Tari István: Be kell jelenteni!

2020. december 11., 08:31
Bicsi Gyula festménye

                                             „Nem volt csatlakozás.”

                                                             (Dsida Jenő)

 

Mondja a fater, hogy menjek velük Erdélybe. Oda keveredett a mi szétszakított Bánátunkból, ott él a bátyja családostul. – Nem mehetek, fater, most tényleg nem mehetek! Foglalkoznom köll az Ilonkával! Mert úgy áll a dolog, hogy pont most került kerékvágásba – hárítom az öreget. – Menjen csak a sógorral, nem köllök én oda annyira, ellesznek maguk nélkülem is – magyarázkodom. Nem akarom, most nem, nem akarom Ilonkát magára hagyni. Ráadásul az öregek már holnap hajnalban indulnának.

– No, akkor segíts! – int magához. – Nyakon kéne bökni egy röfit.

Kimegyünk az ólba, nyüzsögnek körülöttünk a malacok.

– No, egy nagyobbat, hogy ne csak a bőre süljön össze!

– Ez jó lesz?

– Jó. Jó nagy köll, mert nagyon nagy a baj az olájoknál.

Fölrántom a kiválasztottat, megy a dolog, ugye, nem először csinálom: nejlonzsákban a forró víz és a röfi pillanatok alatt kibelezve. Aztán átugrom vele a pékhez, lökje be a kemencébe. Gyönyörűen meg is sül a röfi, addigra a fater meg a sógor már elég jól állnak. Húzogatják a határokat is. Bepakolom nekik a sült malacot a hátizsákba, két üveg eperpálinkát is melegíthet ott a röfi. Aztán hajnalban fölszállnak a sínbuszra és irány a határ, Zsombolya, onnan Temesvár, aztán Székelykocsárd, Marosvásárhely, Szászrégen...

Tíz nap múlva érnek haza. Megyek elébük. Segítenék nekik a hátizsákok cipelésében. A sverckommerc – ahogyan mi nevezzük a csempésző üzletelést, össznépi cserekereskedést, csencselést – már nagyban megy a nyolcvanas években. A fazekak, lábasok, étkészletek mellett az olájoknál beszerezhető olcsó bőr számít itt nálunk, Bánátban, nagy üzletnek. Jönnek is a faterék, már messziről fölismerem őket, nagy darab emberek, imbolyognak is rendesen. Rettenetesen ki vannak készülve. Otthon pálinkát kérnek, azonnal, nem is kicsit. Sokat. A rokonság is összeszalad, mindenkit érdekelnek a friss hírek, a részletek. Magukba meredten isszák a pálinkát.

– Szerencsésen átértek a határon? 

– Át.

– A vámosok?

– Nem akadékoskodtak.

– A vonat?

– Ment.

– Nem lopták el a csomagokat?

– Az egyik mindig vigyázott rájuk, amíg a másik oda volt a null-nullban. 

Székelykocsárdon nem volt csatlakozás.

Több órán át kellett várakozniuk. Bementek a restibe, ott is sokan voltak. Cujkát rendeltek, fejenként egy decit. Már erre is többen fölfigyeltek. Közben nagyon megéheztek. Néhány kőkemény, kukoricalisztből sütött pogácsát vehettek volna ott, nézegették is egy darabig azokat a pogácsákat. – Nálunk ezeket a disznók sem ennék meg – állapították meg egymás közt csöndesen, még egy-egy deci cujkát rendelve. Nem akartak a sült malachoz nyúlni, szerették volna, hogy minél több jusson belőle a rokonságnak. Ám a pálinkától még jobban megéheztek.

Végül a fater intette magához a pincért.

– Bocsánatot kérek, ha itt nincs étel, akkor ehetünk mi a saját kosztunkból? – kérdezte tőle.

– Persze – bólintott a pincér barátságosan.

No, akkor elővették a hátizsákból és kitették a malacot az asztalra, zsebükből előkerültek a bicskák és elkezdtek falatozni. A restiben mindenki őket nézte elnémultan.

– Úgy látom, elég népszerűek vagyunk itt – mondta a sógor szerbül a faternak.

A restiben mindenki őket, no meg inkább a sült malacot bámulta. Elég szép példány volt az a sült malac, mely egy kicsit megereszkedve ugyan, de elfoglalta az egész asztalt. Egyikük a feje felől, másikuk a farka felől kezdte el önni. A sült malac hasából előkerült az eperpálinkás üveg, azt is meghúzogatták: sokkal, de sokkal jobb volt, mint a resti vacak pálinkája.

Miután jól belaktak, kérdik a pincértől: van-e sör?

A pincér csak a fejét rázza, a malacra meredve. De az egész resti bámulja ám a malacot. Odalép hozzájuk egy idősebb ember. – Uraim! – mondja nekik megrendülten –, én már harminc éve nem láttam sült malacot. – Kóstolja meg, bátyám! – Nem, nem! ‒ szabadkozik. Végül az unokájának kér egy kis darab húst.

Aztán egy asszony integet: majd ő szerez sört! Térül fordul és négy üveg sört hoz. Ő sem akar a malacból önni, hosszú rábeszélésre csak a malac fülét kóstolja meg.

Közben a Sógor kimegy a null-nullásra vizelni. Még be sem fejezi rendesen a dolgát, amikor a háta mögött megszólal egy hang magyarul: – Maguk itt Románia ellen uszítanak! Provokálják a békés román népet! – bök keményen a sógor oldalába. Miután a sógor elteszi a szerszámát, megfordul és akkorát leakaszt neki, hogy az ajtóig repül. Addigra már a fater is ott áll az ajtóban és visszaküldi az alakot a sógornak. Elég az hozzá, hogy a sógor, miután a földre küldi, ráugrik az alakra, még a fater is rúg rajta néhányat.

A megkezdett sült malac úgy állt az asztalon, ahogyan magára hagyták, ám gyorsan cihelődniük köllött, mert megérkezett a vonatuk. A vonaton igazoltatják őket, aztán megérkeznek Marosvásárhelyre. Ülnek ők ketten a vásárhelyi állomáson, várják a Régenbe tartó vonatot, közben megszólítja őket magyarul egy civil ruhás férfi. ‒ Maguk azok a vadrácok? Kövessenek! ‒ Nem megyünk mi sehová ‒ mondják neki. A civil ruhás valami igazolványfélét mutat nekik, hát megindulnak vele.

‒ Tudják azt, hogy leütöttek egy szekust? ‒ kérdik tőlük.

‒ Nem tudjuk. Honnan tudnánk?

‒ Nem tudják azt, hogy az az ember a rendőrségnek dolgozik?

‒ Nem tudjuk. Csak azt tudjuk, hogy baszogatott bennünket a klozeton.

Aztán kiengedik őket.  Elérik a vonatot. Leszállnak Régenben. Taxiba ülnek. Ahogy megérkeznek a rokonokhoz, már egy román rendőr is ott terem. ‒ Ülj le! ‒ ripakodik a fater a rendőrre. ‒ Oszt igyál ebbű a jó, bánáti epörpálinkábú – kínálja a sógor a székre nyomva.

A háziak halálsáppadtak.

A rendőr meg iszik. És egyre vidámabban mutogat. Egyre vidámabban emlegeti: be kell, be kell jelenteni, be kell jelenteni...

Az az egy már biztos: be kell jelenteni!

Még jó, hogy be kell jelenteni – bökdösik a levegőt.

Mi lenne itt, ha nem kéne bejelenteni?

 

(Trianon 100)