Ír-e még az író?
– Magam is unszoltam egykor: a politizálás mellett se hagyja abba az írást, az önkifejezés irodalmi formáját. Tudtommal ellenállt ennek. Mi volt az oka?
– Nagyon nehéz a kettőt öszszeegyeztetni. Úgy látom és azt tapasztalom, hogy a politika mindennapi tevékenységként nagymértékben különbözik attól, amit egy folyamatos írói, alkotói munka, attitűd, világhoz való hozzáállás és a benne való létezés megkíván. Ez utóbbihoz több nyugalomra, időre, elmélyedésre, gondolkodásra, és – bizony – magányra van szükség. A politika ennek pont az ellenkezője: pörgős, az ember szinte soha nincs egyedül, kevés pillanatot lehet kiszakítani az elmélyülésre. Még azért is folyamatos erőfeszítést kell tennem, hogy irodalmat is tudjak olvasni, s így sem sikerül annyit, amennyit szeretnék. De ez nem jelenti azt, hogy az elmúlt években ne készítettem volna jegyzeteket, különösen prózai műfajban, és azt sem, hogy nincsenek elindított történeteim vagy olyan szövegek, amelyekkel – ha majd alkalmam lesz – el tudok lenni hosszabb ideig is akár. Annyi történetvázlatom, jegyzetem, felgyűlt írnivalóm már van, hogy a következő két-három évemet kitöltenék, ha csak irodalommal foglalkozhatnék.
– Indiszkréció megkérdeznem: mikori a legutóbbi ilyen próbálkozása? Ha jól értettem, akkor ezek ott vannak az asztalfiókban, néha előkerülnek…
– Ezek nem próbálkozások igazából, nem nevezném annak. Inkább lejegyzett történetek. Néhány hete is írtam két-három oldalnyi keretet, vázat. Ezeket aztán félreteszem és előveszem, amikor érdemben is tudok majd foglalkozni velük. Szóval, ezek vannak, rendszeresen visszatérnek… Esténként, amikor van egy-egy ötletem, papírra rovom, hogy ne felejtsem el. Tehát, én tulajdonképpen évek óta dolgozom ezeken, miközben politizálok. Olyan történetem is van, amely összeállt a fejemben elejétől a végéig. Van hozzá számtalan jegyzetem is, csak éppen az az idő hiányzik, hogy teljesen összerakjam. Politizálás közben nem tudok úgy írni – soha nem is tudtam –, hogy egész nap valami egyebet csinálok, aztán este tízkor átkapcsolok egy másik vágányra, és azon zakatolok éjfélig.
– Kétnyelvű verseskötete 2010-ben jelent meg Șerban Foarță és Ildikó Foarță román fordításában. Hogyan fogadta? Épülhetnek-e az ilyen irodalmi fordítások által hidak a nemzetek között?
– Teljesen váratlanul ért. Nem tudtam, hogy egyáltalán lesz egy ilyen kötet. Amikor Șerban és Ildikó szólt erről, addigra a fordítások már elkészültek, így igazi meglepetés volt számomra. És még azt is elmondhatom, hogy nekik köszönhetően a fordítások egyike-másika még jobb is az eredetinél. Maradjunk annyiban, hogy Șerban kijavította azt, amit én elrontottam…
A kultúrának, irodalomnak van egy hídépítő szerepe. De az a kérdés, hogy jár-e ezeken a hidakon valaki? Verset manapság nagyon kevesen olvasnak, prózát sem túlságosan sokan, vagy legalábbis nem olyat, ami a román és magyar kultúra közötti átjárásra alkalmas. Így azt gondolom, jó, hogy vannak ezek a hidak, építeni kell, mert bármikor használni lehet azokat. De ne keltsük azt a látszatot, hogy ezeken a hidakon nagy a tolongás, hogy egy-egy versen tízezrek, százezrek jönnek-mennek át a két kultúra között, mert ez sajnos nem így van. Talán a színház több emberhez eljut, a zene univerzálisabb nyelv, miközben az irodalom hídja ilyen értelemben kevésbé frekventált. De szükség van erre, még mindig lehetne rá időt és pénzt fordítani. Csak nagy illúziókat nem érdemes táplálni…
Tisztelem, és elvárom, hogy tiszteljen
