– Nem érdekel, végeztem! Ennyi volt, itt a pont, nincs tovább!
– Várj egy percet, ne csinálj cirkuszt! Mindent meg lehet beszélni…
– Beszéld meg a drágalátos kutyáddal! És ha vele sem tudsz szót érteni, akkor vedd el feleségül, engem meg hagyj békén! Elegem van belőletek!
Roman ész nélkül rohant ki a folyosóra, hogy az utolsó pillanatban utolérje a nőt, vagy feltépje a lift ajtaját, de az gyorsan záródott, és a felvonó kérlelhetetlenül vitte lefelé Nikolt. A drága kedves, elkeseredett, csalódott Nikolt.
A férfi lélekszakadva száguldott, kettesével véve a lépcsőfokokat, ám a bejárati ajtó tompán csapódott be az orra előtt, a parkolóban pedig már javában startolt a kis Fiat motorja. Elkésett. Roni, akit odafent hagytak bezárva a lakásban, nem értette, mi történik. Teljes erejéből kaparni kezdte a falat, miközben dobhártyarepesztő hangján üvöltve hívta a gazdáját.
Roman egy sör mellett búslakodott a füstös kis csehó egyik asztalánál, elszánva magát arra, hogy kiöntse szíve bánatát legjobb barátjának. A sör mellé feles is került. Zsolt hallgatott, nem akarta erőltetni a dolgot. Arra gondolt, hogy hasonló helyzetben neki sem menne könnyen.
– Otthagyott… Amiatt a nyüves kutya miatt!
– Biztos vagy benne, hogy csak Roni a hibás?
– Hát én nem is tudom. A múlt héten összerágta a csizmája szárát, unalmában félcipőt csinált belőle, azelőtt meg felugrott az asztalra, és megzabálta a sonkás bagetteket. Jut eszembe, tegnap belevizelt az új papucsába, de nagyjából ez minden. Ezért még nem kell kihirdetni a világvégét!
– Csak úgy kérdezem tőled, mint barát a baráttól. Kivel töltötted az időt az utóbbi fél évben?
– A haverom, sőt az unokatestvérem vagy, rajtad kívül senkinek nem engedném meg, hogy felelősségre vonjon!
– Nyugodj le, bratyó, hamarosan a sógorom is te leszel, ha elveszem Erikát. Tehát? Van még valami mondanivalód Roniról?
– Ne szekálj már! Te is tudod, hogy Niki akart kutyát, egyszerűen beleszeretett ebbe a szőrgombócba, és nem érdekelte, mi lesz belőle. Neki csak egy bájos kis plüssmaci volt, az első nyikkanás után bevette maga mellé az ágyba. Roni meg csak nőtt, és lassan kinőtte az átkozott ágyat meg az egyszobás lakást.
– Mondtam neked, hogy a labrador retriver nem való garzonba. Tudod, honnan kapta a nevét?
– Teszek rá. Szerinted Niki tudta? Mert szerintem a hugicádnak halvány gőze se volt róla. Számára ez egy szerelemkutya volt, a mi első közös szerzeményünk. Ő keresztelte el Roninak. Ez valami mozaikszó vagy mi a fene, ro, mint Roman, ni, mint Nikol, érted, ugye? Aztán egyszerre vége lett a nagy szerelemnek, amikor Roni rápakolt a lepedőjére. Közben Niki jól fizető állást talált, aludni is alig járt haza, Roni meg itt maradt a nyakamon. Senki se volt otthon, aki foglalkozhatott volna vele, nekem kellett gondoskodnom róla. Útlevelet csináltattam neki, hogy mindenhová magammal vihessem. Az első főnököm nehezményezte, hogy kutyaszőrös a kamion kabinja, de miután leszerződtem a jelenlegi cégemmel, nincs ilyen gondom, most már Ronit gond nélkül hurcolhatom akárhová! Én takarítok, a többi az én dolgom.
– Na, és Nikolt hová vitted?
– Hogyhogy hová? Nem értem, hová kellett volna vinnem?
– Például strandra, ebédelni, wellnessbe, moziba, bálba, mit tudom én, ahová mi járogatunk Erikával.
– Az ilyen puccos helyekre nem engedik be a kutyát.
– Nem gondolod, hogy hibát követtél el? Talán nem is Ronira kellene kenned minden felelősséget. Gondold csak meg, hetekig vagy távol, a kamionnal bejárod egész Európát, minden társaságod a kutyád, aztán végre hazavakaródzol, és még otthon is őt dédelgeted a barátnőd helyett?
