Áll, mintha megfagyott volna. Nem érez semmit. Teljes dermedtség, sírni nem tud, kiabálni, sikoltozni sem. Mintha megszűnt volna a vérkeringése is. És a világ is. Nem, a világ nem. Nagyon is létezik minden. A sírásók, az exhumálóbizottság, a nyitott sír, a kicsiny koporsó szétkorhadt deszkáit valamikor befedő lepel. Mind létező. Csupán az öthetes testvére csontjai nincsenek. Pedig ott kellene lennie. A koporsóban. A csontoknak mindenképpen. Negyvennyolc év után másra nem lehet számítani. Ezt tudja. Legyen egy sírban a szüleikkel. Ez a szándéka.
Olyan az egész, mint egy rossz film. Mindjárt kiírják, hogy „Ende”. Jön a stáblista a kifutó zenével. De az se jön. Az apja hangja jön a múltból, valószínűtlenül kristálytisztán. Fiú! Két fiú!
Miből tartják el őket? Susmogta a szomszédság, nem minden ok nélkül.
Gabikát örökbe fogadná a szülészorvos, motyogta az anyja a tányérjába. Az apja csak felnézett szó nélkül. Miért fogadná örökbe, hallja a saját gyerekkori hangját. Az anyja ránéz, vontatottan válaszol. Nekik nem lehet gyerekük. Ti meg odaadnátok az én testvéremet?! Többet nem is beszéltek az asztalnál. Később sem hallott semmit.
Két hét múlva jött a távirat a kórházból, ahol a koraszülött ikrek voltak. Egyedül volt otthon, a szülei dolgoztak. Tizenkét évesen a levéltitkot nem nagyon ismerte. Elolvasta. Sajnálattal értesítjük, hogy Gábor nevű gyermekük augusztus 30-án elhalálozott. Összehajtotta a táviratot. Nem tudta, mit érez, összezavarodott minden. Félt, de mitől? Eldugta a papírt az éjjeliszekrénybe.
Még sütött a nap, amikor a szülei hazaértek. Segített vacsorát főzni. Szótlan volt. Senkinek nem tűnt fel. Lefeküdtek. Az anyja a lámpát akarta eloltani. Már biztonságban érezte magát. Várjatok, mutatok valamit. Kimászott az ágyból, elővette a táviratot, lesütött szemmel nyújtotta az anyjának. Az egyetlen pillantással elolvasta, és szó nélkül tovább adta az apjának. Néma csend.
Miért nem szóltál, amikor hazajöttünk? Visszhangoztak agyában anyja szavai. Nem tudom, féltem, hogy elmentek itthonról. Ezért? Ezért. Többet nem beszéltek. Az apja leoltotta a villanyt. Senki nem sírt.
Megtiltották, hogy elmenjen a temetésre. Nem gyereknek való!
Nagyapa temetésén is voltam! Még a ravatalon is láttam az arcát.
Ne beszélj butaságot, nem is engedtünk oda.
De én odamentem, egész közel, amikor nem láttatok. A fekete öltönyében feküdt, csukva volt a szeme, mintha aludna. Az arca pedig olyan volt, mintha be lenne lisztezve.
A szülei döbbenten hallgatták.
Akkor sem jöhetsz el! Majd Rozika néni vigyáz rád.
De…
Fejezd be!
Visszhangoznak az agyában a régi mondatok.
Valami a lábához ér. A temetőcsősz macskája. A fekete. Elsétál az üres sír mellett és eltűnik a szemközti bukszusbokorban.
Itt írja alá! Tolja elé a jegyzőkönyvet a bizottság egyik tagja.
Ránéz a papírra, mint aki most ébred. A betűk dülöngélnek a szeme előtt, mint egy részeg látomás.
„Az exhumálás meghiúsult. A sírban emberi maradványokat nem talált a bizottság.”
Aláírja.
(Karantének)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.