Vass Veronika: Porrá lenni

2020. október 24., 17:24
Csomortáni Gál László: Napnak, égnek (2017)

A traktorban ültem. Úgy éreztem, valaki néz. És ahogy ez az érzés megcsapott, kényszeresen körülnéztem. Lassan mozdítottam fejem, borostás arcomon verejtékcseppek csúsztak lefelé a gravitáció menedékébe. Melegnek éreztem a levegőt. Fojtónak. A nap hetykén kúszott az égi létrán, a fokok stabilan tartották. Jobbra fordultam először, egyből sikerült a 180 fok. Sivatagi sárgaföld vett körül, közvetlenül. Távolabb hajdani gyümölcsös göcsörtös ágai meredeztek, már amelyiknek még volt ága. Szecessziót megszégyenítő kecses karjaik kihívóan hajladoztak a madarak felé, miközben az ég ékjéről sem feledkeztek meg. Egy kis lucernás még féloldalt. Erre ennyi. A bal oldalam csupán a tar földtengert pásztázta, bármennyire is tekergettem, becsípődött nyakam. Mégis nézett valaki.

Lassan elindultam visszafelé az erre tartó keréknyomaimmal párhuzamban. A rázkódás folytatódott. Keskeny ablakom óvatosan engedte rám a megszűrt szellőt. Két éve még lobogott a hajam, most nem. Rövidre nyírtam. Könnyebb tisztán tartani, meg azért a por sem tesz jót a haj fényének. Így egyszerűbb és nyugodtabb az életem.
Andalító ez a zötykölődés, gondoltam. A magamfajta szereti a tiszta, átlátható munkát. Fogom magam, kigurulok a traktorral és szépen komótosan elvégzem az aznapot. Nincs itt senki, magammal meg jól kijövök. Ám ahogy ez végigszaladt ott belül a fejemben, egyéb gondolat is sátrat vert ugyanott. Néz valaki, néz valaki. Megálltam. Körülnéztem. Ahogy a fejem fordult, úgy jött a suttogás is bele. Halk kis szómorzsák cikáztak lassan be a fülembe és ki a fülemből. Hallgattam. Hallgattam azt. Nem hagyta abba.

Legyintettem, mert arra gondoltam, biztosan valami távoli zenét sodort pont énfelém a szél, bele ebbe a keskeny kis mélyedésbe, ebbe az esővíz áztatta mederbe. Mert ha igazán elered a mennyei eső, itt csordogál keresztül, és a szomszéd földje is ide köhögi a levét. S ha túl sokat kapunk, folyóvá válik a mostani poros árok. Néhányszor már kincseket is kimosott, persze csak azt, ami útban volt neki, rézgombot, töltényhüvelyt, régi kanalat, parasztbicskát és még nem bevallott dolgokat. Vitte, aki vitte. Maradt még itt elég belőle.
Láttam már fémdetektoros pestieket is itt a puccos kocsijukkal. Azt gondolták, talán ők is találnak egy bizánci aranykoronát, mint a nem emlékszem, hova valósi paraszt, aki kiszántotta. Bár ne tette volna. Mi haszna lett belőle? Állt egy darabig a munka. Itt nem lesz ilyen. Ami itt lapul, az itt is marad. Biztonságban.

A sugdolózás hangosabb lett. Sőt egy-két szó is érthetővé vált. Csakis a szél hozhatta felém. Honnan jöhetne különben ez a „ne menj” meg az „ott van”? A srácok a szomszéd falu szélén hallgatják bizonyosan. Mint mikor az a rendezvény volt a fenyves mögötti réten. Csaholtak egész éjjel az emberek, másnap az ott lakók folytatták, magas hangot adva elégedetlenségüknek. Ami jogos, hiszen nem telket, de még csöndes nyugalmat is vásároltak annyi pénzért a házuk alá, mikor idetelepültek a fővárosból, vagy lehet, csak akarták.
Megint fordultam. Kék vasparipám engedelmesen kunkori ívet hasított a sárga porba. Kékségét kissé megrendezte az idő, a rozsda, és most a löszös agyag nyeldeste lüktetve a kerekeit. Azt is, ami már új, mert az ilyen gépek is defektesek lehetnek. Mintha harangszót hallanék. Ránéztem a Rakéta órámra, ami pontos, mint az ítélet. Tizenegy húsz. Harang nem lehet, a szél sem a templom felől terel. Ennek ellenére egyre erősödött, amihez azok a furcsa hangok is csatlakoztak. Számban éreztem az izzadság tengersós ízét, a kacskaringós cseppek laposan kúsztak le az egyre serkenő borostámon. Valaki nézett, valaki suttogott. Ah, már látom. Az a három őz tréfált meg. Nyurga, vékony lábuk alatt süppedve nyögött a föld, büszke fejüket mereven tartották. Nem ritka társaság. Sok van belőlük erre. Már a vadászok sem végzik a dolgukat. A bulizás, az előbbre való. De a paraszt földjét kitúrhatja a vadkan, lerághatja a nyúl meg a szarvas. Az őzekre nem haragudtam sose. Gyönyörűek, kecsesek, büszkék és okosak. Egyszer fogtam egy gidát, felneveltem. Hálás volt, szabadon engedtem. Szegény. Másnap kilőtte egy részeg vadgazdálkodási atyaúristen. Ők így élnek. Szerintem vakon.

Hirtelen enyhe füst szüremlett be a vezetőfülkébe, csíkot nem láttam sehol. Hol vannak már azok a tarlóégető tavaszok, amikor még nem volt tiltva a józan ész rapszódiája. Amikor még a tanácselnök is tudta mire való a jó hamu.

Megint hallottam a szellő szirénjeit. „Ne menj” meg „ott van”. Mi az ördög ez? Kikászálódtam a traktorból, óvatosan ereszkedtem le a három lépcsőfokon. Talpam szerette a puha földre érkezést. Jólesett mindig a szétmorzsolt föld érintése. A cipőn keresztül is éreztem azt, amit más aligha. A simogatását, a kedves unszolását, ahogy irányított előre, ahogy vezette a lábaimat egymás után, mintha terelőkutya lenne. Hát persze, hiszen itt születtem. A föld is tudta.

Melegnek éreztem a levegőt. Fojtónak. A nap hetykén kúszott az égi létrán, a fokok stabilan tartották. Jobbra fordultam először, egyből sikerült a 180 fok. Sivatagi sárgaföld vett körül, közvetlenül. Távolabb hajdani gyümölcsös göcsörtös ágai meredeztek, már amelyiknek még volt ága. „Ne menj! Ott van!”, hozta a kósza szél a harangok csilingelő hangját, és arra figyeltem, hogy valakik figyelnek, miközben lehajoltam a kerék előtt mélán merengő izéhez, s mikor lehajoltam, füst ütötte meg az orrom. Gondoltam, kihúzom, s míg húztam, a harang már félrevert, a füst a fülembe dalolta érces hangján, „ne húzd”, mint mikor a tanító néni kiáltott rám, amikor a padtársam szőke copfját húztam, és húztam, mert húzni kellett, mert az én földem, és a poron keresztül már láttam mindenkit, aki eddig engem nézett…

 

(Karantének)