– Te kinek a pártján állsz, mondd csak?
– Senkinek, bratyó, csak hangosan gondolkodtam. Ide figyelj, tényleg te vagy a legjobb barátom, csakhogy Nikol a húgom, és az is marad, megértetted?
– Hát akkor fogd be! Erika meg az én unokatestvérem, ha nem tudnád! Jó havernak tartod magad? Akkor gyere velem Nikiékhez! Tuti, hogy az anyjához rohant, hova mehetett volna máshova?
Roman még inteni akart a pincérnek, hogy hozzon egy újabb kört, de Zsolt lefogta a karját.
– Elég volt, ideje indulni. Soha nem ittál egy kortyot sem, nem vagy hozzászokva. Hidd el, meg fog ártani.
– Te nekem ne papolj arról, hogy mit hogyan csináljak!
Rogyadozó léptekkel botladozott ki a parkolóba. Vadonatúj terepjárója a virágágyás mellett várta. Tétován kotorászott zsebében a kulcs után.
– Hagyd a fenébe, majd én elviszlek – javasolta Zsolt, és a bal oldalon álló piros Renault felé terelte. A rozsdafoltos, ütött-kopott kocsi már megette kenyere javát, vagy ahogy a profi sofőrök mondják, felzabálta a maga kilométereit.
– Szerinted Nikol szeret még engem?
– Nem tudom. Kösd be magad!
– De szerinted???
– Szerintem részeg vagy, haver, nem is tudom, jó ötlet-e ilyen állapotban meglátogatni, hiszen még virágot sem viszünk.
– Minek neki virág, mi vagy te, valami angol sznob selyemfiú?
– Csak épp eszembe jutott, hogy egész véletlenül Valentin napja van. Kösd már be magad, nagyon csúszik az út!
– Fütyülök rá, adj neki gázt! Nem érek rá! Ez a vén fószer is csak itt tökölődik előttünk, te meg szagolod a kipufogóját ahelyett, hogy megkerülnéd végre!
– Ne szólj bele, teli csík van, ez a kocsi pedig már rég belépett a nyugdíjasok klubjába.
– Mondtam, hogy az enyémmel menjünk!
– Az autódon még ott lóg az árcédula, azt se tudod, apádnak volt-e ideje bebiztosítani?
– Ne törődj vele, taposs a gázba, Nikiről van szó!
– Csitulj, ember! Máris ott vagy a lakás bejáratánál, csak bírd ki még egy kicsit!
– Előzz már, az istenedet!
Zsolt lassított, hogy betarthassa az előírt követési távolságot. Látta, hogy barátja ujjai görcsösen fonódnak az ajtó kilincsére. Megpróbálta néhány semmitmondó szóval elterelni a figyelmét, de Roman türelmetlenségében megragadta a kormányt, és szinte kitépte a kezéből.
Az előttük haladó vén Škoda vezetője ösztönösen rálépett a fékre. Azt sem tudta, mi történik valójában. Egy vörös csíkot látott, ami széles ívben megkerülte, aztán eléje kanyarodva, megpördülve az út menti diófának csapódott. Alig egy pillanatig tartott az egész. A nyugdíjas sofőr csak ült, sóbálvánnyá válva hunyorgott a napfénybe. Nem értett semmit, hiszen az út teljesen szabad volt, a kora reggeli gyér forgalomban nem volt szükség ilyen manőverre. Kiszállt a kocsiból, tett néhány bizonytalan lépést, aztán a telefonja után kapott. Katonaviselt emberként biztos volt benne, hogy itt már nem segíthet.
