Tóth Szilárd: Ajtó

2020. október 28., 22:40
Mayer Hella: Rejtett ajtó (olaj, vászon, 25 × 58 cm, 2018)

Öt-öt darab kopp-kopp, lassan, kis szünetekkel, mint a csont az ajtón, úgy, öblösen.

Kong az egész lépcsőház. Vasárnap délután így kopogni tulajdonképpen egy kötőtű beledöfése a szieszta Achilles-sarkába. Szabad kérdezni, ki az, vagy csak ajtót kell nyitni, vagy megvárni, míg eltakarodik a búbánatba. Bár aki ilyenkor így kopog: öt-öt kopp-kopp, annak igen súlyos a bánata. Talán máshol kopognak? Lehet, hogy megint csak egy galambot darált le a ház tetején a ventilátor, amely talán hűtési célokat szolgál, de – ezek alapján – biztosan nem környezetkímélő.

Izsák úr hirtelen feleszmél a foteljából. Béla az esszéjét nyálazza megint, egy pillanatra a tekintetét a vállán át szegezi, mint aki szerint mi van?, de hallja, hogy valami stimmt nicht, Zoltán pedig továbbra is az ágyat nyomja. Talán. Én az órára nézek, a falira, nem az éppjókoron áll a cáger. A dolgozó, amióta Zoli beteg lett, kulcsra van zárva. Ő ott, neki ott nyugalom, és hagyjuk őt békén. Nehéz neki most, mindenki megérti, nem is célunk, hogy bárkinek is a magánszféráját nyalogassuk, mint kecske a sóbálványét, de néha jó lenne tudni, hogy van, van-e még egyáltalában. Az orvos napi kétszer meglátogatja, de ő sem mond sokkal többet, mint amit mi tudunk, tehát szinte semmit. Hagyjuk a szintét, maradjunk a zérusnál.

Öt-öt. Kopp-kopp.

Én biztos nem nyitok ajtót, hát nem ettem én meszet. Pedig valakinek ki kell. Már biztos, hogy itt kopognak, pedig csengő is van, nem azért dobtunk ki rá annyi pénzt, hogy senki ne használja. Legalább akkor szólni lehetne, hogy „Tessék szíveskedni a csöngőt használni, ha már van!” És mi van, ha a Zoli alszik, és felébred rá, mert a csengő hangos, az egész szobát végigrezgi, -zizegteti, és mi van, ha az nem tesz jót neki? Senki sem volt biztos benne, de mivel félni jobb, mint megijedni, meghalni meg egyáltalán nem jó, ezért ajtót kell nyitni. De kinek?

Annak, aki kopog – teszi hozzá Izsák úr, és elővigyázatosságból a rezsonériához ténfereg, felemel egy bádogkancsót. Olyat, amiben teát szokás melegíteni. A konyhaszekrényből teafüvet szüretel, felkészülve arra, hogy aki most van itt, az nem megy el egyhamar.

Bélát ez iszonyúan zavarja. Hogy miért kell mindenkit marasztalni, meg egyébként is vasárnap van, délután három óra, rossz ómen, ha valaki ilyenkor jön. Ő sürgönyözöttebb, a nagyszoba rózsafa fiókjához baktat, szinte már hisztérikusan, de azért mégsem úgy, és kinyitja a számlás fiókot. Ez nem olyasmi, amit előre kér a megrendelő az asztalostól, hogy nyolc fiók, plusz egy számlás, amihez valamilyen speciális paramétereket kell előkotorászni, lefújni róla a forgácsot, és úgy, az alapján megszabni a fát. Ez amolyan kijelölt. Tehát felrántja a számlás fiókot, és határozottan keres valamit. Nyilván számoltunk azzal, hogy mit keres: felszólítás, bírósági ítélet, számított harminc napon belül, megöllek, te szemét disznó, vagy valami. De semmi. De a kopogó sem tágít, a víz forr, a tea lassan bele is kerül, szétterül benne. Még egyszer szóljon, vagy hallgasson örökre. Valakinek ajtót kell nyitni. Béla frusztráltan járkál a lakás nagyszobájában. Egy szó sem hagyja el a száját, de a lakozott parketta nyikorgása tolmácsolja azt, hogy most valaki lógni fog, hogy az ő lesz valami olyasmiért, amit el sem követett. Leül tehát az íróasztalhoz, lesöpör mindent onnan, tollat és pennát ragad, majd nagyon körmöl valamit: Én, ifj. Kassai Béla, született 1968. szeptember 24., anyám neve Ilona, apámé Béla, soha nem követtem el semmit, s ez lett a végzetem […]

