Tóth N. Katalin: Az erősebb

2021. november 15., 09:40
Fekti Vera: Csónakkikötő (olaj, vászon, 60 × 80 cm, 2015)

A nő dobogó szívvel állt a csónakban, és a látóhatárt fürkészte. A hullámok lassan, himbálva sodorták a szárazföld felé. A víz mély és kék volt, mint az ég. A végtelen azúrban hívogatóan fehérlett érintetlen szépsége.

A férfi a parton csörtetett a messzi rengeteg felől. Büszke fiatal fejét, lobogó haját körülragyogta a felkelő nap sugara, lába már a fövenyben gázolt öntudatos, biztos lépésekkel. A csónak kikötött. Néma igézet borzongott át közöttük, amikor ők ketten egymásra néztek. A lány tekintete hívott és titkokat ígért. A másik szempár szakértő módon végigmérte, pillantásában elégedettség csillant. Hitt a férfinak, mint ahogy a kezdet kezdetén minden nő elhiszi, hogy szép és egyedülállóan kívánatos. Boldogságában önkéntelenül elmosolyodott, így érte az első ölelés.

Egyetlen teremtmény lett a férfi és az asszony. Egy test, két lélek. Összefonódott alakjuk egy pillanatra beleolvadt a vízbe, leszakította az eget és felemelte a földet.

– Örökre... – suttogta egymás fülébe a két halandó ember. Lábuk alatt a hullámok nekik énekelték az élet végtelen dalát.

A férfi diadalmasan nézte asszonyát. Amit az arcán látott, az szebb volt, mint a tenger, forróbb, mint a tűz, és olyan rejtélyes, mint maga az elmúlás. Ezt a pillanatot nem tudta soha többé elfelejteni. Láncot csavart belőle az asszony életére. Pedig amikor a láz elmúlt, tovatűnt vele a pillanat is. Az asszony megérezte az eltéphetetlen köteléket, de hasztalan emelte fel a fejét, párja már úrnak érezte magát felette. A férfi szemében szolga maradt.

– Most már az enyém vagy – mondta neki. – Kövess!

Az asszony hallgatott, és társa képtelen volt meghallani, amit ez a csend mondott neki. Fontosabb dolgok vonták el a figyelmét. Homokban hagyott nyomaikat lassan elmosta a dagály, és az ember vitte magával szép fiatal párját a szelíd vizek kék országából a vad erdők zord birodalmába. Oda, ahol ő volt az úr. Nehéz, köves úton jártak, a férfi elöl, az asszony engedelmesen mögötte. Ha emberlakta tájakon haladtak át, megfogta a nő karját. Ha idegen férfiak vágyakozó pillantásokat vetettek rá, büszkén szorította magához, mohón csókolta a száját. Hadd lássa mindenki, hogy ez a szépség egyedül az övé. De amikor a település elmaradt a hátuk mögött, és már nem irigyelte őt senki, egyszerre eleresztette a kezét, és a saját útját kezdte járni. Fejszével vágta magának az ösvényt az ismeretlenbe, mindent letaposott, ami eléje került. Épített és rombolt is egyben. Megvetette a fákat, mert két karja erősebb volt náluk. Kedvtelve nézte, ahogy nyögve hanyatlanak le könyörtelen csapásai alatt. Lenézte az asszonyt is, mert a rögök megvérezték puha lábát, és míg ő előre tört, egyre csak hátráltatta. A nő meg-megállt, és minduntalan visszanézett a messzeségbe tűnt kék ország felé, amelyet a férfi már régen elfelejtett. Útjuk során gyakran sütött a nap, néha kitört a vihar, vigasztalanul hullott a hó, majd jött az áldott tavasz, a termékeny nyár, a lombhullató ősz...

