Öt-öt darab kopp-kopp, lassan, kis szünetekkel, mint a csont az ajtón, úgy, öblösen.
Kong az egész lépcsőház. Vasárnap délután így kopogni tulajdonképpen egy kötőtű beledöfése a szieszta Achilles-sarkába. Szabad kérdezni, ki az, vagy csak ajtót kell nyitni, vagy megvárni, míg eltakarodik a búbánatba. Bár aki ilyenkor így kopog: öt-öt kopp-kopp, annak igen súlyos a bánata. Talán máshol kopognak? Lehet, hogy megint csak egy galambot darált le a ház tetején a ventilátor, amely talán hűtési célokat szolgál, de – ezek alapján – biztosan nem környezetkímélő.
Izsák úr hirtelen feleszmél a foteljából. Béla az esszéjét nyálazza megint, egy pillanatra a tekintetét a vállán át szegezi, mint aki szerint mi van?, de hallja, hogy valami stimmt nicht, Zoltán pedig továbbra is az ágyat nyomja. Talán. Én az órára nézek, a falira, nem az éppjókoron áll a cáger. A dolgozó, amióta Zoli beteg lett, kulcsra van zárva. Ő ott, neki ott nyugalom, és hagyjuk őt békén. Nehéz neki most, mindenki megérti, nem is célunk, hogy bárkinek is a magánszféráját nyalogassuk, mint kecske a sóbálványét, de néha jó lenne tudni, hogy van, van-e még egyáltalában. Az orvos napi kétszer meglátogatja, de ő sem mond sokkal többet, mint amit mi tudunk, tehát szinte semmit. Hagyjuk a szintét, maradjunk a zérusnál.
Öt-öt. Kopp-kopp.
Én biztos nem nyitok ajtót, hát nem ettem én meszet. Pedig valakinek ki kell. Már biztos, hogy itt kopognak, pedig csengő is van, nem azért dobtunk ki rá annyi pénzt, hogy senki ne használja. Legalább akkor szólni lehetne, hogy „Tessék szíveskedni a csöngőt használni, ha már van!” És mi van, ha a Zoli alszik, és felébred rá, mert a csengő hangos, az egész szobát végigrezgi, -zizegteti, és mi van, ha az nem tesz jót neki? Senki sem volt biztos benne, de mivel félni jobb, mint megijedni, meghalni meg egyáltalán nem jó, ezért ajtót kell nyitni. De kinek?
Annak, aki kopog – teszi hozzá Izsák úr, és elővigyázatosságból a rezsonériához ténfereg, felemel egy bádogkancsót. Olyat, amiben teát szokás melegíteni. A konyhaszekrényből teafüvet szüretel, felkészülve arra, hogy aki most van itt, az nem megy el egyhamar.
Bélát ez iszonyúan zavarja. Hogy miért kell mindenkit marasztalni, meg egyébként is vasárnap van, délután három óra, rossz ómen, ha valaki ilyenkor jön. Ő sürgönyözöttebb, a nagyszoba rózsafa fiókjához baktat, szinte már hisztérikusan, de azért mégsem úgy, és kinyitja a számlás fiókot. Ez nem olyasmi, amit előre kér a megrendelő az asztalostól, hogy nyolc fiók, plusz egy számlás, amihez valamilyen speciális paramétereket kell előkotorászni, lefújni róla a forgácsot, és úgy, az alapján megszabni a fát. Ez amolyan kijelölt. Tehát felrántja a számlás fiókot, és határozottan keres valamit. Nyilván számoltunk azzal, hogy mit keres: felszólítás, bírósági ítélet, számított harminc napon belül, megöllek, te szemét disznó, vagy valami. De semmi. De a kopogó sem tágít, a víz forr, a tea lassan bele is kerül, szétterül benne. Még egyszer szóljon, vagy hallgasson örökre. Valakinek ajtót kell nyitni. Béla frusztráltan járkál a lakás nagyszobájában. Egy szó sem hagyja el a száját, de a lakozott parketta nyikorgása tolmácsolja azt, hogy most valaki lógni fog, hogy az ő lesz valami olyasmiért, amit el sem követett. Leül tehát az íróasztalhoz, lesöpör mindent onnan, tollat és pennát ragad, majd nagyon körmöl valamit: Én, ifj. Kassai Béla, született 1968. szeptember 24., anyám neve Ilona, apámé Béla, soha nem követtem el semmit, s ez lett a végzetem […]
Izsák úr eközben már szervírozza a teát. Bár fontolóra veszi a negyedik csészét, hogy majd a Zoltánnak is beviszi, hadd érezze, hogy ő is legalább annyira van ebben (s ha nem is nyakig, legalább bokáig), mint mi négyen a dolgozószoba túloldalán. A csészéink tiszták, s annak céljából, hogy nehogy ellenkezőképpen legyen, tiszta konyharuhát vesz elő, és azzal fogja meg a csészéket, a kancsót. Zsályaszag lep be mindent. Zsályaszag és pára, ami szép finoman telepszik le az öklömnyi konyhaablakon, csöpög lefelé, elegánsan. A pára felfelé szökik, de a mennyezeten emberére akad, széttárja karjait, s visszahömpölyög a konyhatérbe. Izsák úr úgy létezik ebben a gyöngyöző térben, mintha csak Odüsszeusz nyomta volna lábával újra Ithaka homokját.