– Kulturális különbözőségekről szólva: okoz-e problémát a kisebbségvédelemben, hogy a magyar és román tárgyaló fél más-más kultúrkörben szocializálódott? Nem azt jelenti a himnuszéneklés Teleormanban, mint amit a Hargitán…
– Vannak különbözőségek. Nem lehet, nem is kell felszámolni ezeket, együtt kellene tudni élni velük. Jó lenne mindkét oldalról megérteni, hogy tisztelni kell a kulturális különbözőségből adódó másságot, ami mindenekelőtt a nyelvben nyilvánul meg, de sok másban is, el egészen a viselkedésig, a térben való létezésig, az egymáshoz, helyzetekhez, értékekhez való viszonyulásig. Lehet csiszolni, faragni, közelíteni ezeket, de adottként kell elfogadni. Bármit is érez a teleormani ember akkor, amikor himnuszt énekel, tisztelem. Ugyanígy elvárom, hogy ő is tisztelje, ha a magyar vagy a székely himnuszt éneklem. Így lehet mindenki a maga helyén teljes. Nem rövidítjük meg egymást azzal, ha a szimbólumainkat, nyelvi jogainkat használjuk, mindazt, ami a mi kultúránkban és identitásunkban adott. Ennek valahol természetesnek kéne lennie. Hogy mégsem az, minden nap látjuk, gondoljunk csak egy focimeccsre. A helyzet súlyosabb akkor, amikor büntető eljárásokban kell részt vennünk azért, mert ezek a jogok zavarnak egyeseket, és korlátozni akarják azokat. Ilyenkor érezhető, hogy nem a természetes utat járjuk, hanem valami egészen mást.
– Magam is felfigyeltem arra a kijelentésére, miszerint nyelvészek, ne bírók állapítsák meg, hogy a „városháza” vagy „községháza” tekinthető-e a „primărie” kifejezés magyar fordításának. De hozzátenném: ma már mások is „megtanulnak” magyarul egy rövid időre. A román pártok is…
– Az a tapasztalatom, hogy a magyar tudás szavatossága tényleg rövid a román politikában. Pontosan meghatározható rövidtávú politikai érdekek mozgatják. Én például nagyon veszélyesnek tartom azt, hogy a bíróságok a törvény előírásain túl belekontárkodnak a szemantikába, szinonimákat keresgélnek, ítéletet hoznak arról, hogyan kell a nyelvet használni, amikor ez nem bírósági feladat. Rettenetesen veszélyes, ami most történik, és próbáljuk megértetni a román társadalommal, hogy ez egy nagyon kockázatos út, hiszen a nyelv mégiscsak egy hagyomány és kultúra része, élő és változó valami, ennél fogva nem a bíróság dönti el, hogy ki hogyan és milyen értelemben használja a szavakat. Ez rossz út, nem mehetünk tovább rajta!
A klasszikus műveltség hiányáról
– A politikai beszédírás is némiképp irodalom, bár csak újabban gyűjtik kötetbe a szónoklatokat az utókornak. Legendák terjengnek viszont arról, hogy a politikusok hogyan villognak mások gondolataival. Miképp viszonyul ehhez?
– Én szeretem megírni azt, amit elmondok vagy felolvasok. Szeretem összegyűjteni is időben azokat az ötleteket, amelyeket használni tudok, de szoktam ihletődni máshonnan is. Ám a retorika szabályait mindenképp be kell tartani ahhoz, hogy egy beszéd használható, értelmezhető, ne csak locsogás legyen. A közbeszédben is, de különösen a szónoklatokban én ezeket hiányolom legtöbbször. Nem az zavar, hogy ki honnan inspirálódik, hanem az, ha nyelvileg nincs felépítve, ha az egész egy izzadtságszagú nyögdécselésnek, kínlódásnak tűnik. Az utóbbi időben – legalábbis az erdélyi magyar közéletben – megjelent néhány jó szónok, ilyen tekintetben is tehetséges politikus, de messze vagyunk még attól, amit én ideálisnak tartok. Persze tudom, hogy nem a retorikával kergetik a gyermekeket az iskolában, nincs ennek olyan tradíciója, ahová közvetlenül vissza lehet nyúlni. Meg aztán azt is látni kell, hogy a klasszikus műveltség egyre inkább hiányzik, enélkül én nehezen tudom elképzelni, hogy valakiből jó szónok, jó beszédíró váljék.
