Ma is valami olcsó filmet vetítenek. Cafatosan lóg a plakát az üvegajtó bejáratánál. Robotok meg egy félpucér nő. Még címe is lehetne. A papírt átsugározza a hallban vörösen égő pár neoncső vagy ilyen színben sakkozó lámpa. Sáros a szőnyeg az üvegajtó előtt, lehetnek bent páran. Már húsz perce megy a vetítés. Adri két kezével szorosan maga ráhúzva a kabátot, könyékkel nyitott be a Klauzál mozi halljába. A kabátjáról fehéren és gőgösen verődött vissza a vörös lámpa csúcsfénye. Megtörölte a lábát. Kint megint esik. Ki az a félnótás, aki ilyen filmre ilyen időben még bevonszolja magát a belvárosba? Most csak ez a vörös lámpafény ingázott a hallban, sötét kell hogy legyen, minimális fényhatás, ne zavarja semmi a mozitermet. A mosdóból enyhe sírás hallatszott ki, csempés szipogás. Valaki már megint…
Kolcsuvek néni a márványpadlót mosta, amely fehér egyébként, most maszatos rózsaszín. Mintha csak ezt a hússzínt akarta volna lemosni a kövekről. Megtörölte a homlokát, lekoppantotta a felmosórúd alsó csúcsát a márványkőbe, a mosófejről a víz végigcsurgott a karján. Nadrágjába törölte, és mechanizált, robotolt csak tovább. Nála ez köszönés. Késett megint. Adri szedte a lépteit a hall végén feltörő lépcsőkhöz. Ha majd befejezte, akkor a kulcs a szekrényben van, akassza majd vissza a portára. Motyogta berregő tónussal Kolcsuvek néni Adri után. Jó. Miért kell ezt minden alkalommal elmondani? Mintha nem tudnám.
A lépcsőfordulónál égett a vörös lámpa. Ahogy Adri bevette a kanyart, a szőke haján vércseppeket mímelt a fényre az, ami eddig gyöngy volt az eső permetében. A sírás még mindig fel-felszökött a hallból. A mozi emeletén, rögtön a lépcső mellől Adri leemelte a kulcsot, és az első ajtóba nyomta, kettőre van zárva mindig. Nagy kulcscsomó, az emeleten mindegyik ajtóba passzol egy. Adri felkapcsolta a villanyt, de csak az egyik égő gyulladt meg. Remek. Amilyen lebuj ez a hely… nincs kedvem kicserélni, majd leszólok a portára. Csak el ne felejtsem. De úgysem érdekli őket, amit mondok. A szoba hideg volt, és üres. Egy radiátor lógott az ablak alatt, de Kolcsuvek néni tiltja, azt nem szabad bekapcsolni. Rávágok a kezére, édes fiam, ha azt a radiátort piszkálja. Én az ujjait töröm. Mit gondol, kinek a béréből vonják le azt is? Mártirka néni. Adri erre az esetre tartott a szekrényben egy tépázott bézs pulóvert. Levetette a kabátot. Vacogott. Gyorsan húzta fel magára, és vissza a kabátot, megfújta az ujjait meleg leheletével. Nem sokat segített. Pír lepte ujja begyét a hideg levegőn. Az ajtó alól a vörös lámpa sávot húzott a szoba szőnyegére, vörös volt a homálya a szobának is. Az ablakra verődtek az esőcseppek, koppantak a maszatos üvegen.
Szürke a fal, alulról mállik a vakolat, eszi az egy szál szekrényt és asztalt a fekete, mocsárszínű penész. Adri kivett egy elhasznált rongyot a szekrényből. Persze Kolcsuvek néni megint nem mosta ki. Mert miért is tenné. Neki csak a hallban kell a padlón még inkább szétkenni a sarat. Remek munkát végez, olyan jót, hogy még a dereka is fáj két pihenés között. Mikor mehetek már innen? Unom, hogy itt, meg hogy így… egyszerűen csak… Eszébe jutott, amikor a lépcsőházaknál dolgozott. Annak rémes bűze volt, ahogy mindenbe befúrta magát. A végén már maszkot húzott, de akkor sem bírta. Ki tud így élni?
Veri az eső az ablakot.
