1914. december 8-án, amikor Patay Pál született, még Ferenc József volt a király. A viharos évszázadban, amelyet végigélt, levonult két világháború, majd véget értek a szocializmus kilátástalan évtizedei is. Jómódú földbirtokos családban született, volt megtűrt osztályidegen, tartalékos tüzérhadnagy, a szovjet hadsereg hadifoglya. 1935-ben a debreceni Mezőgazdasági Akadémián agrármérnökként végzett, 1939-ben pedig a Pázmány Péter Tudományegyetemen ősrégészetből doktorált, tanársegédként kezdte a pályafutását. A II. világháborúban rövid frontszolgálatot követően orosz hadifogságba került, ahonnan csak két év múlva térhetett haza. 1950-ben a balassagyarmati Palóc Múzeumban dolgozott, 1957-től 1982-ig a Magyar Nemzeti Múzeumban tevékenykedett, a rézés bronzkor elismert szaktekintélye lett. Közel 280 tudományos közleménye jelent meg nyomtatásban Magyarországon és külföldön, gyűjtéseiből a Magyar Nemzeti Múzeum 24 ezernél több tárggyal gazdagodott.
„Az ember soha nem tudja, mi mire jó”
Mint felidézte, tizenöt évesen járt először a Magyar Nemzeti Múzeumban, és bár később, az egyetemre jelentkezéskor természetesnek tartotta, hogy továbbviszi a családi hagyományt és agrármérnöknek tanul, már ekkor nagyon erős volt benne a régészet iránti érdeklődés. 1929 nyarán a nagybátyjánál volt látogatóban Taktabáj községben, amikor az árokásó munkások egyike egy fazekat hozott azzal, hogy a földben találták. Másnap ő maga is a helyszínre ment, összegyűjtötte az előbukkanó cserépdarabokat és egyéb leleteket, majd amikor visszatért Budapestre, bevitte őket a Magyar Nemzeti Múzeumba. Mint kiderült, Kr. e. VIII–IX. századból származtak a leletek, és egy urnasíros kultúra maradványai voltak. „Miután Márton Lajos, a régészeti osztály akkori igazgató őre részletesen kikérdezett, gondoltam, most én is kérdezem őt a régészszakmáról. Erre ő a háta mögé nyúlt, levett a polcról egy könyvet, és a kezembe nyomta azzal, hogy ebből sokkal többet tudhatok meg. Amint elolvastam, új könyvért mentem, így folyamatos kapcsolatban maradtam a múzeummal” – idézte fel Patay Pál. Már Debrecenben tanult, amikor Tompa Ferenc egyetemi tanár meggyőzte, hogy iratkozzon be a budapesti régész szakra is, és párhuzamosan végezze el mindkét egyetemet. „Az édesatyámtól engedélyt kértem, és hozzájárult. Amikor már végeztem, az édesatyám nőtestvére azt mondta: Minek kellett Palinak a pesti egyetemre beiratkozni, ha a debrecenibe már járt? Az édesatyám meg azt felelte: »Az ember soha nem tudja, mi mire jó.« Látnoki mondás volt. Jóra vált ez a dolog” – állapította meg most, közel 105 évesen.
A régész szakot csak az egyéves katonai szolgálat után fejezhette be, Korai bronzkori kultúrák Magyarországon címmel írta a disszertációját, de a háborús mozgósítás miatt csak később tehette le a szigorlatot.
