Hideg van, rohadt hideg. Már két órája állok itt, le fognak fagyni a cickóim. Ha látna anyám, nem hinne a szemének. De aztán hamar leesne neki a tantusz, s akkora pofont keverne le, hogy a vakolat adná a másikat. Pont, mint gyerekkoromban. Nagyot tudott ütni. Szele volt, zúgása, lendülete. Ha csak megrángatott, attól is elestem. Ő piált, én rettegtem. Nem tudtam, mikor, miért kapok. Cinege lelkemmel egyensúlyoztam, próbáltam kitalálni, mi a jó. Hát semmi nem volt az. Többet folyt a takony az orromból a bőgéstől, mint a csapból a víz. Nem is volt vezetékes vizünk. Nem érdekes, mert a fürdés, mosdás nem volt központi kérdés. Semmilyen kérdés nem volt. Állandóan éhes voltam. Azt hittem, azért nincs étel, mert nincs apám és nagyon szegények vagyunk. Nagyon sokára jöttem rá, hogy minden lóvé lefolydogál az anyám torkán. A suliban olyan voltam, mint egy ázott veréb. A többiekhez képest legalábbis. Művészi szintre emeltem a lyukak takargatását. Mindig mások levetett gönceiben jártam, használt könyveim voltak, agyonrágott cerkáim. Az egész gyerekkorom használt volt. Ócska. Sokat álmodoztam, nem is tudom, miről. Mert a normális életről nem sokat tudtam. Azt láttam, hogy az osztálytársaimnak mosolygósabb sors jutott. Ahogy nőttem, az álmok eltűntek, felváltotta a néma düh. Többet értettem meg a nyomorúságomból és az otthon börtönéből. A kezeim szinte mindig ökölbe voltak szorítva.
Soha nem felejtem el azt a napot, amikor a végeláthatatlan rikácsolást hallgattam, és már nem féltem. Kinyitottam a számat, de nem habogtam, hanem visszaüvöltöttem anyámnak. Dermedt csend lett. Mintha a gazella visszaharapott volna az oroszlánnak. Akkor még elviseltem a rám zúduló ütlegeket. Talán azt hittem, hogy nagyon helytelen volt, amit tettem. De ez a nap fordulópont volt. Kezdtem megérteni, hogy ez nem élet. Hogy ebből kitörhetek, hátra se kell néznem. Tizenöt éves voltam, amikor szintet léptem. Ő ütött, én visszaütöttem. Erről három gyerekpszichológus hat napig beszélhetne. Innentől kezdve nyílt meg igazán a pokol szája. Téptük egymást, állandók voltak a balhék. Engem már nem érdekelt semmi, csak a túlélés.
Egy reggel bedobáltam egy kopott nejlonszatyorba néhány göncöt és leléptem. Mielőtt eljöttem, szétnéztem. Anyám az ágyról félig lecsúszva horkolt. Mellette felborult üres üveg, a hamutartó tele csikkel. A betört ablakon befújt a szél, bele-belekapott kócos, zsíros hajába. Ránéztem a matracra, amin évekig feküdtem, belerúgtam egy nagyot.
Budapest, igen, ott jó lesz nekem. Gyerek voltam, nem gondolkoztam. Hol fogok aludni, miből élek? Vonatra volt pénzem. Emlékszem az érzésre, amikor leültem a kupéban. Alig vártam, hogy odaérjek.
Mikor leszálltam a Keleti pályaudvaron, megdöbbentett a tömeg. Tétován álldogáltam, akkor vágott mellbe, hogy a semmibe jöttem. Éhes voltam, fáradt és végtelenül magányos. Össze-vissza járkáltam, talán a csodára várva. Több óra telt így el, amikor egyszer csak megszólított egy középkorú nő. Erősen festett volt az arca, de legalább jó illata volt. Összerezzentem a hangjától.
– Kislány, vársz valakit? Nagyon elveszettnek tűnsz.
–Ööö…
– Van veled valaki?
– Nem, nincs. Eljöttem otthonról.
– Mi a franc? Na, jól van ne reszkess már, majd én segítek rajtad.
Úristen, hát ekkora mázlim van! Most aztán jó dolgom lesz.
