Szénási Miklós: Laci örül

2021. január 16., 07:02
Fotó: Fortepan

Erika férje nem érez szagokat, újságolta Lacinak a felesége. Andi informatikát tanított, Erika a kolléganője volt. Mikepércsen laktak, néha elhívták Andit és Lacit szalonnát sütni. Olyankor mindig volt némi vita, ki vezessen. Laci szívesen sörözött volna Ferivel, Andi viszont azt mondta, Erika megígérte, hogy lesz finom édes vörös bor az apjától, feltétlenül kóstolja meg.

– Csak nem? – igazította meg az olvasószemüvegét Laci. – Koronás lett Feri is?

– Biztos, hogy az – mondta Andi és lerakta a táskáját a konyhaasztalra. Annyira ideges volt, hogy eszébe sem jutott, Laci mennyire utálja ezt. – Tudod, hogy Feri anyja meg az élettársa is beteg. Ők vigyáztak a lányokra a múlt héten, lehet, hogy a gyerekek hurcolták haza.

Laci töprengve nézte a szobából a konyhaasztalon remegő retikült. Erika pont oda tette, ahol ő szokott enni, majdnem teljesen takarta az este ott felejtett szalvétát. Mégsem azt mondta, amit máskor ilyenkor szokott.

– És ezek után te ma találkoztál Erikával?

Az asszony magára húzta az otthoni kardigánját.

– Nem, dehogy. Telefonon mesélte. Ma nem jött be, meg tegnap sem.

– Még szerencse – mondta erre Laci. – Ha Feri fertőzött, Erika is az. Csak idő kérdése, mikor dől ki ő is a sorból.

Andi le akarta inteni, ne legyen már ilyen vészmadár, de aztán eszébe jutott, hogy Lacinak akár igaza is lehet.

– Négy nap a lappangás – közölte határozottan. – Ma kedd van, mi múlt csütörtökön ebédeltünk együtt, meg pénteken a parkolóban váltottunk néhány szót. A szabadban – tette hozzá gyorsan férje aggodalmaskodó képét látva. – Ha bármi lenne, már kijött volna rajtam

Laci úgy érezte, talán tényleg nincs értelme pánikolni. Kinyomta a tévét, felállt és kisétált a konyhába.

– Annyiszor kértelek már, hogy az asztalra ne tegyél semmit.

– Én is annyiszor kértelek, hogy ne hagyd bent a szobában a kávésbögrédet. Annyira utálom, hogy akkor hozod ki, mikor már mindent elmosogattam.

– A bögrét bármikor el lehet mosni. De van fogalmad róla, mi mindent hazahozol azzal a táskával?

Andi nem akart veszekedni, s hogy megússza a folytatást, inkább bevonult a vécébe. Tartott itt néhány régi újságot, és arról, mire vigyázzanak a kosok márciusban és hogyan kell brokkolis tésztát gyorsan és finoman készíteni, bármikor szívesen olvasott.

A nap hamar elszaladt, vacsora után néztek még két részt a Netflixen az új svéd sorozatból, aztán lefeküdtek. Andi hamar elaludt, Laci azonban sokáig forgolódott. Az járt a fejében, amivel a cégüknél a portás Zoli viccelődött tavasszal, hogy ő azóta nem érez ízeket, amióta megnősült, ehhez képest az csak jó lehet, ha szagokat sem érez, amikor az asszony után megy a klotyóba. Egészen addig vicces volt ez, míg Zoli tüdőbeteg apósát el nem vitte a vírus.

Miután harmadjára nézte meg az óráját és még mindig csak fél tizenkettő múlt, Laci kiosont a konyhába. Nem gyújtott villanyt, hadd aludjon Andi, úgyis felkel majd valamikor hajnalban, ha pisilnie kell, mert túl sok teát ivott a tévé előtt. Óvatosan lépkedett a sötétben, és arra gondolt, tulajdonképpen nem is rossz, hogy az előző felesége elhagyta, s vitte magával a nevelt fiát is. Nem mintha nem szerette volna a kis Rudit, de az anyja mindent ráhagyott a kölyökre, aki szétszórta a játékait az egész lakásban, Laci meg sokszor lépett rá dobókockára, kisautóra, ami néha nagyon fájdalmas volt.

Kinyitotta a konyhaszekrényt, és meresztette a szemét, hol a kávé. Úgy tippelte, valahol szemmagasságban lehet, remélte, az asszony nem tette máshova. Laci nehezen viselte, ha valaminek nem egy helye volt. Andi a telefonját általában az éjjeliszekrényén hagyta vagy a polcon a nappaliban, a fotók előtt. Néha viszont az ablakban szólalt meg, olykor a tűzhely mellett. A lakáskulcsot, a napszemüveget, Laci óráját vagy éppen a kávét azonban nem lehetett megcsöngetni. Szerencsére most nem kellett túl sokáig keresgélnie, ott volt, ahol máskor is, a régi kakaóporos dobozban.