Öt-öt. Kopp-kopp.
Még mindig nem tágít. Még mindig nem takarodik a búsba. Mégis mit akar azzal, hogy így kopog? (Öt-öt. Kopp-kopp.) Kéztördelve állni az ajtó előtt, és mitévőnek lenni. Engedd be, hát nyilván fontos, Béla tajtékzik, hogy Még nem állok készen! Még nem!, és talán mind közül a legdermesztőbb, hogy se szó, se beszéd, úgy kopogtat. Mintha ez olyan egyértelmű, univerzálisan magától értetődő lenne. Sírjon az, akinek fáj, ordítson az, akinek kell. Pedig ezek nem implikálják egymást. A nyomás viszont egyértelmű. Izsák úr széket húz ki, majd leül, aztán kisvártatva megint feláll, és megigazítja a mellényét: most természetesen ülve kell várni a jó vendéget? Talán állva, és szakállas tisztelettel fogadni a méltóságot? Letörli a párát a homlokáról a tiszta konyharuhával. Az apja jut eszébe, és ilyen már régen volt. A fűszerboltjuk, a régi Kazimir utcán. Hogy minden délután ott volt. Béla már az íróasztalra dől. Szánja önmagát, szánja a világot, zavarában a függönyt nézi. Töltelék vagy pótcselekvés, de ezt (ha egyáltalán létezett) nem akarja tárt karokkal várni. Aztán megint azon a színésznőn morfondírozik. Azt hittük, elfelejtette, azt hittük, végre végleg kiverte a fejéből, három hónap után azért már illett volna: volt már részeg, ugrott már majdnem le a tetőről, ült itthon napokat zokogva. Három hónapig tartott, aztán úgy tűnt, elfelejtette. Erre most: (és elhangzott a lány neve). Továbbra sem értem. Hívjam a házmestert? Na de ilyenkor? Szóljak át a szomszédba? Na de ilyenkor? Miért nem nyitunk ajtót? Miért áll mindenki úgy, mint az a bizonyos a lakodalomban. Ha legalább csak úgy állnának… de hát mindenki a maga módján… de ez nem módi.
Öt-öt. Kopp-kopp.
Na most már elég. Most már betelt a pohár. Hogy vasárnap, már bocsánat, baszogatni egy rendes lakást, azért ez már mégis túlmegy mindenen. Mindenki kihűlt, a szőnyeg tompán durmol, a parketta fájdalmasan recseg. Nem utána akarok járni, csak véget akarok vetni ennek. Már nem a kíváncsiság, már csak a düh, a tehetetlenség, de hát ki tudja megkülönböztetni a kettőt. Moraj. Én nem akarok megint a korallzátonyban élni. Túl sok munkánk volt ebben.
