Öt-öt darab kopp-kopp, lassan, kis szünetekkel, mint a csont az ajtón, úgy, öblösen.
Kong az egész lépcsőház. Vasárnap délután így kopogni tulajdonképpen egy kötőtű beledöfése a szieszta Achilles-sarkába. Szabad kérdezni, ki az, vagy csak ajtót kell nyitni, vagy megvárni, míg eltakarodik a búbánatba. Bár aki ilyenkor így kopog: öt-öt kopp-kopp, annak igen súlyos a bánata. Talán máshol kopognak? Lehet, hogy megint csak egy galambot darált le a ház tetején a ventilátor, amely talán hűtési célokat szolgál, de – ezek alapján – biztosan nem környezetkímélő.
Izsák úr hirtelen feleszmél a foteljából. Béla az esszéjét nyálazza megint, egy pillanatra a tekintetét a vállán át szegezi, mint aki szerint mi van?, de hallja, hogy valami stimmt nicht, Zoltán pedig továbbra is az ágyat nyomja. Talán. Én az órára nézek, a falira, nem az éppjókoron áll a cáger. A dolgozó, amióta Zoli beteg lett, kulcsra van zárva. Ő ott, neki ott nyugalom, és hagyjuk őt békén. Nehéz neki most, mindenki megérti, nem is célunk, hogy bárkinek is a magánszféráját nyalogassuk, mint kecske a sóbálványét, de néha jó lenne tudni, hogy van, van-e még egyáltalában. Az orvos napi kétszer meglátogatja, de ő sem mond sokkal többet, mint amit mi tudunk, tehát szinte semmit. Hagyjuk a szintét, maradjunk a zérusnál.
Öt-öt. Kopp-kopp.
Én biztos nem nyitok ajtót, hát nem ettem én meszet. Pedig valakinek ki kell. Már biztos, hogy itt kopognak, pedig csengő is van, nem azért dobtunk ki rá annyi pénzt, hogy senki ne használja. Legalább akkor szólni lehetne, hogy „Tessék szíveskedni a csöngőt használni, ha már van!” És mi van, ha a Zoli alszik, és felébred rá, mert a csengő hangos, az egész szobát végigrezgi, -zizegteti, és mi van, ha az nem tesz jót neki? Senki sem volt biztos benne, de mivel félni jobb, mint megijedni, meghalni meg egyáltalán nem jó, ezért ajtót kell nyitni. De kinek?
Annak, aki kopog – teszi hozzá Izsák úr, és elővigyázatosságból a rezsonériához ténfereg, felemel egy bádogkancsót. Olyat, amiben teát szokás melegíteni. A konyhaszekrényből teafüvet szüretel, felkészülve arra, hogy aki most van itt, az nem megy el egyhamar.
Bélát ez iszonyúan zavarja. Hogy miért kell mindenkit marasztalni, meg egyébként is vasárnap van, délután három óra, rossz ómen, ha valaki ilyenkor jön. Ő sürgönyözöttebb, a nagyszoba rózsafa fiókjához baktat, szinte már hisztérikusan, de azért mégsem úgy, és kinyitja a számlás fiókot. Ez nem olyasmi, amit előre kér a megrendelő az asztalostól, hogy nyolc fiók, plusz egy számlás, amihez valamilyen speciális paramétereket kell előkotorászni, lefújni róla a forgácsot, és úgy, az alapján megszabni a fát. Ez amolyan kijelölt. Tehát felrántja a számlás fiókot, és határozottan keres valamit. Nyilván számoltunk azzal, hogy mit keres: felszólítás, bírósági ítélet, számított harminc napon belül, megöllek, te szemét disznó, vagy valami. De semmi. De a kopogó sem tágít, a víz forr, a tea lassan bele is kerül, szétterül benne. Még egyszer szóljon, vagy hallgasson örökre. Valakinek ajtót kell nyitni. Béla frusztráltan járkál a lakás nagyszobájában. Egy szó sem hagyja el a száját, de a lakozott parketta nyikorgása tolmácsolja azt, hogy most valaki lógni fog, hogy az ő lesz valami olyasmiért, amit el sem követett. Leül tehát az íróasztalhoz, lesöpör mindent onnan, tollat és pennát ragad, majd nagyon körmöl valamit: Én, ifj. Kassai Béla, született 1968. szeptember 24., anyám neve Ilona, apámé Béla, soha nem követtem el semmit, s ez lett a végzetem […]
Izsák úr eközben már szervírozza a teát. Bár fontolóra veszi a negyedik csészét, hogy majd a Zoltánnak is beviszi, hadd érezze, hogy ő is legalább annyira van ebben (s ha nem is nyakig, legalább bokáig), mint mi négyen a dolgozószoba túloldalán. A csészéink tiszták, s annak céljából, hogy nehogy ellenkezőképpen legyen, tiszta konyharuhát vesz elő, és azzal fogja meg a csészéket, a kancsót. Zsályaszag lep be mindent. Zsályaszag és pára, ami szép finoman telepszik le az öklömnyi konyhaablakon, csöpög lefelé, elegánsan. A pára felfelé szökik, de a mennyezeten emberére akad, széttárja karjait, s visszahömpölyög a konyhatérbe. Izsák úr úgy létezik ebben a gyöngyöző térben, mintha csak Odüsszeusz nyomta volna lábával újra Ithaka homokját.