Uszmanyi Bömbölde és más furcsaságok
Patay Pál rendkívül olvasmányos önéletírásában az is különleges, hogy nem a saját személyét helyezi reflektorfénybe, hanem, ahogy a könyv alcíme mutatja, Magyarországra és a XX. századra emlékezik – arra az arcára, amelyet ő láthatott. Ezzel magyarázható, hogy személyes történetek alig-alig vannak, az író családjáról, magánéletéről hallgat, még az olyan kiemelt momentumok esetében is, mint például Budapest ostroma, csupán a túlélés földi dolgait tárja elénk – sem a félelmeit, sem a reményeit nem ismerhetjük meg. Ezért a távolságtartásért azonban busásan kárpótol az az irónia, amellyel egy-egy élethelyzet krízisei helyett annak furcsaságait mutatja meg inkább. Ilyen a fogság idején a Gundel-koszt a fogolykórházban (Gundel Ferenc tartalékos zászlós lett a főszakács), az életképek és beszélgetésfoszlányok a kolhozból vagy az Uszmanyi Bömbölde pimasz dalai, mint például a „Fekete ingen fekete folt, / Kimosva talán még sohasem volt. / Ing alatt a gatya csupa lyuk már, / igen sok benne a tetű bogár. / Egész este csíp a beste, / Hogy feldagad tőle a pleni teste…”
De nemcsak a hadifogság éveiben, itthon is adódott számos furcsaság, például „Nem hiszem, hogy amikor 1950-ben »átadtam« Acsaújlakot »ellenszolgáltatás nélkül« a magyar államnak, gondoltam volna arra, hogy majd harmincöt év múlva protokolláris vendégként fognak köszönteni az egykori lakóhelyemen. Még kevésbé, hogy a házam udvarán egy orosz ezredes felesége kínál meg a saját maga által főzött krumplival” – jegyzi meg az emlékirat Rendhagyó kirándulás című fejezetében.
A könyvben később olyan irodalomtörténeti anekdotát is találunk, mint Weöres Sándor múzeumigazgatóságának rövid históriája. Egy nap a székesfehérvári múzeum hivatalsegédje, Lencsés kétségbeesetten telefonált a közgyűjtemények országos főfelügyelője állandó helyettesének, Radnóti Aladárnak, hogy egy Weöres Sándor nevű költő önhatalmúlag beült az igazgatói székbe. Az alacsony testalkatát amolyan túlzott magabiztossággal ellensúlyozó Radnóti Aladár azonnal elment Székesfehérvárra és kipenderítette a költőt. Ezután jelent meg a – sokak által ezzel az esettel összefüggésbe hozott – népszerű versike, miszerint „Harap utca három alatt / Megnyílott a kutya-tár. / Síppal-dobbal megnyitotta / Kutyafülű Aladár. / Kutya-tár, kutya-tár, / Kutyafülű Aladár!”
„Ahol meghaltak emberek, ott nyilván éltek is”
A kiemelt történelmi pillanatok egyik ismérve, hogy az ember évtizedek múlva is pontosan tudja, mi történt vele aznap – például a még élő ötvenhatosok közül sokan aprólékos részletességgel meg tudják mondani, mit csináltak 1956. október 23-án és a következő napokban. De azok a kortársak is, akik nem vettek részt a forradalomban, szintén meg tudják mondani, hol és mit csináltak, amikor értesültek a szabadságharc híréről. Patay Pál 1956 októberében, majd évtizedek múlva Nagy Imre és társai újratemetésekor is ásatáson volt – a munkáját végezte.
1956 őszén Rádon, a falu szélén emelkedő Kishegy tetején egy X. századi magyar temető feltárásán dolgoztak, amikor október 24-én háromnegyed hétkor beállított a szobájukba a szállásadójuk, hogy „Tetszett hallani? Pesten lőnek!”. Évtizedek múlva pedig így idézi fel a másik ásatási napot: „Az ásatásokon nem volt szokásom a munkásokkal politikáról beszélni. Csak amikor 1989. június 26-án Nagy Imréék újratemetését közvetítette a rádió, kértem meg az embereket, hogy egyperces néma felállással emlékezzünk mindazokra, akik a negyvenöt év alatt ártatlanul vértanúk lettek.”