Nyitom az ajtót. Sípol az ajtó. Csörög a konyhaablak, kiszökik a pára. Zoli szobájának, a dolgozószobának az ajtaja rezzen még egyet. Még egyet utoljára.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Kiszedtem az összes húszfillérest, ötvenest senki nem dobott a tálba. Csak az egy- és kétkoronások maradhatnak, ezt mondta Bánffy, a fővezető. Leültem a bolttal szemben a fűre, az aprót meg a piros terítőre raktam, amin ülni szoktam. A könyvet vettem a kezembe. Matracot, párnákat és azt a szép fekete komódot is el kellett adni, hogy megjelenhessen. Szétküldtem a szerkesztőségeknek, persze kézirat nem jár vissza, ez minden újság tetejére van nyomtatva, talán begyújtanak velük. Bánffy mondta, hogy így kell, ez az üzleti módi, el kell adnod magad. Küldjed szét, küldj belőle Pestre is, hadd tudják meg, mit írtál. Az új üzleti modellek korát éljük, ő is ezt csinálja, a húsboltjában nincs is
Halottasházban főzni? Mit találnak még ki? Kolbásztöltést, disznótort vagy szalonnasütést a szépséghibás koporsókból rakott tábortűzön? Bánja a fene, csak ki ne derüljön, hogy a szakácsbizonyítványomat a szomszéd Kati börtönviselt fia csinálta húszezerért. Ha felvesznek, hálából holnap olyan rétest nyújtok a Szűzanyának, hogy a gyönyörűségtől elalél. A kukába köpöm a rágót, bekopogok. Mióta ragasztva van a protézisem, rágózni is tudok. Jó íze van és végre nem büdös a szám.
A nagy sötétségben különös módon fehérlett a hóesés: mindent belepett a szürkeség, és az ég felől hatalmas, sötétebb-világosabb foszlányokban hullott a hó. Odakint csönd volt, amely vastag takaróként ült a tájon. Idebent duruzsolt a kályha, a vasöntvény réseiből kifénylő tűzlángocskák furcsa táncot lejtettek a falon. A hatalmas ágyban aludtak a szülei. A kislány egyedül érezte magát ebben a világban. Az alvó emberek a kövér dunyha alatt idegenek voltak számára.
Szentádám, e kis, Ister menti falucska békés lakói egy verőfényes, augusztusi reggelen arra ébredtek, hogy fuldokolnak a büdösségtől. De valami olyan rettenetes bűz volt ez, hogy még Diszkó Lackó is majdnem okádott, pedig ő évtizedekig dolgozott a felsőpekmezi dögkúton. Mindenki serkent, pattant, futott, kitárt ajtót, ablakot, de hiába: a szörnyű büdösség úgy borította be a falut, mint a rapsic Alexisz bácsi malaclopó zsákja a süldőt.
Egyszerű, fekete nadrágot választott a nő. Ez könnyen ment. Elegáns, élére vasalt szövet némi elasztánszállal keverve, vékonyka bújtatóiba saját anyagából szabott öv volt behúzva. „Nadrág kipipálva” – nyugtázta némiképp megkönnyebbülve, majd a műanyag csíptetős vállfán lógó ruhadarabot a fotelbe tette. – Jöjjön hát a nehezebb rész. Válasszuk ki a megfelelő felsőrészt hozzá. Na de mégis, melyik legyen az? Selyemblúz, csipke? Egyáltalán mit szoktak felvenni ilyen alkalomra? Sosem csináltam még ilyet! – sóhajtott a nő. Te jó ég, mennyi rongy.
Puha volt a hótakaró, akár a kalács. Rohantam utána, amikor mellé értem, kihasználva a lendületet, amit testem tehetetlensége adott, isinkáztam egyet. Hógolyóztunk, kiakasztattuk egymást, hemperegtünk a friss hóban. Bámultam a szemeit és azt a rafinált kontúrt, amit aranyceruzával rajzolt köré.
Már vagy egy hete kitartóan koplalt. Főtt ételre rá se nézett, hiába biztatta a nagyi, hogy kóstolja meg a levest nyugodtan, mert zsír nélkül készült. Inkább elfordította fejét az asztalon gőzölgő tálról, mintha a puszta látványa is hizlalna. A nyers salátalevelet, sárgarépát is csak módjával rágcsálta, szénsavmentes ásványvízzel öblítette le, aztán határozottan eltolta a tányért maga elől. De a diétás leves nyálcsorgató illatától képtelen volt szabadulni.
A nap első sugarai a teraszon ülve találták Jenőt, ahogy üres tekintettel bámult maga elé. Az asztalon ott volt a félig teli vodkásüveg, mellette befizetetlen csekkek hevertek és számtalan felszólítólevél a határidők leteltéről. Bárhogy is számolta, képtelen kiegyenlíteni az összes tartozását most, hogy az anyja helyett már nem veheti fel a járadékát.
A furulya éles hangja betöltötte a teret.
Az árnyak kavarogni kezdtek a semmiben, az aluljáróban nyüzsgött a nép. Az ember meghúzódott az egyik fal mellett, és félrebicsakló hangon fújta a hangszert. Ideje volt elég. Úgy gondolta, ő sohasem fog meghalni, művészete valamiféle pajzs az elmúlás ellen.