Adri a szutykos bordó törlővel kell hogy nekifogjon. Kihalásznia a spricces üveget a szekrényből, hátulról. Ettől lesz mindennek kórház-és kevésbé penészszaga. Az ablakkal kezdi. Kettőt fúj rá, a problémán nem segít. A keret aljáról már folyik be a víz. Kígyózik, először csak körbenéz, előrefelé szaglászik az ablakpárkányon, aztán végigcsurog a falon. Szivacsot kell odatenni. Nincsen szivacs. Adri addig törölgeti az üveget, amíg homályosan, de magát nem látja a reflektálódó felületen. Az utcai lámpát nézi, amely köhögve pislákol. Kialszik majd lassan. Kecses kezén feltűri a kabátot, amíg csak tudja. Finom a bőre, még nem ette ki a spricc kemikáliája. Az ablakot nem nyitja ki. Arra még úgyis esik az eső. Finom kopogásokkal mossa a hullámzó üvegfelületet, mintha csak az utca pattogna a szél botszerű ujjain a körmével.
Adri most az asztalt mossa. Erre hármat spriccel az üvegből. Steril szag párolog az arcába. Finoman hajol előre, búzamezőszín haját hasonló finom mozdulattal akasztja füle mögé mindkét oldalon. Az íróasztalt nézi mereven, fújtat. Barna az asztal, és bordóra festi az a fény, amely az ajtó alól sikít be a penészlepte emeleti szobába. A félfordulatú lámpa elhanyagolható a térben. Hirtelen foltok jelennek meg az asztallapon. Piros festék. Apró körök, kis bolygók, mint egy gyermek pöttyös labdáján. Először csak egy, talán kettő. Adri szétkeni a cseppeket az asztalon, de azok utat festenek maguk után. Egyre több élénkvörös csepp veti magát az íróasztalra a magasból, hangosan. Lassan már egy ütemben az eső verésével. Asztal-kopp, ablak-kopp. A kopogásra visszakopognak. Már cérnán folyik a piros lé. Adri az orrához kap. Kezén vörös maszat marad, mintha egy festékesvödörbe mártotta volna. Homályos a szoba a monoton zajtól, az ajtó alóli őrjítő vörös fény egyre beljebb tör, szinte már feszül tőle a beltér, pengeként vágja a sarkokat, pergeti le a penészt a falakról. Veri az eső az ablakot. Lentről, a mosdóból még hallani a tompa sírást.
Nehéz koppanás fentről, mint egy vetődés szántja végig a felmosó parkettjét a hallban, ahol a gyöngyök piros ruhában keringenek a száradásra. Kolcsuvek néni még hozzáüti a felmosónyél csúcsát a márványhoz. Reggelre biztosan megszárad minden.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. december 19-i számában.)
…a legjobb, ha az elején kezdem. Hivatalos megnyitóját követően cirka két évvel indult könnyezésnek a Rose Plaza Hotel. A jelenség hamar felkeltette a média figyelmét, lázba hozta az érdeklődést, de hamar rá is untak, szép lassan elmaradoztak a tévétársaságok kamerái, csökkent a könnyszomj, a hirtelen felindulás abbamaradt, mert hát az épület hiába volt ennyire individuálisan önkifejező, nem nagyon csinált mást, csak időszakosan sírt, hang és magyarázat nélkül… Azóta menetrendszerűen jön belőle a folyékony érzelem, így a sajtó hamar el is keresztelte „bőgőmasinának” a hotelt.
Pedig, ha odatűzött a nap a fészer oldalához, már egész jól meg lehetett melegedni. R. el-elnézte, ahogy anyja újsággal a kezében valahova messzire néz, mintha az érkező tavaszt lesné. A kiskutya is szaladgált volna, szegény, ha a lába engedte volna. De valahogy rosszul nőtt az elülső két lába, mintha nem lett volna tartás bennük, minduntalan összecsuklott. Így is próbált járni csúszva-mászva, rossz volt nézni.
Hogy finoman fogalmazzak, kissé szétestünk most. Tulajdonképpen, ha belegondolok, nem most, hanem már egy ideje esegetünk, csak a kérdés az, hogy má’ hova… Tudod, hogy van-e még hova? Ekkor mondod azt (tegyük hozzá, te gerjesztetted): „Halljátok, innën mán nincs lëjjebb!” No, aztán másnap kiderül, hogy mégis. Hát álljon már meg a menet!
Pócsmegyer, huszonhárom június huszonegy, szerda. Tegnap láttam egy képet. Eszter csinálta, fekete-fehér, mindössze két szalag kék rajta. Anya gyermekével. A gyermek anyjával játszik. Az a játék, hogy a gyermek kék szalagokkal díszíti fel az anyját. Az egyik szalagot az anyja kezére köti, a másikat a fülére.
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.