– Domokos Géza író volt, Markó Béla is az, ön szintúgy. Olykor hallom, olvasom, hogy a politikusnak legyen „rendes” mestersége: mérnök, jogász, közgazdász…
– Minden mesterség rendes, amit csak tisztelni lehet, mindegy, hogy mérnökről vagy asztalosról, bútorkészítőről vagy jogászról van szó. És mindenkiből lehet politikus, akit a közélet érdekel, és az emberek is elfogadnak, vannak gondolatai a közösségről, és meg is tudja fogalmazni azokat. Ma már a politika is professzionalizálódik, van olyan szakma, hogy politikatudomány, és vannak, akik ezt tanulva válnak politikussá. Igaz, harminc év után nálunk is a jogász, közgazdász végzettségűek kezdenek többségben lenni a politikában. A kilencvenes évek elején ez nem így volt: inkább a humánértelmiségiek terepe volt a közélet.
Ami az erdélyi hagyományokat illeti, immár közhely, hogy az írók, a költők, a tanárok, a neves tanítók régóta közéleti emberek is voltak egyben. Ez kisebbségi létben nem véletlen. Én fontosnak tartom a politikában a humán műveltséget, de ezzel cseppet sem becsülöm alá a jogi, a közgazdasági tudást, mert azt is látnunk kell, hogy a világunkat a gazdaság nagyon meghatározza: ezért a politikában egy humán szakosnak is kell legyen alapvető közgazdasági tudása.
„Túlígérő” politikusok
– Megviseli-e az, hogy idehaza válogatás nélkül rossz a politikusok megítélése, és – ahogy korábban fogalmazott erről – leginkább „egy-egy lámpavason lógva” szeretnék látni őket az emberek?
– Ez semmiképp nem tölti el örömmel az embert. A politika fokozott munkaritmust jelent, gyakorta reggeltől estig való hajtást, még akkor is, ha ezt kívülről nem így látják. Persze, a megítélésért maguk a politikusok is hibásak. Ludas ebben az elmúlt három évtized, meg a túl magasra rajzolt ígéretek is, amelyek nem mindig azért rajzolódtak magasra, mert a politikusok azt gondolták, így kell az embereket szédíteni. Hanem egyszerűen azért, mert az első években senkinek nem volt tudása, tapasztalata, gyakorlata a politikában. Nem tudták, hogy egy-egy ígéret hogyan valósítható meg, és túlígértek. Nagyobb elvárásokat támasztottak, mint amihez a valóságot, a későbbi eredményeket hozzá lehetett igazítani. Emiatt az emberek folyton azt érezték, a politikusok becsapják őket, olyasmit ígérnek, amit nem tudnak teljesíteni, azaz hazudnak. Én azonban biztos vagyok abban, hogy a politikusok nagyrészt – és itt a magyar politikusokra gondolok – nem azért ígértek, mert hazudni akartak.
A politizálásnak nem volt hagyománya. Gondoljunk bele: Romániában az elmúlt száz évben mennyi parlamentáris demokrácia volt, vagy amit annak lehet nevezni? Nagyon kevés. Csak az utóbbi 29 évet vizsgálva is kérdés, hogy mennyi volt belőle a forma, és mennyi a tartalom. Ilyen értelemben a társadalom tudása, tapasztalata is elenyésző, nem lehet ezt 150-200 éves hagyományokhoz hasonlítani. A mostani általános fáradtságban, kiábrándultságban ez a hagyománynélküliség is benne van. Mindannyian tanuljuk a demokráciát: a politikusok, a média, de a szavazók is. A nagyobb felelősség azonban mindig a vezetőké, ezért nem akarok senkit sem felmenteni. Nagy a csalódottság, ez érthető. Mi, magyar politikusok is érezzük ezt. Ezt a társadalomnak túl kell élnie, és túl is fogja. De fontos az, hogy Románia ne váltson hirtelen rossz irányba, ami ahogy elnézem, sajnos benne van a pakliban.
Együtt is, meg nem is Európában
– Kulturális miniszter volt, az első magyar tárcavezető a mioritikus tájakon. Kiöli ez a tisztség az emberből a kultúrát?