Laci nyelt egyet, míg letekerte a kupakot, aztán nagyon megkönnyebbült, mikor beleszagolt, mert azonnal megcsapta az erős kávéillat.

Andi kelt korábban, lefőzött két nagy adag feketét. Jó volt erre ébredni hét előtt.

A cégnél tűrhetően telt az idő, viszonylag nagy forgalom volt, a végéhez közeledett egy tárgyalási szakasz, egész nap jöttek az ügyfelek aláírni. Fél ötkor Laci felállt, elköszönt, és nagyon örült, mikor intett a portás Zolinak, hogy akkor mára neki ennyi volt, és végre levehette a maszkot magáról. Ahogy kilépett a hűvös utcára, hirtelen megszédült. Mint aki túl gyorsan állt fel. Ráadásul kaparni kezdett a torka is.

– Lehet, hogy lázam van – hívta Andit.

– Ne már – ijedezett az asszony.

Laci úgy érezte, ennyi volt, vége, néhány nap, és bekerül a kórházba. Ha pedig gépre teszik, ki tudja, mi lesz vele. Szinte egész testében reszketett, mire hazaért.

– Vegyél maszkot – nyöszörögte, mikor letépte magáról a kabátot az előszobában. – Hol a hőmérő?

Andi riadtan hozta.

– Ülj le, nem lesz semmi baj – biztatta Lacit, de valahogy nem nagyon hitt benne, hogy most meg fogják úszni. A hírekből más sem ömlött rájuk, minthogy hány fertőzött, hány halott van.

Nem sokkal később azonban már valamivel nyugodtabbnak érezte magát Andi.

– Láz? Ez nem hőemelkedés, hanem már-már kihűlés. 35 és fél. A legjobb!

Laci nehezen tette túl magát a tényen, hogy nincs láza. A biztonság kedvéért mindenesetre hamar lefeküdt, de most sem tudott azonnal elaludni. Éjfélig forgolódott, akkor megint kiosont a konyhába, hogy megszagolja a kávét.

Kevés hiányzott ahhoz, hogy ájultan végigzuhanjon a kövön: semmit nem érzett. Akármilyen közel dugta az orrához a dobozt, nem jött az a jó sötét, erős kávéillat. Laci teljesen kétségbeesett. Ennyi volt, vége – ez zakatolt a fejében. Annyira sajnálta magát, hogy a szeme is könnybe lábadt. Arra gondolt, nem is lenne szabad visszamenni a szobába Andihoz, nehogy ő is elkapja, de aztán úgy döntött, ha eddig is egy levegőt szívtak, akkor már rég késő óvatoskodni. A kanapé amúgy is elég rövid, úgyhogy jobb lesz neki a megszokott helyén.

Andi már elment, amikor felkelt. Úgy érezte magát, mint egy halálraítélt, ahogy magára húzta az atlétát, a kockás inget, a pulóvert. Enni sem volt kedve.

Enni azonban kell, szólalt meg Laciban az életösztön. Befalt néhány csokis nápolyit, és úgy gondolta, iszik egy kis kávét. A tűzhelyen, a megszokott helyen azonban nem találta a bögréjét. Nem volt türelme keresgélni, így inkább megcsöngette Andit.

– Nem főztél kávét?

– Elfogyott tegnap. Majd vegyél már, kérlek. Puszi! – hadarta az asszony, és már le is tette.

Laci odavonszolta magát a konyhaszekrényhez. Kinyitotta és kivette a régi kakaóporos dobozt. Megrázta, tényleg üres volt. Akkor látta csak, mikor visszatette, hogy van mellette a polcon egy másik pont ugyanilyen. Az, amiben a cukrot tartották régen. De miután Andi két éve leszokott róla, mert hizlal, és Laci is csatlakozott hozzá, nem nagyon kellett utána töltögetni.

A férfi töprengve nézte a két régi dobozt. Előbb a kávés tetejét tekerte le. Üres volt, de jó erős illat áradt belőle. Aztán a cukrosat vette szemügyre. Az orrához emelte, beleszippantott – és semmi.

– A rohadt életbe – mondta erre Laci.

Ennél jobban csak az dobta fel, mikor kilépett a lépcsőház ajtaján és megcsapta az a penetráns bűz, amit a közeli szennyvíztelep irányából hozott erre a szél.

Laci szarszagnak még nem örült ennyire.

Legfrissebb hírek
2021. május 08., 09:19
2021. május 08., 09:08
2021. május 08., 08:35
2021. május 08., 08:30