A férfi keményen dolgozott, szántott, vetett, aratott, tagjait estére megülte az ólmos fáradtság. Elalvás előtt futólag megcsókolta a párját, hogy elhallgattassa. Világossá tette számára, hogy csak nyugalmat kíván. A falnak fordult, és közben más asszonyra gondolt. A felesége naphosszat csak tett-vett, énekelgetett, vacsorára meleg étellel várta haza. Gyermekeket nevelt, akik felnőttek és elhagyták. A férfi temérdek feladata közben észre sem vette, mikor történt mindez. Az ösvény lassan lejtőnek ereszkedett előttük, de a két ember még mindig azt hitte, hogy felfelé, előre vezet. A kelő nappal indultak el minden reggel egymásba kapaszkodva, éjjel pedig csillagfény mutatta nekik az utat. Lobogó tűz éledt éjszakai szállásukon, de a férfi hajnalra kelve nem tudta, ki rakta a tüzet, ki virrasztott felette, míg ő aludt. Nem is érdekelte. Így mentek sokáig, mert az út hosszú volt, éppen olyan hosszú, mint az élet. Mentek, mert menni kellett. A férfi elöl a győztesek kevélységével, az asszony a háta mögött, mindenütt a nyomában. Kitartóan, hűségesen, panasz nélkül. A sorsuk közös volt, az eskü egymáshoz kötötte őket. És az ember, mialatt biztos, erőteljes léptei közben a botladozó tipegés neszét hallgatta, elégtételt érzett. Soha nem gondolt arra, hogy gyengébb, törékenyebb párja ugyanazt az utat járja, mint ő maga. Öntelt diadalában olyan biztosan érezte a könnyű lépések zaját, hogy szinte már természetesnek vette. Hátra sem fordult, meg sem szólalt, és mivel az idegen férfiak egy ideje nem néztek már vágyakozva párja után, hát úgy vonult előtte, mintha nem is egymáshoz tartoznának. Az asszony lehajtott fejjel követte, néha a bal oldalához kapott, mintha mélyen a ruhája alatt elszakadt volna valami. Reménytelen, szomorú szeme úgy nézett a levegőbe, mintha nagyon messzire akarna ellátni. Talán oda, ahonnan valamikor útnak eredt, és mert sírni nem akart, hát mosolygott, mint akkor régen a tengerparton. Ebben a lemondó mosolyban eltemette megmaradt büszkeségét.

Alkonyodott. Horpadt hegygerincen vitt át az út. A vén erdő sötét és ellenséges lett, a fákat pusztító balta csak a levegőt sebezte meg. A nyelét markoló kar erőtlenül lehanyatlott. Álnok szakadék nyílt a hegy oldalában, a föld hirtelen eltűnt a férfi lába alól. Estében elbődült a zuhanó ember, ordítása felébresztette az alvó éjszakát. Aztán megint nagy és ijesztő lett a csend. Lenn a szakadék mélyén egy összetört test hevert tehetetlenül a sziklákon.

Mikor a férfi végre újra látott, véres ködfelhő ült a szemén. A hold bevilágított hozzá a kőfalak szűk nyílásába, és fenn a magas parton, mintha csak az égből hajolt volna le, úgy bámult utána az asszony. Kiáltani, parancsolni akart neki, hívni akarta azt, aki mindig engedelmeskedett, de kibugygyanó vére visszamosta torkába a szót. Tehetetlen, hangtalan zokogás rázta meg a széles mellkast, lázadó kínjában földestől tépte maga körül a véres füvet. A teste megvonaglott, keze a semmibe markolt. Szerette volna magához ragadni a párját, hogy hozzábújva a vállára hajtsa a fejét, csak hogy ne legyen most egyedül. Eszébe jutott, hányszor tolta félre, mikor nem volt alkalmas a társasága. Tágra nyílt szemmel, némán hívta az asszonyt. Ezt a szót csak az értheti, aki a csend hangját hallgatta, a csend nyelvét beszélte egész életében. A felesége megértette.

A szakadék oldalán egy sudár, fiatal fa állt. Ágai felértek a sziklapartig, az asszony kezéig. Mintha csak oda akarta volna adni magát a fának, megkapaszkodott egy ágban, és mint a szárnyaló madár, átlendült a holdfényes lombok között. A gally meghajolt súlya alatt, reccsenve bólintott a tátongó mélység felé. Egy pillanatig ég és föld között lebegett az asszony, aztán szabadon, rugalmasan repítette tovább lendülete a magasba, át a túloldalra. Ekkor a keze elengedte a fát, megtagadva az utolsó kínálkozó utat, ami felvezethette volna őt a biztonságba, az életbe. Lebukott párja mellé a kövek közé.

Megint közel voltak egymáshoz, arcuk majdnem összeért. Újra hallották egymás lélegzetét, de ez a sóhaj fájdalomból és nem boldogságból született. A szenvedés, ami elgyengítette a férfi t, egyszerre hihetetlenül erőssé tette az asszonyt. Összezúzott karját felemelve átkarolta a férfi nyakát. Hosszú idő után ismét egymás szemébe néztek. Szomorú, késői megértés volt a férfi búcsúzó pillantásában. Most, hogy ide is utána jött a társa, mikor ő már nem bírt neki parancsolni, megtudta, felfogta azt, amit sohasem hitt volna. Hát mégsem a férfiak ereje, szigora, tekintélye, vasakarata, hanem az asszony szerelme a mindenható, parancsoló úr az emberi sorsok felett...

Kiáltani szeretett volna, nagy levegőt venni még egyszer utoljára, hogy hírül adhassa, amit érzett, azoknak, akik majd utána jönnek. De az örök csend már bezárta a száját. Lehunyta szemét, és életében először másodikként követte asszonyát, aki halott kezével átölelve mutatta neki a közös célhoz vezető utat.

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)