– Maga a tisztség semmiképpen. Legalábbis ami engem illet, nem éreztem ezt. Sok mindenre megtanít, nyilván, de nem öli ki. Igaz viszont, hogy a közigazgatás az embert elfárasztja, kimeríti, főleg Romániában. Mert azért el tudok képzelni olyan országot, ahol nem kell minden nap azzal küszködni, amivel nekünk kellett… És itt még csak az adminisztrációról beszélek, nem a politikai részről. Másfelől fontos tapasztalatokat szereztem arról, hogyan működik az intézményrendszer, a kultúrpolitika, hol és mit lehet változtatni. És nyilván azt is láttam, milyen fékek vannak. Mindenképp érdekes és fontos tapasztalat a kormányzaton keresztül látni a kulturális élet működését, főként, ha az ember ideig-óráig alakítani is tudja ezt.
– Európa kulturális képzet, földrajzi hely vagy közös piac? A hazai politikai diskurzust figyelve nem biztos, hogy ezek a különbségek tisztázódnak előttünk...
– Bonyolult kérdés ez. Biztos, hogy piac és földrajzi hely is. De az európai kultúrát nem csak a kontinens jelenti, mert ez ma már ennél jóval tágabb. A nyugati kultúra is több mint a szó szorosabb értelmében vett Nyugat, hiszen irodalmának, festészetének, színházának, zenéjének globális piaca van. Nyilván ennek van egy olyan szegmense, amely tovább bontható nyelvekre, nemzetekre, közösségekre. Ez Európa érdekessége, sajátossága, hogy rettenetesen színes. Nem mintha más kontinensek nem lennének színesek, de ez a töredezettség talán nem jellemző ilyen mértékben sem Észak-Amerikára, sem Latin-Amerikára. Európában számtalan kis nemzet, nép van, mindenik a maga nagyon értékes kultúrájával, amelyre nagyon büszke, és amelyet nagyon véd. És ez természetes. De ha azt nézem, hogy az európai kultúrák egyike-másika mennyire ismeri a vele szomszédos, ugyancsak európai kultúrát, azt látom, hogy ez a töredezettség továbbra is jó mélyen benne van az európai kultúrában. Kicsit olyan, hogy együtt is vagyunk meg nem is. Ismerjük egymást meg nem is. Együtt vacsorázunk, ebédelünk Rómában, Milánóban, Párizsban vagy Kolozsváron, Athénban, de nem biztos, hogy egymás kultúráját, netán kortárs művészetét olyan nagyon ismernénk. De én ezért soha nem szoktam aggódni, nem érzem olyan problémának, amelyen hirtelen és erőszakosan javítani kellene, mert így él együtt ez a kontinens minden egyes nyűgével, bajával, kínjával.
– Milyen Európát szeretne látni?
– Én nem szeretem a leegyszerűsített következtetéseket, bár a politikában rendszerint erre van szükség: tőmondatokra, megkérdőjelezhetetlennek tűnő kijelentésekre, ami a mostani európai parlamenti választási kampányban is tapasztalható sok párt részéről. Fontos itt megjegyeznem, hogy amíg mi Európáról beszélünk a legtöbbet, mások belpolitikai harcot látnak ebben a megmérettetésben is. Pedig érdemes Európáról beszélni, mert komoly változások előtt áll. Gondoljunk csak bele, mennyit változott az Európai Unió az elmúlt évtizedekben. Változnia kellett, hiszen különféle kihívásokkal szembesült az Európai Szén- és Acélközösség létrehozása óta. Ma is átalakulóban van, a reformok szükségét pedig azok is elismerik, akik eddig kételkedtek ebben. Az RMDSZ abban hisz, hogy továbbra is a több ezer éves zsidó-keresztény értékekre kell alapoznunk a jövőnket, válaszainkat több területen – a globális verseny, az Unió versenyképessége, a biztonságpolitika, a politikai koordináció vagy a tagállamok közötti szolidaritásnak kérdésében. Nem beszélve a kisebbségi jogvédelmi kezdeményezésünkről, amelyet szintén a reformok részévé akarunk tenni. Árnyaljuk a képet, elmondjuk, mi mindent köszönhetünk a csatlakozásnak, de rámutatunk azokra a problémákra is, amelyektől az Európai Uniónak szabadulnia kell.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. májusi számában)
