Orosz István: Faust I.
Egész éjjel íróasztalánál görnyedt, föl sem nézett a rajzaiból. Úgy tervezte, hogy az utolsó – vagy az első – hajnalra, a tervezett indításig még egyszer, mindent áttanulmányoz. Alig érezte az idő múlását, ahogy mormogva, néha szemöldökét felhúzva, itt-ott a körzőt utoljára elővéve s a radírt gyöngéden húzogatva javítgatott művén. Ötöt kongatott az állóóra. Érces, tekintélyt parancsoló hangjára az idős férfi nyújtózni kezdett, csak úgy ropogtak a csontjai. Ez az óra az ő idejét mutatta, mely külön rend szerint járt – e külön időben reggel hat volt a kitűzött időpont.
A kiszolgált sparhelt melletti vasedénykéből vetett a tűztérbe némi rőzsét, a reggeli kávét megmelegítendő. Fehér haját hátrafogva, duzzadó arccal fújt egy kicsit a gyújtósra, észre sem véve a kis szikrát, mely szakállára pattant. Csak mikor a vasajtócskát becsapta, kezdte előbb szimatolni, majd dörmögve, kérges kezével megcsapkodni a felfüstölgő szakállat, melyből ugyanaz a szikra a padlóra röppent és gúnyosan hajlongva, veres kis legénykeként kiabálta:
– Jóóóóóóó reggelt az úúúúúúúúrrrnak!
– Híj, te… pokolfi… – prüszkölt rá a kényszerű, újabb mosakodásból a szakállát bevizező öreg –, hallod-e, szeretem én a tréfát, de…
– Hujjújjúújjj!!! – a tüzes arcú kisember az ágytakaróra ugrott, frászt hozva az álmos macskára. – Hajaj, az úr ma haragvó… aztán azt mondja már meg, honnan van az úrnak háza, honnan van hááááza, ha még meg sem…
– Elhallgatsz, te! – az idős férfi villámló szemekkel nézett rá.
– Honnan van háza s honnan e váza? – a legényke az asztalra pattant, a hervadozó rózsa körül ugrált. – Vagy mindennek nincs meg, csak a váááza? – s a tervrajzokat kezdte pörkölgetni. Aztán ismét a padlón szökdécselt:
– És az a kis kupacka, mi lenne, ha belé ugrana a tűzkukacka?
A nyitott ajtón túl, nem messze a ház bejáratától, a takarosan felsepert tornácon túl, ahol egy ösvényke indult a kerítés felé, szürke dombocska emelkedett. Az erősödő fényben csak a mélyfekete, szabályos alakú darabkák, a gyémántosan csillogó dara s a vörösen felbukkanó, nagyobb, nehézkesebb göröngyök sejtették, hogy tán mégsem a gazda által összegereblyézett, eltalicskázásra szánt kupac lehet. Hanem…
– Kupacka, helyeske, nem hagyta ott ebecske – verselgetett a kis ördög, és vígan pattogott kifelé, aztán szembefordult az öreggel:
– Hát ezen dolgozott annyit az úr? És oly sok ideig körzővel, ami még nem is létezik s vonalzóval, ami még nincsen? Asztalon, amit még szintén nem…
De nem tudta folytatni, mert a következő pillanatban jó adag mosdóvíz találta telibe egy tálból, melyet pedig, s ebben biztos volt, az előbb még nem is fogott a kezében az öreg; de hát ezen lamentálni már nem nagyon volt ideje, örült, ha fekete füstként felszállhatott.
A bátyó nem foglalkozott többé a kellemetlen vendéggel. Belépett a házba, és rövidesen kávésbögréjével a kezében tért vissza a kertbe, nyomában a ki tudja, honnan előkerült, s most saruja körül ugrándozó, mindig vidám kutyával. Megállt kicsit, az aranyló, vereslő rögökkel kevert földhányást nézegette, majd kihörpintette a kávét, zsebéből pedig bronzedénykét vett elő, és találomra belemerítette a különös összetételű dombocskába.