– Nagyon köszönöm.
– Hogy hívnak?
– Erzsó.
– Én meg Gitta vagyok. Biztos hóttéhes vagy.
– Igen, tetszene tudni egy kis kenyeret adni?
– Na, ne tetszikezzél itt, tegezzél.
Ezzel átölelte a vállam és vitt magával. Álom volt. Vártam a pofont. De finom meleg kezével csak ölelt.
A pályaudvar előtt beültünk egy autóba. Szédültem a tömegtől, a forgalomtól, az éhségtől. Nem kérdeztem semmit. Sokáig mentünk, amikor Gitta lefékezett egy málló vakolatú ház előtt. A lépcsőház büdös és koszos volt. De nem bántam, otthon nagyobb volt a mocsok.
Az első emeleten kinyitott egy ajtót és behúzott.
– Na, te kis vidéki rózsaszál, itt meghúzhatod magad. Gitta majd vigyáz rád.
Kivett a hűtőből egy csomó kaját és elém pakolta. Ettem, zabáltam, csámcsogva faltam. Koszos kezeimmel téptem a kenyeret, tömtem a felvágottat. Azt hittem soha nem tudom abbahagyni. Mikor már nem fért több, Gitta megszólalt.
– Megmutatom, hol fogsz aludni.
Bevitt egy szobába, ahol beájultam az ágyba. Kezemben a nejlonszatyorral aludtam el.
Reggel dühös hangokra ébredtem. Gitta magyarázott egy férfihangnak.
– Ne rinyálj már Dezső, fiatal, de nincs senkije. Nem fogja ezt a nyomorultat senki keresni.
– Basszus, idecsődíti a zsernyákokat.
– Mondom, hogy nem. Nyugi, kifaggattam. Friss hús, láttad.
Azon a reggelen ismerkedtem meg Dezsővel. Pár napig csak dumáltunk. Gitta hozott nekem egy csomó klassz új ruhát. Akkor ettem, amikor akartam.
Egy reggel Dezső csak úgy mellékesen, miközben a szőrös hasát vakargatta, megkérdezte:
– Aztán szűz vagy, Erzsó, vagy valaki már bevezetett a gyönyörbe?
Emlékszem, elvörösödtem. Ezekről a dolgokról keveset tudtam.
– Iiiigen, szűz vagyok.
Dezső felröhögött.
– A legjobb helyen vagy, cicám.
Nem értettem semmit. De megrántottam a vállam. Kaja van, lakás van, gönc van, a többi nem számít. Azt hittem a pokol kapui bezáródtak mögöttem.
Egy este félálomban azt éreztem, valaki megemeli a takarómat. Lihegést hallottam és egy durva kéz benyúlt.
– Ne!
Azt sem tudtam, mi ellen tiltakozom. Tovább kiabáltam, Gittát hívtam.
Egyszer csak kivágódott a szobaajtó, elnyűtt köntösben ott állt Gitta. Mielőtt megkönnyebbülhettem volna, rám ordított.
– Pofa be, kisanyám, semmi nincs ingyen.
Ott, akkor megértettem, hogy csupán átkerültem a pokol egy másik bugyrába. Eleinte csak Dezső használt. Szökésről ábrándoztam, de szinte soha nem voltam egyedül, ha meg elmentek, rám zárták az ajtót.
Nem sok idő telt el így, amikor egy este Gitta beállított egy kövér, izzadó, idősebb pasassal. Na, ő volt a második.
Géppé váltam, nem éreztem semmit, nem tettem semmit. A hónapok gyorsan teltek, bár nekem mindegy volt. A külvilág sem számított, egyszerűen csak vegetáltam. Gitta és Dezső erről gondoskodott. Néha eszembe jutott anyám, aki talán észre sem vette, hogy nem vagyok otthon. Már dühös sem voltam, csak túl akartam élni egyik napot a másik után.
A kuncsaftok, ahogy Gitta hívta a nyakamba lihegő pasikat, változatosak voltak. De egyben egyformák – ha végeztek, úgy löktek el, mint egy darab rongyot.