Roni eddig jól érezte magát a vetett ágy sarkában, de most elkezdett fészkelődni. Sehogy sem találta a helyét. A gazdinak se híre, se hamva, a gazdasszony sem jön, hogy jutalomfalatokkal kényeztesse. Márpedig ő rendesen viselkedett, megérdemli, akkor meg mi a baj? A tálkája kongott az ürességtől, pedig már rég eljött az etetés ideje. Megkordult a gyomra, így hát valami ehető dolog után nézett a lakásban. Snoopy és Ada azt hitték, hogy az ő territóriumuk a világ közepe. Tévedtek, mert az aranyhörcsögök agya nem mérhető egy vadászkutyáéhoz. Roni mancsa egy mozdulattal felborította a terráriumot, és két falással eltüntette szerencsétlen lakóit. A kis állatok nem is regisztrálták korai haláluk okozóját, korgó hasú gyilkosuk máris újabb prédát keresett magának. A nappaliban fénylő akváriumot neoncsövek világították meg. Roninak soha eszébe se jutott volna bántani a halacskákat, de ahogy telt-múlt az idő, úgy jött meg az étvágya. Egy testes cápaharcsa vakmerően úszott el a szeme előtt, Roni se volt rest nekiugorni az üvegnek, de az jó anyagból készülhetett, mert keményen kitartott. Hosszú távon nem is kötötte le a figyelmét, hátrahagyott egy tócsát a konyha közepén, aztán inkább könnyebb prédát keresett. Erős mellső lábaival végigkarmolta a hűtőszekrény ajtaját, majd eszébe jutott, hogy a gazdi az éléskamrából szokta hordani neki az élelmet. Nekifogott hát, hogy valami úton-módon hozzáférjen az áhított vacsorához. Foggal-körömmel bontotta a vékony furnérlemezből készült ajtót.
Az alsó szomszéd épp egy meccset nézett, de alig hallott valamit a felülről jövő zajtól, megelégelte hát a helyzetet, és a telefon után nyúlt. A kisvárosi rendőrök foglaltak voltak, a tűzoltók úgyszintén, a megyei operátor eleinte ide-oda kapcsolgatta, aztán bontotta a hívást. Nem volt ideje holmi jelentéktelen rendzavarással foglalkozni.
Roni megszomjazott. Végre bejutott a spájzba, hogy telezabálja magát szárazeledellel. Egy kihasított zsák éppen elégnek bizonyult. Jólesett, ám mostanra a pofája szinte porzott a szárazságtól. A vizestányér üres volt, senki sem töltött bele friss innivalót. Eddigi élete során soha nem történt ilyen minősíthetetlen eset, de lassan már beesteledett, és még mindig nem jött senki. Félretette tehát minden jólneveltségét, felmászott az asztalra, aztán lendületből nekiugrott a háromszáz literes akváriumnak.
A baleset helyszínén mentők, tűzoltók, tévések, kíváncsiskodók nyüzsögtek. Daruval emelték le a roncsokat a fáról, amelynek nekiütköztek. A törzsön nem látszottak jelentős sérülések. Az autó alkatrészei messzire csapódtak be a szántóföldbe, a szakértők piros vonalakat rajzolnak az úttestre, de ők sem tudnak használható információt adni. Két hasonló korú, magasságú, súlyú fiatalember, mindkettő borotvált fejjel, felismerhetetlenül összezúzott testtel, nem lehet tudni, melyik melyik. Az egyik kirepült a kocsiból, a másik alája szorult. Még a fogaik is kitörtek, úgy néznek ki, mintha valami a húsdarálóból jöttek volna elő. A sokat próbált rendőrök is csak a vállukat vonogatták a riporter kérdéseire. Ha valami itt segíthet, az csak a DNS-vizsgálat lehet.
Nikol és Erika tíz percen belül a helyszínen voltak. Senki sem tudta, honnan értesültek az esetről, ki hozta őket ide, mégis mindent tudtak, és patakzott a könnyük, mint a záporeső. Nem tudni, ki kit siratott, Erika meg volt győződve róla, hogy Roman órát viselt, Zsolt pedig acél karkötőt. Nikol térdig süllyedt a szántóföld nedves talajába, egy fekete zsákból kilógó kezet markolászott, és sikoltozott, ahogy a száján kifért. Egy tűzoltó sietett hozzá, míg a doktor elkészítette a nyugtatót.
A mai napra jégesőt jósoltak, az előrejelzés kivételesen pontos volt. Hideg cseppek áztatták a talajt, egyre erősebben csapkodva a mentőautó fedelét, elmosva a betonra kenődött vért. Nemsokára a vontató is megérkezett, a daru az utánfutóra emelte a roncsokat, és nem maradt semmi, ami a szörnyű eseményre emlékeztette volna az arra járót.
Az alsó szomszéd újra telefonált. Most már a vízműveket hívta egy csőtörés miatt. Nem kamuzott, a falakon patakokban ömlött lefelé a víz a gravitáció szabályainak megfelelően. Roni, a jó kutya elégedetten üldögélt a küszöb előtt. A víz nem nagyon ízlett neki, állott volt, és valami undorító vegyszert kevertek bele. De a dülledt szemű aranyhalakat határozottan finomnak találta.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.