Ma sem tudok róla többet, ő Johnny, Pennsylvaniából. Kutakodtam utána a neten, de semmit sem találtam ezzel a szópárral.
Bronzöntő barátom hívott fel néhány éve:
– Egy amerikai szobrász, „Johnny, Pennsylvaniából” a műhelyemben szeretné elkészíteni, majd velem öntetni pár szobrát. Nálunk nem fér el. Elvittem az egyetemre, de sokallta a napi háromezret a kollégiumi szobáért. Nincs valami ötleted?
– Agglegény szomszédomat most rúgták ki az állásából, van két használaton kívüli szobája, megkérdezem.
Szomszédom beleegyezett, hogy kiadja az egyik szobát, de kért egy nap haladékot, hogy kipakolja és kitakarítsa. Visszahívtam a barátomat.
– Ádám kiad egy szobát kétezerért, de szüksége van egy napra, hogy rendbe tegye. Johnny ma éjjel alhat a műtermemben, ha megfelel neki a szállás.
Miért ajánlottam fel a segítségemet? Egyrészt, hogy szomszédomat egy kis pénzhez segítsem. De furdalt a kíváncsiság is. Amerikában élő húgom pár évig járatta nekem a Sculpture magazint, de aztán elvesztettem a kapcsolatot a kortárs amerikai szobrászattal, gondoltam, Johnnyn keresztül ismét kitapinthatom a pulzusát. Meg aztán ha egyszer elvetődöm Pennsylvaniába…
Johnny elfogadta a szállást és az átmeneti megoldást is. Délután átmentem érte Máriabesnyőre. Noha én magam nem vagyok mackós testalkatú szobrász, Johnnyt bohém, nagydarab, szakállas, svájcisapkás, húsz-egynéhány éves fickónak képzeltem, pipával a szájában. Johnny azonban közelebb lehetett a hatvanhoz, mint az ötvenhez, kifejezetten vézna testalkattal bírt, vékony keretes szemüveget hordott, keskeny, vértelen ajkai, simára borotvált arca felett hideg kék szem világított. Rövidre nyírt haja őszbe csavarodott. Nem viselt melósruhát, fekete nadrágban és fekete garbóban dolgozott, noha júniust írtunk. Fel sem nézett a munkából, amikor tört angolsággal üdvözöltem. Egészen közel mentem hozzá, hogy megnézzem, min ügyködik. Egy elszáradt bokordarabot ecsetelt be vékonyan méhviasszal, és az ághegyekre kis korongokat ragasztott római számokkal. Három, számomra teljesen egyforma „mű” feküdt előtte. Az egyiket minden különösebb ok nélkül meg szerettem volna érinteni, de Johnny durván ellökte a kezem.
Barátomra néztem, aki olyan arcot vágott, amit így lehetne szavakba önteni: „Sajnálom, nem komplett a faszi.”
Johnny a készülő bokorplasztikákat gondosan betakarta fóliával, majd felkapta bőröndjét, és anélkül, hogy a bronzöntőtől elbúcsúzott volna, elindult arrafelé, amerre autómat sejtette.
A hazafelé úton barátomról faggatott, mennyire jól önt, mennyire drága. Kitértem a válaszok elől.
Szavaiból megtudtam, hogy Norvégiából jött, és Horvátországban várta egy kiállítás, egy „one-man-show”, Magyarországra csupán az olcsó bronzöntödei árak csábították.
Miután leparkoltam a műteremházunk előtt, megmutattam Ádám otthonát, amelyben majd lakni fog, és bevittem a műterembe. A galérián csak azért alakítottam ki korábban egy fekvőhelyet, mert az egyik segédem néha, amikor túlóráztunk, ott aludt. A vécét, zuhanyzót még indulás előtt felmostam.
Johnny körüljáratta hideg kék szemét, de nem szólt semmit, utazótáskáját felvitte a galériára, és elkezdett kipakolni.
Én átmentem a lakásunkba, és készítettem neki pár szendvicset, főztem egy teát. Köszönet nélkül fogadta, mohón evett. „I need a laptop” – jelentette ki teli szájjal.
Középső lányom csak hosszas rábeszélésre adta kölcsön vadonatúj laptopját. Egy óra hosszára tudtam átvinni. Amikor érte mentem, Johnny elmondta, hogy amerikai orvosaitól most tudta meg, eddig félrediagnosztizálták, még sincs hererákja. Sem megkönnyebbülést, sem örömet nem láttam rajta, csak mérhetetlen gyűlöletet az orvosokkal szemben. Fröcsögött.
Rémálmok gyötörtek aznap éjjel. Johnny betört a házunkba és elvágta mindnyájunk torkát.
Amikor bekopogtam reggel a műterembe, azonnal kirontott, kezében a bőrönddel. Kérte, hogy a csomagját átvihesse a szomszédba. Becsöngettem, de Ádám nem nyitott ajtót. Felhívtam, félóra türelmünket kérte, leszaladt a városba. Tolmácsoltam.
Ekkor, mint egy időzített bomba, Johnny felrobbant. Őrjöngött. Közel sem beszélek anyanyelvi szinten angolul, ezért nem tudom őt szó szerint idézni. Olyasmiket vágott a fejemhez, hogy őt nem lehet nyomortanyán altatni, hogy a magyarok mind teljesen megbízhatatlanok, állandóan kihozzák a sodrából, pedig neki teljes nyugalomra lenne szüksége az alkotáshoz.
