Szerelemgyerek volt, vagy ahogy akkoriban mondták, fattyú. Ilka, az anyja, egy nagygazdánál cselédkedett, annak súlyos beteg feleségét ápolta. Mikor látszani kezdett rajta az állapota, hazament Debrecenbe, az öreg nagynénjéhez, ott szülte meg a kis Zsuzsikát. Hogy ki volt az apa, a gazda-e vagy a fia, sohasem árulta el, akárhogy faggatták. A kislányt árvaházba adta.
− Mit kezdjek vele? Kinek kellenék a szégyenemmel együtt?
− Szígyellted vóna magad akkor, amikor magadhoz engedted azt a kurafit! – pirított rá a nagynénje.
Az öregasszony haragudott Ilkára, leginkább azért, hogy Zsuzsikát eldobta magától. Pedig a kislány, mint a legtöbb szerelemgyerek, szép volt, egészséges és áldott jó természetű. Sírni is alig hallották. Kár, hogy lelenc lett belőle.
− Mit tudja azt maga, Gizus néném, hogy van az kinn, a tanyán!
− A tisztessíg tanyán vagy városban, mindenütt ugyanaz.
Ilka vállat vont, a kislány sorsát nem vette nagyon a lelkére. Elköltözött Szegedre. Úgy hírlett, ott ment férjhez, szerencséje volt, egy iparosember vette el.
Gizus nagynéni régóta özvegysorban élt, sokat betegeskedett. Volt egy kis vagyonkája, és mivel gyereke nem született, a rokonai árgus szemekkel figyelték, mikor leheli ki a lelkét, meg főleg azt, kire hagyja majd, amije van. Amikor az elkerülhetetlen bekövetkezett, a nagyerdei temetőben ott volt az egész família, a kis Zsuzsika is, talpig feketében. Nem véletlenül, ugyanis Gizus néni a végrendeletében arra a rokonára hagyta a vagyonát, aki kiveszi a kislányt az árvaházból, és becsülettel felneveli.
Így került Zsuzska „kedvesanyámékhoz”, akik szegről-végről az édesnek is rokonai voltak. „Kedvesapám” szerette a kislányt, nem tett különbséget a lelenc meg a sajátjai között. Kedvesanyámnak meg, aki a harmadikkal volt várandós, jól jött a pesztonka, mert a második gyerek még a bölcsőben rugdalódzott. Zsuzska megörült a kisfiúnak, el sem mozdult volna mellőle, buta kis dalocskákat énekelgetett neki. Alig bírta el, de cipelte magával, ki az udvarra. Ott leült vele a napos házvégére, a padlásfeljáróhoz. Az öreg Bogár kutya is odasündörgött hozzájuk, ott játszottak, bolondoztak hármasban.
Kedvesanyám a nagy hasával a konyhaajtóból figyelte őket. Kedvetlen volt, savanyú szájízű, irigykedett az ártatlan teremtések jókedvére. Oda is kiáltott Zsuzskának:
− Gyere csak be, te jány, oszt takarítsd meg ezt a kormos fazekat! De tisztára sikáld!
Zsuzska ugrott, félt kedvesanyámtól, akinek könnyen eljárt a keze. Néha kedvesapám szólt rá az asszonyra:
− Ne bántsd már azt az árvát! Hogy van szíved megütni?
− Ne játsszon, dógozzon! Van itt mit csinálni.
− De hiszen gyermek még!
− Gyermek, gyermek! Nekem már nagyon elegem van a gyerekekből! – azzal befordult a tisztaszobába, estig ki sem jött.
Egyik nap Zsuzsika vizet cipelt az artézi kútról. Nyár volt, meleg, az úton a homok felforrósodott, égette a meztelen talpát. Az út menti akácfák árnyékában meg-meg pihent. Szembe vele egy úrforma fiatalember jött.
− Bírod, kislány?
Zsuzska nem felelt, csak nézett rá a szép, nagy, barna szemeivel.
− A Vargáék Zsuzskája vagy?
A kislány bólintott, de most sem szólt semmit.
− Na, gyere, segítek hazavinni a kannát.
Csak kedvesanyám volt otthon, kinn ült az udvaron az eperfa alatt. Egy légycsapóval hessegette megdagadt lábáról a legyeket.
− Jóasszony! – szólította meg az idegen. – Vegyen ennek a kislánynak cipőt, ruhát vagy amit szeretne!
Ezzel odanyomott kedvesanyám kezébe néhány bankót. Aztán a kislányhoz fordult:
− Na, Zsuzsika, mit szeretnél?
A kislány szeme felcsillant, és most először megszólalt:
− Fülbevalót, olyan kék gyöngyöset!
A férfi nevetett, aztán ahogy jött, úgy el is ment.
Kedvesanyám erre megjegyezte:
− Na, csak kibukik a kis csipaszból az úri vér. Még hogy fülbevalót?! Hát még mit nem!
(Karantének)
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.