Egész éjszaka hatalmas pelyhekben hullott a hó, és reggelre mindent beborított.
Mintha megérezte volna, hogy odakinn valami történt a tájjal. Csend honolt a házban, és a világban. Álmosan támolygott ki a konyhába. Egy nagy csésze vizet öntött a forralóba, kávénak. Míg az forrni kezdett, megállt az ablak előtt, és várt. Körbenézett, hallgatózott. Olyan békés volt minden, még lélegezni is alig mert, nehogy elzavarja ezeket a nyugodt pillanatokat. Aztán mégis megmozdult. Kitárta az ablakot, kinyújtotta a kezét, és belesóhajtott a fehér-puha hajnali derengésbe. Szerette volna, ha minden így marad. Szemét kissé összébb húzta. Gyerekkorában nagyon szerette így nézni a világot. Ahogyan eggyé olvad a táj, egy egész, fehér hógömbbé. Eszébe jutottak a régi, téli reggelek. Amelyek most, mint egy régi képeslap elfeledett részletei, hirtelen megelevenedtek.
A nagyi forró kakaójával a kezében, a duruzsoló kályha mellett ülve hallgatta, ahogyan mesélt. A kicsi karácsonyfa fényei, a fenyőillat összekeveredett a sült alma, vanília és fahéj illatával. Vagy ahogyan együtt mentek a templomba, az éjféli misére. Rajta az a kis piros kabát, amit úgy szeretett. Odakinn fagyott minden, bokáig ért a hó. Nyugodt volt minden és békés.
A víz közben felforrt, leöntötte a kávét, visszatért az ablak elé, de már megtört a varázs, hiába kereste. Közben meglódult odakinn az élet. Autók indultak neki az útnak, emberek a napnak. A család is felébredt. Neki is mennie kellett, pedig de szeretett volna még állni a pillanatban, és csak úgy lenni.
Késő délután ért haza. A lakásban csend honolt. Ma később ér haza mindenki. Korán sötétedett. Gyertyát gyújtott, halk karácsonyi zenét kapcsolt, és egy percig némán nézte az imbolygó, kis lángot. „Elkészítem egyedül a karácsonyfát. Meglepem a családot, mire hazaérnek, úgyis olyan nagy volt mostanában a rohanás. Szinte nem is volt idő leülni, megpihenni” – futott át az agyán hirtelen. Gyors mozdulatokkal rakosgatta le a gardrób legfelső polcáról a karácsonyi díszeket tartalmazó dobozokat. Elöl az újak, hátul a régebbiek. Így rakta el a nagylánya, aki az utóbbi években készítette a fát a kisebbikkel. Már állt a fa, rajta a díszekkel. Nézte, csak nézte, szép volt, mégis valami hiányzott. „Talán, mert olyan kopárnak tűnik” – gondolta, és a gardróbba ment a többi, már alig használt díszért. Leemelte az ott megbújó dobozokat. Az egyik háta mögött egy kis faládikót talált. „Hát ebben meg mi lehet?” A szobába vitte, letette az asztal közepére. Kinyitotta. Régi, nagyon régi karácsonyfadíszek: apró hintaló, fából, ezüst gömb piros szívvel a közepében, gomba, amit még csipesszel kellett a faághoz fogatni. És drótból tekert csillag. Óvatosan nyúlt feléjük, mint aki meg sem meri érinteni. Sokáig csak simogatta a szemével. Aztán az egyiket a másik után emelte ki. Kezébe vette mindet. „Ezt a csillagot a nagyi mindig a fa legtetejére tette. Ez meg a másik nagyié volt. És ezek? Anyu kedvenc gyerekkori díszei. Lehetnek már vagy hetven évesek. A zsinór is a régi rajtuk. Emlékszem, melyik hogyan került a családhoz. Azok az apró kis angyalok pedig – akkor vettem, amikor főiskolára jártam. Ezeket itt, amikor elváltam, és az első karácsonyunkat ünnepeltük, ketten a lányommal.” Évek óta nem látta ezeket a díszeket. A szemét most elfutották a könnyek. Már semmit sem érzékelt a körülötte lévő világból. Sem a hangokat, sem a fényeket. Gyermek volt újra. Az az itt feledett hercegnő, aki dideregve kéredzkedett be a téli fagyból, a duruzsoló kályha mellé, egy teára, egy mesére. És kicsit idősebb, felnőtt nő, aki már tapasztalta az életet, de még sok mindent nem értett belőle.
Az ablakhoz lépett. Újra havazott. Sűrűn kavarogtak a hópelyhek. Mennyire kívánta most, bárcsak itt lennének a nagyik meg apu. Megállnának a háta mögött, sorban és egyenként ölelnék át jó szorosan. Eggyé olvadnának, mint a barátnőtől kapott, ölelkező szoborangyalok. Így néznék némán a kinti, rezzenéstelen csodát. Közben összehunyorította a szemét. A lámpa sárga fénye ráömlött a frissen hullott hóra. Az apró pelyhek milliónyi csillagfénnyé váltak.
Állt az ablak előtt. Szeme lassan beitta a fényeket. Az utak kanyarulatait, a házak kontúrjait, és egyszerre érezni kezdte, most nem mozdulhat. Ha csak egyet is odébb lép, itthagyja ezt az egészet, félő, hogy többé már nem talál rá ez a pillanat. Hisz már reggel is elveszítette, pedig már akkor is érezte, készülődik valami. Ott kering körülötte minden emléke. Kiáltanak, majd felsírnak, aztán csöndesülnek a régről felbukkant képek, pillanatok, arcok mozaikjai. Mindegyik meglátogatta most őt, így karácsony előtt, pár nappal. „Vajon mit üzentek, mit akartok mondani nekem?”
Mit tehet az ember, aki sodródik a napokkal, küzd az árral, és próbál helyet találni ebben a mindent átfogó, csodálatos szövevényben – az életben? Mit tehet? Megáll egy doboz régi, már-már elfeledett karácsonyi dísz felett, és könnyek közt emlékezik a rég eltávozottakra, a régi ünnepekre, melyek visszarántják az időben. Majd lecsukja a szemét, és átadja magát a csöndnek. Aztán meghallja a régi hangokat: a kis harang csilingelését, a kályhában a tűz ropogását, a Mennyből az angyalt, ahogyan csak a nagyi tudta énekelni. S hálát ad anyu aranyló, vasárnapi leveséért, a nővére zserbójáért, mert ez azt jelenti, hogy ők itt vannak még, vele. Mit tehet az ember? Megáll egy percre, a nagy rohanásban, mosolyra váltja könnyeit, és hálát ad mindenért.
A régi díszeket lassan, egyenként a fára rakta. Előre, hogy jól láthassa, mindig, amikor odanéz. „Mert minden karácsonynak megvan a maga dísze.” Hallotta távolról a nagyanyja hangját. Majd a lányáét. „Anya, megjöttünk!” Megfordult, és ebben a percben kedve lett volna magához ölelni az egész világot.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. karácsonyi számában)
