A lovas kényelmesen léptetett felfelé az enyhén ívelő lankán. A nap nem sütött, sem a ló, sem a lovas árnyéka nem vetült a földre. A dombtetőről a nyeregben ülő szeme elé tárult a város. A homokdűnék közül úgy emelkedtek ki a négy- és tízemeletes panelházak, mintha gyermekkezek rakták volna őket legóból. A férfi szinte mozdulatlanul legeltette szemét a látványon, majd minden sietség nélkül indította gebéjét lefelé a lejtőn.
A városban néma csend fogadta a halk patacsattogással érkező lovast. Az aszfalt meleget árasztott, a ló komótosan lépkedett, mint akinek minden mindegy. Lassan kiértek a főtérre. A lovas hirtelen bukkant elő a házak kanyonjából, ezért a téren tömegesen ácsorgó szendvicsemberek megrökönyödve figyeltek föl az érkezésére. A hirdetményekkel nyakukban állók árnyéka hosszan nyúlt el a földön, mintha kora hajnal volna, pedig a nap nem tűzött a szemébe az érkezőnek. A szendvicsemberek szabályos távolságban, egyesével álldogáltak a téren, legtöbbjük kopott, kevesebben megkímélt ruhákban. Mindannyian megviseltnek, elnyűttnek látszottak. A fiatal fiúktól a görnyedt nagyapákig mindenféle korú férfi volt közöttük, nő azonban egy sem akadt. Amint meglátták a lovast, lassan feléje imbolyogtak, mint valamiféle táblákkal ellátott zombisereg.
– A gyros csak hétszáz forint! – szólította meg a lovast egy férfi, akinek a tábláján az volt olvasható, hogy „A gyros csak hétszáz forint!”, és egy kép is virított az ütött-kopott, esőáztatta papíron, amely valamikor egy gyrost ábrázolhatott.
– Aranyfelvásárlás a Tükös ékszerboltban! – tudósított egy második, akinek szintén pontosan ez a szöveg díszlett a hirdetményén. A lovas lakonikus nyugalommal tekintett körbe a szánalmas emberekből álló tömegen, közben lassú lépésben folytatta útját. A zombiszerű reklámemberek egyre szorosabban vették körbe, de nem álltak az útjába és nem próbálták megállítani. Mindegyikük azt a néhány szót ismételgette, ami a tábláján volt látható:
– Cipőkiárusítás a legnagyobb kedvezménnyel…
– Monitorok, laptopok, LCD-kijelzők…
– Fuvarozzon a Kosztolányi Transszal!
És így tovább. A lovas nem lassított, érdektelenül pillantott hol az egyik, hol a másik hirdetőemberre. Ekkor egy fiatal fiú óvatosan megfogta a ló zabláját, és megállította a türelmesen engedelmeskedő állatot. A fiú, mintha torkában gombóc akadt volna meg, küszködve próbált szavakat képezni. Tábláján csupán ennyi állt: „Fénysebesség autósiskola”. A hangok recsegve, köhögve törtek elő a torkából. Végül egy hangsorrá álltak össze:
– Én…
Ezt sikerült kinyögnie. A lovas félrehajtotta fejét, majd udvariasan így szólt:
– Üdvözöllek! Kit tisztelhetek ebben az „én”-ben?
A fiú ismét nyögni kezdett, a gombóc mintha lassan feloldódna gigájáról. A többi táblás férfi szájtátva figyelte a jelenetet, a közelebb állók elhallgattak, csak a kör szélén támolygók ismételgették hirdetésük szavait: – Mőbius motorolaj…; Most vegyen napelemet!; Konyhai eszközök a Szabó Nagykerből!
A fiú akadozva rakta össze a mondatot:
– Én… nem akarok hirdetni.
A lovas vállat vont, majd előrehajolt, és anélkül, hogy leszállt volna a nyeregből, megragadta a fiú hirdetőtáblájának felső peremét, és húzni kezdte a műanyag lapot. A tábla azonban nem vált el a fiú testétől. A lovas összeráncolta barázdás homlokát, levegőt vett, és teljes erővel rángatni kezdte a hirdetményt. Ez azonban továbbra sem engedett, szorosan tapadt a fiú testéhez. A lovas közelebb hajolt, és megvizsgálta a szendvicsembert. A tábla összenőtt a fiú testével a ruha alatt, mintha óriási préssel olvasztották volna eggyé a táblát, a ruhát és az embert.
– Sajnos semmit sem tehetek.
A fiú szája sírásra görbült, a többi szendvicsember ijedten nézett egymásra, a fiúra és a lovasra, majd hangosan kiáltozni kezdték tábláik szövegét. A lovas nem zavartatta magát, nyugodt léptekkel maga mögött hagyta a felzaklatott, ordibáló tömeget.
Az aszfaltjárdán lépdelve áthaladt az ötemeletesek között, feltűntek a hátrébb álló tízesek. A lakótelep ezen részében egy hatalmas kráter terpeszkedett, mint valami elhagyott homokbánya. A gebe kényelmesen megkerülte a gödröt, a túloldalon széles föld- és homokhalmok határolták a területet, ezekre léptetett föl a lovas. A házak között tágas tér nyílt, a tér másik végében harminc-negyven óriás ült a földön, és karjukkal hadonászva, handabandázva kockát vetettek.
– Lám, lám – dünnyögte a lovas. – Micsoda csúf szélerőművek ezek. Íme, a világromboló környezetvédők hadállása! Olcsó energia, zöld erő! Bizonyára üdvös dolgot mívelünk, ha ezeket a gonosz gépezeteket kiirtjuk a föld színéről.
Hátranyúlt, esernyő nagyságú és formájú tárgyat vett elő, majd megnyomott rajta egy gombot. A rövid bot nyúlni kezdett, hegye lassan a lovag feje fölé ért, végül teljes hosszában kibontakozott a fegyver. A ráncos arcú férfi a hóna alá fogta a teleszkópos kopját, majd a fejébe nyomott egy letört álladzójú bukósisakot.
– A fogyasztói világért előre, Rocinante!
A gebe váratlan erővel és sebességgel vágtázni kezdett.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 8-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.