Mi tagadás, bepöccentem. Fogtam a csomagját és bevágtam a kocsiba. Beszállt mellém, egész úton darálta szidalmait. Bevágtatott a műhelybe, összeszedte a három bokordarabot, gondosan elhelyezte a hátsó ülésen, majd beugrott az anyósülésre.
– To the railway station! – adta ki az ukázt. Folytatni akarta a magyarok ostorozását, de durván rászóltam.
– Shut up, fucking amerikaner!
Megálltam a vasútállomással szemben. Johnny az egyik kezében vitte a táskáját, a másikkal hátára vette a három bokordarabot. Ez az utolsó képem róla: kullog az állomás felé, mint egy megcibált sündisznó.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. január 25-i számában.)
Nem tudtam meg, milyen becsmérlő kifejezés lett volna, melyet dühöngő elméje és a mentálhálójába ültetett Hermes 6000 nyelvi program kigenerált volna a megsértésemre. Amikor beütöttem a manuális irányításhoz szükséges vizuális felületet megjelenítő kódot, és az űrhajóm elülső ablaka elől felhúzódott a Tannhäuser-acél védőmembrán, mindketten felordítottunk. A megaüvegre fekete, sűrű szemipermeábilis anyag bőséges adagja csapódott.
Alig nyitott be a második emeleti lakásba, már az előszobából érezte azt a markáns szagot. Valami új tisztítószer? Vagy Melinda mosószert váltott? A lakásban szokatlanul nagy volt a csend – a felesége általában zenét hallgat, ha egyedül van –, lehet, hogy még haza sem ért a bevásárlásból? Hétvégén mindig hosszabb a sor a kasszáknál, futott át a fején, miközben hátizsákját felakasztotta az előszobafogasra, és cipőjét behajította a gardróbba.
Sofőrként értem a dolgom, mégis sikerült koccannom farolás közben. Annyira minimális volt a súrlódás, szinte észre sem vettem. A visszapillantó tükörben pedig azt láttam, hogy integetnek nekem. Jó, gondoltam, milyen kedves, s én is hevesen visszaintegettem, majd kiszálltam. Mosollyal az arcomon. Az integető nő hisztijét látva ez a mosoly egyre csak terebélyesedett.
A vármegyei áthelyezésekkel járó gyakori vándorlások során is megmaradt a családban az a határozott felfogás, hogy az életben csak úgy lehet érvényesülni, ha a férfiember orvosnak tanul. Bárhová kerüljön is, tanyacsoportokra vagy nagyvárosba, mindig szükség lesz rá, és mindenütt megbecsült tagja lesz a közösségnek, amelyben él. Így került haza nagyapa is az isonzói csatából a század elején, s így lett apám is a front mögötti Alekszejevka hadiorvosa a Donkanyari csatának, ahonnan a visszavonulókkal menekült meg.
Az építész nem értett sokat az egészből. Csak ült és bambán hörpölte a sörét. Hogyan lett egyszerre adósa az adóhatóságnak, ha másfél hete még azzal a jó hírrel ajándékozta meg a könyvelője, hogy jelenleg nincsen tartozása, tehát se pozitív, se negatív irányba nem billen az a rusnya mérleg. Akkor még, abban a mérsékelten vidám pillanatában Albee darabjának a címe is beugrott neki: Kényes egyensúly. Most meg itt ül, a söre egyre keserűbb. Már nem is igen ízlik. Ahogy semmi se körülötte.
Az öregasszony görnyedt háta és botjának koppanásai hangtalan sikolyt tükröztek, habár a járókelők csak egy keresztet láttak, ha messziről követték tekintetükkel az útját. A temető felé botorkált. Néha egy-egy jajszó elhagyta ugyan az ajkait, de ezt senki sem hallotta. A felhők föntről figyelték a jelenetet. Rámosolyogtak, amikor széttárták uszályukat, s hagyták, hogy a nap megsimogassa meggyötört csípőit.
Amikor anyám azt mondta, gonosz vagyok és kíméletlen, megrendültem, mert magamtól is foglalkoztatott a dolog. Nem volt dühös. Nyugodtan mondta. Mint aki alaposan megrágta, át gondolta a dolgot.
Te senkit sem szeretsz. Magadat sem. Gonosz vagy és kíméletlen.
Már háromnegyed éve ül éjjelenként ebben a cigarettafüsttel átitatott, rosszul világított, kopott őrszobában. Ide is csak ismeretsége révén, gyermekkori barátjának közbenjárásával alkalmazták, amikor a történtek után a gyülekezet érthető módon nem fogadta be, igaz, ő sem érezte volna már jól magát az új parókián. A püspökségben is nagyot csalódott, hiszen számára érthetetlenül a legkisebb segítő szándék nélkül teljesen magára hagyta, egyházon kívül, munka nélkül.
Anyám azt mondta, hogy menjünk, már az első nap. Először csak én jöttem. Akkor még nyitva volt a határ. Erzsike, a feleségem, és a kislányunk, Vicuska otthon maradtak édesanyámmal. Sor volt a határon, legalább öt órát kellett állni, mire átértünk. Az ukrán határőr mogorvább volt a szokottnál, de átengedett. A magyar oldalon meglepően kedvesen fogadtak. Kint, a határ szélén több ezer ember állt. Oroszok, ukránok, magyarok. Fotósok, tévések tolakodtak. Civilek szendvicset és vizet osztogattak. Bármerre néztem, kamerák vettek körül.