Egy piszkos őszi délután érkezett meg Janó. Nem vártam semmit, így meglepett, hogy beszélgetni akart. És figyelt rám. Amikor elment, Gitta odasziszegte nekem:
– Legyél vele nagyon kedves, régi ismerősünk. Jön majd máskor is.
Nem szóltam semmit, belül azonban azt gondoltam, bukjatok fel.
Azt hittem, Janó más. Duruzsolt nekem, hogy szép vagyok és fiatal, blablabla. Bevettem a dumát. Annyira éhes volt a lelkem!
Ebben az időben gondoltam arra, hogy más lehet az életem. Más, mint anyámé, más, mint a mostani.
Fogalmam sem volt, mitől, de a csodavárás ott bujkált bennem. Egy keddi napon, délelőtt megjelent Janó. Zavarba jöttem, mit keres ez itt? Dezső rám ripakodott, menjek be a szobába.
Zűrzavaros beszélgetés foszlányait hallottam, néha Gitta fejhangon tiltakozott, aztán csend lett.
Kinyílt a szobaajtó.
– Pakolj, jössz velem! – mondta Janó, fojtott hangon.
Egyszerűen nem értettem semmit, de tettem, amit mondtak. Mióta a világon voltam, ez volt. Gittáék grimaszt vágtak, ahogy mentünk kifelé, még odalökte Dezső:
– Hálátlan kis dög ez, majd meglátod Janó, de vidd csak.
Mennyire együgyű voltam! Azt hittem, hogy a MEGMENTŐMMEL (így, nagybetűvel) hagyom el az omladozó házat. Hogy pénzért túladtak rajtam, eszembe sem jutott. Annyit tudtam az életről, mint egy hangya. Látja a fűszálat, amin szaladgál, de ennyi. És azt hiszi ez az egész világ.
Janó kizavart az utcára. Gyilkos hidegben, fullasztó melegben, mindegy volt. Eltűnt a jómodor, maradt a mocskos keze, ahogy nyúlt a bevételért.
Elszöktem, megtalált, megvert. Elszöktem, megtalált, megvert.
S ahogy teltek az évek, tényleg nem maradt bennem semmi lázadás. A beletörődés átitatta a zsigereimet, beköltözött a sejtjeimbe. Már nem akartam más életet. Nekem ez járt. Megtanultam élvezni a poklot. Kihúztam belőle mindent, amit csak lehetett. A vastag kéreg, ami lassan beborította a lelkemet, nem engedett át semmit. Már úgy tudok nevetni, mintha igazi lenne.
Tavaly kaptam egy értesítést, hogy meghalt az anyám. Hát én is, elég régen.
Szóval, hideg van. Cefetül fázom, a sokadik tél marja a bőrömet. Nem gondolok rá, hogy meddig még. Csak várok. Fékezni fog egy autó mellettem, beszállok a fűtött erkölcstelenségbe, és teszem a dolgom.
(Karantének)
Az embertől elvárják, hogy már hetedikben, amikor éppen csak belefognak a Népfelszabadító Háború történetébe, határozott elképzelései legyenek arról a tevékenységről, amit egészen a halála napjáig fog végezni, pedig a foci meg a csajok százszor jobban érdeklik. Nem is beszélve a kalandregényekről meg a moziról. Hé, te gyerek! Mi leszel, ha majd nagy leszel?, rontanak rá az öregek, pedig ő már felnőtt, különös tekintettel a Bözsike szobájában történtekre.
Anna dúdolva megy ki a mosdóba. Ma jó napja volt. Neki valójában mindig jó napja van. Mert ő ilyen: vidám, kedélyes, kellemes természetű. És ez még fokozódik, amikor lejár a munkaideje. Ilyenkor már csakis a családjára gondol. Most összekapja a cuccait, és indul haza. Elégedetten nézegeti magát a tükörben, megfésülködik, majd kirúzsozza a száját. Csücsörít, cuppant – ez egy puszi saját magának. Otthon majd a férjének is ad egyet, ahogy mindennap.