Izsák úr eközben már szervírozza a teát. Bár fontolóra veszi a negyedik csészét, hogy majd a Zoltánnak is beviszi, hadd érezze, hogy ő is legalább annyira van ebben (s ha nem is nyakig, legalább bokáig), mint mi négyen a dolgozószoba túloldalán. A csészéink tiszták, s annak céljából, hogy nehogy ellenkezőképpen legyen, tiszta konyharuhát vesz elő, és azzal fogja meg a csészéket, a kancsót. Zsályaszag lep be mindent. Zsályaszag és pára, ami szép finoman telepszik le az öklömnyi konyhaablakon, csöpög lefelé, elegánsan. A pára felfelé szökik, de a mennyezeten emberére akad, széttárja karjait, s visszahömpölyög a konyhatérbe. Izsák úr úgy létezik ebben a gyöngyöző térben, mintha csak Odüsszeusz nyomta volna lábával újra Ithaka homokját.

Öt-öt. Kopp-kopp.

Még mindig nem tágít. Még mindig nem takarodik a búsba. Mégis mit akar azzal, hogy így kopog? (Öt-öt. Kopp-kopp.) Kéztördelve állni az ajtó előtt, és mitévőnek lenni. Engedd be, hát nyilván fontos, Béla tajtékzik, hogy Még nem állok készen! Még nem!, és talán mind közül a legdermesztőbb, hogy se szó, se beszéd, úgy kopogtat. Mintha ez olyan egyértelmű, univerzálisan magától értetődő lenne. Sírjon az, akinek fáj, ordítson az, akinek kell. Pedig ezek nem implikálják egymást. A nyomás viszont egyértelmű. Izsák úr széket húz ki, majd leül, aztán kisvártatva megint feláll, és megigazítja a mellényét: most természetesen ülve kell várni a jó vendéget? Talán állva, és szakállas tisztelettel fogadni a méltóságot? Letörli a párát a homlokáról a tiszta konyharuhával. Az apja jut eszébe, és ilyen már régen volt. A fűszerboltjuk, a régi Kazimir utcán. Hogy minden délután ott volt. Béla már az íróasztalra dől. Szánja önmagát, szánja a világot, zavarában a függönyt nézi. Töltelék vagy pótcselekvés, de ezt (ha egyáltalán létezett) nem akarja tárt karokkal várni. Aztán megint azon a színésznőn morfondírozik. Azt hittük, elfelejtette, azt hittük, végre végleg kiverte a fejéből, három hónap után azért már illett volna: volt már részeg, ugrott már majdnem le a tetőről, ült itthon napokat zokogva. Három hónapig tartott, aztán úgy tűnt, elfelejtette. Erre most: (és elhangzott a lány neve). Továbbra sem értem. Hívjam a házmestert? Na de ilyenkor? Szóljak át a szomszédba? Na de ilyenkor? Miért nem nyitunk ajtót? Miért áll mindenki úgy, mint az a bizonyos a lakodalomban. Ha legalább csak úgy állnának… de hát mindenki a maga módján… de ez nem módi.

Öt-öt. Kopp-kopp.

Na most már elég. Most már betelt a pohár. Hogy vasárnap, már bocsánat, baszogatni egy rendes lakást, azért ez már mégis túlmegy mindenen. Mindenki kihűlt, a szőnyeg tompán durmol, a parketta fájdalmasan recseg. Nem utána akarok járni, csak véget akarok vetni ennek. Már nem a kíváncsiság, már csak a düh, a tehetetlenség, de hát ki tudja megkülönböztetni a kettőt. Moraj. Én nem akarok megint a korallzátonyban élni. Túl sok munkánk volt ebben.

Nyitom az ajtót. Sípol az ajtó. Csörög a konyhaablak, kiszökik a pára. Zoli szobájának, a dolgozószobának az ajtaja rezzen még egyet. Még egyet utoljára.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)

Legfrissebb hírek
2020. november 26., 11:40
2020. november 26., 11:32
2020. november 26., 03:25
2020. november 26., 03:05
2020. november 26., 02:30