Gazdag Ágnes: Szörny III. (akril, vászon, 15 × 15 cm, 2018)
Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Szomszédom beleegyezett, hogy kiadja az egyik szobát, de kért egy nap haladékot, hogy kipakolja és kitakarítsa. Visszahívtam a barátomat.
– Ádám kiad egy szobát kétezerért, de szüksége van egy napra, hogy rendbe tegye. Johnny ma éjjel alhat a műtermemben, ha megfelel neki a szállás.
Miért ajánlottam fel a segítségemet? Egyrészt, hogy szomszédomat egy kis pénzhez segítsem. De furdalt a kíváncsiság is. Amerikában élő húgom pár évig járatta nekem a Sculpture magazint, de aztán elvesztettem a kapcsolatot a kortárs amerikai szobrászattal, gondoltam, Johnnyn keresztül ismét kitapinthatom a pulzusát. Meg aztán ha egyszer elvetődöm Pennsylvaniába…
Johnny elfogadta a szállást és az átmeneti megoldást is. Délután átmentem érte Máriabesnyőre. Noha én magam nem vagyok mackós testalkatú szobrász, Johnnyt bohém, nagydarab, szakállas, svájcisapkás, húsz-egynéhány éves fickónak képzeltem, pipával a szájában. Johnny azonban közelebb lehetett a hatvanhoz, mint az ötvenhez, kifejezetten vézna testalkattal bírt, vékony keretes szemüveget hordott, keskeny, vértelen ajkai, simára borotvált arca felett hideg kék szem világított. Rövidre nyírt haja őszbe csavarodott. Nem viselt melósruhát, fekete nadrágban és fekete garbóban dolgozott, noha júniust írtunk. Fel sem nézett a munkából, amikor tört angolsággal üdvözöltem. Egészen közel mentem hozzá, hogy megnézzem, min ügyködik. Egy elszáradt bokordarabot ecsetelt be vékonyan méhviasszal, és az ághegyekre kis korongokat ragasztott római számokkal. Három, számomra teljesen egyforma „mű” feküdt előtte. Az egyiket minden különösebb ok nélkül meg szerettem volna érinteni, de Johnny durván ellökte a kezem.
Barátomra néztem, aki olyan arcot vágott, amit így lehetne szavakba önteni: „Sajnálom, nem komplett a faszi.”
Johnny a készülő bokorplasztikákat gondosan betakarta fóliával, majd felkapta bőröndjét, és anélkül, hogy a bronzöntőtől elbúcsúzott volna, elindult arrafelé, amerre autómat sejtette.
A hazafelé úton barátomról faggatott, mennyire jól önt, mennyire drága. Kitértem a válaszok elől.
Szavaiból megtudtam, hogy Norvégiából jött, és Horvátországban várta egy kiállítás, egy „one-man-show”, Magyarországra csupán az olcsó bronzöntödei árak csábították.
Miután leparkoltam a műteremházunk előtt, megmutattam Ádám otthonát, amelyben majd lakni fog, és bevittem a műterembe. A galérián csak azért alakítottam ki korábban egy fekvőhelyet, mert az egyik segédem néha, amikor túlóráztunk, ott aludt. A vécét, zuhanyzót még indulás előtt felmostam.
Johnny körüljáratta hideg kék szemét, de nem szólt semmit, utazótáskáját felvitte a galériára, és elkezdett kipakolni.
Én átmentem a lakásunkba, és készítettem neki pár szendvicset, főztem egy teát. Köszönet nélkül fogadta, mohón evett. „I need a laptop” – jelentette ki teli szájjal.
Középső lányom csak hosszas rábeszélésre adta kölcsön vadonatúj laptopját. Egy óra hosszára tudtam átvinni. Amikor érte mentem, Johnny elmondta, hogy amerikai orvosaitól most tudta meg, eddig félrediagnosztizálták, még sincs hererákja. Sem megkönnyebbülést, sem örömet nem láttam rajta, csak mérhetetlen gyűlöletet az orvosokkal szemben. Fröcsögött.
Rémálmok gyötörtek aznap éjjel. Johnny betört a házunkba és elvágta mindnyájunk torkát.
Amikor bekopogtam reggel a műterembe, azonnal kirontott, kezében a bőrönddel. Kérte, hogy a csomagját átvihesse a szomszédba. Becsöngettem, de Ádám nem nyitott ajtót. Felhívtam, félóra türelmünket kérte, leszaladt a városba. Tolmácsoltam.
Ekkor, mint egy időzített bomba, Johnny felrobbant. Őrjöngött. Közel sem beszélek anyanyelvi szinten angolul, ezért nem tudom őt szó szerint idézni. Olyasmiket vágott a fejemhez, hogy őt nem lehet nyomortanyán altatni, hogy a magyarok mind teljesen megbízhatatlanok, állandóan kihozzák a sodrából, pedig neki teljes nyugalomra lenne szüksége az alkotáshoz.
Mi tagadás, bepöccentem. Fogtam a csomagját és bevágtam a kocsiba. Beszállt mellém, egész úton darálta szidalmait. Bevágtatott a műhelybe, összeszedte a három bokordarabot, gondosan elhelyezte a hátsó ülésen, majd beugrott az anyósülésre.
– To the railway station! – adta ki az ukázt. Folytatni akarta a magyarok ostorozását, de durván rászóltam.
– Shut up, fucking amerikaner!
Megálltam a vasútállomással szemben. Johnny az egyik kezében vitte a táskáját, a másikkal hátára vette a három bokordarabot. Ez az utolsó képem róla: kullog az állomás felé, mint egy megcibált sündisznó.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 25-i számában.)