Állsz a zászló alatt a tér közepén, engem vársz. Előbb veszlek észre, örülök neked, nagy lendülettel megindulok feléd, aztán mégis lassítok a lépteimen. Én itt ma vesztőhelyre megyek, és magammal viszlek. De nem akarom, hogy túl korán odaérjünk. Még ne. Eddig olyan határozott voltam, most gyengülök, hogy látlak. Nyakadba borulok, hiányoztál. Hosszan szorítalak, de nem csókollak meg. Te se engem, pedig tudom, hogy akartál. Tudom, hogy azt tervezted, felkapsz és perceken át öleljük, faljuk egymást, megfeledkezve mindenről.
A hajnali szmogban épphogy sikerül elugranom a szemetes mögül, amikor az életunt munkások kiöntik a hulladékot. Émelyítő szagú konzervek és kiürült borosüvegek zuhannak a kocsi hátuljába, apám szemétmaradványai ismeretlenekével keverednek. Ahogy próbálok elsurranni a helyszínről, üvegszilánkba taposok. Sebet ejt csupasz talpamon, egy vékony, bíbor csermely indul útnak belőle. Így jár, aki későn kel.
2021 májusában nyári meleg ült a brüsszeli háztetőkön. A koronavírus-járvány enyhült, az orosz–ukrán háború még eszünkbe se jutott. Dobozoltunk. Komoly nosztalgia is egy költözés. Hátrahagyott életünk melyik mozzanatára emlékeztet a kezemben tartott könyv vagy ruhadarab? Arra nem számítottam, hogy az eltelt tizenhat év helyett a sokkal régebbi múlton fogok elmerengeni.
Az alpesi hegyről lezúduló patak vize olvadt hóból, esőből áll, és az útja sem egyenes. Hihetetlen energiával és erővel tör magának utat ide-oda, hogy aztán az összes vizet, hordalékot, kis kavicsokat lejjebb egy mederbe összpontosítsa. Unalmas az útja, ahogy zúdul lefelé a megszokott, kialakított mederben? Korántsem az, mert tele van izgalmakkal. Ez a patak bátor! Nem fél a kihívásoktól.
Azt hinnénk, hogy a tél és a nyár sohasem szoktak közvetlenül találkozni. De a valóság egészen más. Tavasszal, amikor a tél lassan nyugovóra tér, a nyár pedig éppen ébredezik, egy kis időre szemtől szembe találják magukat, és lehetőségük van rá, hogy átadják egymásnak üdvözletüket, és kölcsönösen útbaigazítsák egymást a pihenőre, illetve a cselekvésre vonatkozóan.
Az öreg bérház csendesebb volt, mint más napokon. Az emberek behúzódtak saját kis fészkükbe, az ajtók mögül halk moraj hallatszott. Nem egy luxusnegyed volt, de akik itt laktak, szerették. Még téglából épült a ház, cseréptetővel, kéményekkel, sokan megmaradtak a kályhával való tüzelésnél, bár meg volt adva a gázfűtés lehetősége.
Ha belegondolok, szűk évtizede sincs még annak, hogy oly hosszú időre itt rekedtem ebben a világban. Majdnem négyezer óra – pillantok a játékidő számlálóra. Egyszerre önt el a nosztalgia és a borzongás. Szép volt, jó volt, de semminek sem kéne örökké tartania, főleg a helybenjárásnak nem. Tavaly még visszajöttem párszor az ünnepi alkalmakon túl is, de csak látogatóba, szemlélődni. Nem merültem bele semmibe, az új egeremen kevesebb is a gomb, és amúgy sem tudtam erőt venni magamon ahhoz, hogy rendesen beállítsam.
Ne sírj, Katica, főztem gyengebablevest, tehetsz rá tejfölt is, ha hoztál!, tolta beljebb a házba húgát a két hegyi nővér közül az idősebbik, Mariska, miután a kerékpárt is kivette a kezéből, nem hagyta, hogy a húga tolja be a fészerbe, ahol nyáron tárolják. Egész fönt, az erdő szélén laknak, ott már szőlők sincsenek, az utolsó ház az övék. Lentről nem is látni, még télen sem, amikor lehullanak a falevelek, takarja az a hat erdeifenyő ott előtte, mintha körbenőtte volna az erdő a kis fehér házukat ott a hegytetőn.