Aztán a kert szélén húzódó szakadékhoz tartott, amelynek nem volt vége, se hossza. Lehajolt, a földre borította az edény tartalmát. A kutyát kicsit hátrébb vitte, és megparancsolta neki, hogy maradjon veszteg, aztán visszaballagott a kis kupachoz. Fölvett belőle egy maréknyival, vizsgálgatta a csillámló, szürkés egyveleget. Gondolt egyet, és apró tőrt húzott elő az egyik zsebéből, villámgyorsan megvágva vele az ujját. A vért a kupacra csöpögtette. Na, most elő a gyufát, zutty, beleejti, aztán ha célt ér és a kupac füstölni kezd, nincs más dolga, mint hogy tempósan visszasétáljanak a ház elé a kutyával, esetleg fölmenjenek a pincelejárót fedő füves emelkedőre, mert onnan lehet majd látni az egészet. A füstöt először, aztán az égnek szökő tűzoszlopot, ami egyszer csak eltűnik, és utána jön a nagy… egy olyan nagy bumm. A rendszerre gondolt. Századmásodpercek alatt évmilliárdok pörögtek végig fejében. Mindent átszámolt, hiba nem nagyon csúszhat bele. Kiforog szépen ez a nagy, rugós játék, a körben megtalálják egymást a polipocskák apró karjai, a galaxisok. Hogy ez a végtelennek tűnő kád, ez a nagyon is behatárolt rendszer be ne teljen, hogy a túltengő anyag keretéből ki ne loccsanjon, ott lesznek azok a sötét kis lukak, a Nagy Lefolyók.
Hopp, igen – lehunyta a szemét –, már látja is, ott, abban a félreeső kis zugában a rendszernek, ott rejtette el a játék legkidolgozottabb elemét. Ott alakul ki a Föld. Igen, ez lesz a hab a tortán, a Föld, és rajta az egész vegetáció. Kedvencei is – mit dolgozott rajtuk! – itt tolonganak majd. Ide zsúfolta egész életművét, alkotókedvtől serkenő ifjúságának olyan elmés kis játékait, mint például ez a transzformerprojekt. Ezertonnás gyíkként szaladgál, majd kis madárrá alakul, és kalitkában énekel az ember lakásában. És tojást tojik neki, kotkodácsol.
Az öregember topogott még kissé, megérezte a hajnal hűvösét a saruját átnedvesítő füvek által.
– Nyughass! – szólt hátra gondterhelten a kutyának. Aztán magában folytatta: No lássuk, legyen világosság?
Kezdődjék meg az idő, amely már nem az övé? Melyben szabad teret kap ez a marék por, babrálhat benne majd az embernek fia. Na és a Fényhozó is homokozhat egy kissé – itt elmosolyodott. Ahogy megneszelte, hogy valami készül, elküldte kémeit szimatolni. Ez rá vall: az ő örökkévaló létét és teremtő erejét furt vitatja, a sajátját persze nem kérdőjelezné meg, höhö. Ott nincs örök kétkedés; de bezzeg azt már meg is üzente, hogy ez az egész projekt egy hülyeség, öncélú kísérletezgetés, és nem is törvényes.
Az öreg kivett egy gyufaszálat. A Fényhozó majd feszít büszkén a homokozóban – fűzte tovább –, s hát ilyen az ember, igen, hogy az meg követi. Éhes gyomra kordulásával szinte azonos pillanatban hangzott ide a házból az állóóra kongatása: egy, kettő…
Mikor a hatodikat is elütötte, az Úr megszólalt:
– Legyen világosság!
Az első gyufa derékban eltört, szikrázva szállt a semmibe. De a második szépen meggyulladt, és akkor sem aludt el, amikor ráesett a szürke kupacra, mely szinte azonnal füstölni kezdett. Az öreg megfordult, intett a kutyának:
– Na végre, Buksi! Mehetünk reggelizni.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. augusztus 10-i számában.)
