem akarta, mégis ugyanazokat a hibákat követte el, mint az apja.

Ahogy ott állt a lift előtt, arra gondolt, nem olyan nagy baj az, ha többé nem fogja látni az asszonyt. A kölyke is csak a számítógép előtt ül, és lassan már az is baj, ha rászól, hogy vacsora előtt mosson kezet.

Nem sokan voltak az utcán, ahogy kilépett. Öt múlt, nézett az órájára Tamás.

Máskor ebben az időben még javában hömpölyög a városban a forgalom, de most vasárnap volt, látszólag unalmas, érdektelen késő délután.

A körforgalomnál viszont dugó volt, és az nem is a vasúti síntől indult, hanem sokkal korábban, már alaktanyánál elkezdődött.

Dóra leengedte az ablakot, Imi felhúzta. Dóra megint leengedte, Imi megint felhúzta.

– Te nem érzed, mennyire nincs levegő? – fakadt ki a nő.

– Te nem érzed, kintről milyen büdös jön be?

– Már csak néhány perc, addig igazán kibírhatnád.

A férfi erre nem mondott semmit.

– A Müllerbe vagy az Aldiba akarsz előbb menni?

Semmi válasz.

– Menjünk inkább tankolni?

Megint semmi.

Dóra várt néhány pillanatot, és amikor látta, hogy Imiből egyetlen szót sem fog tudni kihúzni, hirtelen kioldotta a biztonsági övet és kiugrott az Opelből. Nem félt, hogy elcsapják, vagy elesik, mert szinte lépésben haladt mindenki. Ahogy az út mellett futni kezdett, remélte, Imi utána kiabál majd, mint a filmekben, hogy Dóra, Dóra, gyere már vissza, de a férfi ugyanúgy bámult maga elé, ahogy addig is. Nézte, ahogy araszolnak a Stop shop felé, ahol több helyen óriási végkiárusítást hirdettek.

A Kikában is óriási sor állt. A legtöbben azonban nem kanapét, szekrényt vagy étkezőasztalt vettek, hanem kisebb holmikat. Ezen doktor Korponai egészen megdöbbent. Ahogy állt az árukiadónál és várta, hogy hozzák a tévészekrényt, amit két hete rendeltek meg, és amiről elfelejtettek értesítést küldeni, míg a felesége rá nem kérdezett, a pénztárnál várakozókat figyelte. Volt, aki négy vizespoharat tett a kosarába, más egyetlen serpenyőt vagy két csomag szalvétát. Egy élénkvörös hajú nő tenyérnyi cserepes szobanövénnyel várt a sorára.

– Lehet, hogy mégis tévedtünk, uram – szólította meg Korponait a köpenyes férfi, aki az előbb átvette a nyomtatványt az előlegről. – Az önök tévéállványa mégsem érkezett meg. Nagyon sajnálom.

Doktor Korponai vállat vont.

– Nem gond. Majd szóljanak, ha egyszer mégis ideérne.

Volt valami a hangjában, amitől a köpenyes azt érezte, legszívesebben orrba verné ezt a nyakkendős fickót.

– Feltétlenül, uram – mondta végül, és visszasétált a raktárba, ahol máskor ilyenkor már javában számolták a hátralevő negyedórákat, mikor zár be végre az üzlet, mintha nem tudnák, semmi jelentősége annak, hogy véget ér a vasárnap, ha aztán úgyis jön a hétfő. Ez azonban most senkit nem érdekelt. A kisfőnök azt mondta, ne kapkodjanak. Semmi értelme, csinálják azt, amit máskor is.

– Figyeljetek, fiúk, ha már itt vagytok, akkor vegyétek komolyan. Bejöttetek, nem? Akkor meg?

Ezzel indította ezt az utolsó műszakot.

Nagyjából mindenki sejtette, hogy körülbelül ez várható.

Pista bácsi nem, mert az öreg szombaton elhunyt. A veséje mondta fel, alig-alig működött már, és amikor bevitték a kórházba, tudta, hogy onnan már nem fog kijönni. A fia, Laci úgy zokogott, mint valami nagy gyerek, mikor hívta az anyja, mi történt.

– Tudod, hogy apádnak most már sokkal jobb. Nem szenved tovább, az Isten magához emelte – mondta Magdi néni.

– Az Isten az kicsoda? – kérdezte az unokájukat a játszótéren a kövér kislány, akinek az anyja az átjárónál cigarettázott és nézte a parkolót, mikor jön már a férje.

– Nem tudod? – kerekedett el a kis Évike szeme. – Hát az Isten. A Jézuska. Ti nem jártok templomba?

A kövér kislány csak nézett. Azt tudta, mit csinál a körmös, mi megy a Netflixen, vagy miről énekel Taylor Swift, de arról halvány elképzelése sem volt, mi lehet az a templom.

Fogalma sem volt róla, ahogy arról sem, hogy valamikor, még a Teremtés negyedik napja környékén, talán egy véletlen, vagy akár nagyon is tudatosnak tekinthető mozdulat hatására elstartolt egy közepes méretű kisbolygó. Hosszú útja során több ízben ütközött más égitestekkel, és a találkozások hatására méretes darabok szakadtak le róla. Jóval kisebb volt már, mint kezdetben, de még mindig túl nagy: lehetetlennek tűnt megakadályozni, hogy pályája keresztezze a Naprendszer harmadik bolygójának útját.

Ha valaki messziről figyelte az eseményeket, láthatta, mennyire nem úgy viselkednek ezek az emberek, ahogy ilyenkor kellene. De mi mást is tehettek volna? A hírekből tudták, hogy az ütközés elkerülhetetlen, s ha a nem túl ötletesen Hétfőnek nevezett kisbolygó belezuhan a Földbe, akkor úgyis mindenki elpusztul.

Néhány másodperc alatt vége lesz az egésznek.