Öt-öt. Kopp-kopp.
Még mindig nem tágít. Még mindig nem takarodik a búsba. Mégis mit akar azzal, hogy így kopog? (Öt-öt. Kopp-kopp.) Kéztördelve állni az ajtó előtt, és mitévőnek lenni. Engedd be, hát nyilván fontos, Béla tajtékzik, hogy Még nem állok készen! Még nem!, és talán mind közül a legdermesztőbb, hogy se szó, se beszéd, úgy kopogtat. Mintha ez olyan egyértelmű, univerzálisan magától értetődő lenne. Sírjon az, akinek fáj, ordítson az, akinek kell. Pedig ezek nem implikálják egymást. A nyomás viszont egyértelmű. Izsák úr széket húz ki, majd leül, aztán kisvártatva megint feláll, és megigazítja a mellényét: most természetesen ülve kell várni a jó vendéget? Talán állva, és szakállas tisztelettel fogadni a méltóságot? Letörli a párát a homlokáról a tiszta konyharuhával. Az apja jut eszébe, és ilyen már régen volt. A fűszerboltjuk, a régi Kazimir utcán. Hogy minden délután ott volt. Béla már az íróasztalra dől. Szánja önmagát, szánja a világot, zavarában a függönyt nézi. Töltelék vagy pótcselekvés, de ezt (ha egyáltalán létezett) nem akarja tárt karokkal várni. Aztán megint azon a színésznőn morfondírozik. Azt hittük, elfelejtette, azt hittük, végre végleg kiverte a fejéből, három hónap után azért már illett volna: volt már részeg, ugrott már majdnem le a tetőről, ült itthon napokat zokogva. Három hónapig tartott, aztán úgy tűnt, elfelejtette. Erre most: (és elhangzott a lány neve). Továbbra sem értem. Hívjam a házmestert? Na de ilyenkor? Szóljak át a szomszédba? Na de ilyenkor? Miért nem nyitunk ajtót? Miért áll mindenki úgy, mint az a bizonyos a lakodalomban. Ha legalább csak úgy állnának… de hát mindenki a maga módján… de ez nem módi.
Öt-öt. Kopp-kopp.
Na most már elég. Most már betelt a pohár. Hogy vasárnap, már bocsánat, baszogatni egy rendes lakást, azért ez már mégis túlmegy mindenen. Mindenki kihűlt, a szőnyeg tompán durmol, a parketta fájdalmasan recseg. Nem utána akarok járni, csak véget akarok vetni ennek. Már nem a kíváncsiság, már csak a düh, a tehetetlenség, de hát ki tudja megkülönböztetni a kettőt. Moraj. Én nem akarok megint a korallzátonyban élni. Túl sok munkánk volt ebben.
Nyitom az ajtót. Sípol az ajtó. Csörög a konyhaablak, kiszökik a pára. Zoli szobájának, a dolgozószobának az ajtaja rezzen még egyet. Még egyet utoljára.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.