Patay Pál többek között feltárásokat végzett Fényeslitkén, Nagybátonyban, Dunapentelén, Tiszavalkon és Poroszlón is. Ő térképezte fel a Csörsz árkaként emlegetett, közel 1200 kilométer hosszú katonai erődítés nyomát is, mely az Alföldet öleli körül, északon lezárja a Duna–Tisza közét, Dunakeszitől kelet felé szinte Nyíregyházáig húzódik, ott derékszögben délnek fordul, és a Debrecen–Nagyvárad–Arad–Temesvár vonalon haladva Versecnél eléri az Al-Dunát.
Legjelentősebb munkája a tiszalúci ásatás volt. „Már az ötvenes évektől az volt a szándékom, hogy rézkori, vagyis Kr. e. IV. évezredi települést találjak – abból az időből temetőt már több mint százat is ismertünk, települést pedig egyet sem, de ahol meghaltak emberek, ott nyilván éltek is. A hatvanas években egy kollégám Tiszalúc határában egy szántóföldön rézkori edénycserepeket talált, de feltárást nem végeztetett. Meg lehetett állapítani, hogy nem sírokból származnak, hanem hulladék. Engedélyt kértem, hogy ott dolgozhassak, és tizenhét év alatt – évente csak néhány hétnyi ásatásra kaptam pénzt – sikerült egy rézkori falut teljes egészében feltárni. Negyvenegynéhány épület állt a falu területén, mely egy fapaliszáddal volt körülkerítve, így megkaptuk az alaprajzot. Tehát végre kaptunk egy képet arról, hogy a rézkorban itt hogyan építkeztek. A tiszalúci telep jelenleg Európában az egyetlen teljesen feltárt település a Kr. e. időkből” – összegezte jogos büszkeséggel a feltárás jelentőségét a régész.
Kincsek a magasban
Igazán ritka dolog, hogy egy régész nemcsak a föld mélyének kincseit kutatja, hanem a magasban lévőket is. Patay Pál ebből a szempontból is egy kivételes életművet alkotott. Amikor életében először – már felnőtt korában – felmászott egy templomtoronyba, az meghatározó élmény lett az életében. Nógrádszakálba kellett mennie egy leletet megnézni, és a falubeliek biztatták, hogy ha valami igazi régiséget akar látni, menjen fel a templom tornyába. Az ottani harang oldalán jól olvasható volt az öntés évszáma: 1523. Az öreg harangozó, látva a régész elképedését, még azt is hozzátette, hogy a harangot az Ipoly hozta.
Patay Pál, miután szembesült azzal, hogy Magyarországon senki nem foglalkozik a harangöntés történetének kutatásával, maga látott hozzá, hogy számbavegye a templomtornyok kincseit. Munkája során gyakran találkozott hazánkban azzal a hiedelemmel, hogy a harangot valamely kiáradt patak vagy folyó hozta, de mint mondja, Európa-szerte megállapítható, hogy a folklórban változatos módon őrződött meg a harangok és a víz közötti szoros kapcsolat emléke. Ennek kapcsán kissé keserűen jegyezte meg, milyen kár, hogy a különböző tudományterületek kutatói általában nem kíváncsiak egymás tudására, és ezért nem tudják hasznosítani mindazt, amit egy másik kutató egy másik tudomány szempontjai szerint, más módszerekkel már feltárt.
Patay Pál harangkutatása során mintegy tizenhatezer harangot kutatott fel és katalogizált. Ebben a munkában az egyházakkal is együttműködött, de néha gyanakvással is találkozott, például egy Somogy megyei plébános megjegyezte a visszaküldött kérdőíven: kétszer már összeírták a harangokat, és akkor mindig rekvirálás lett belőle.
Patay Pál önéletírását olvasva és harangkutatói érdemeit ismerve szembetűnik, hogy a harangok időről időre felbukkannak egy-egy időszak rajzában is, például hangsúlyos motívum ez Egry Ferenc harangöntő történetében, akinek temetésén, 1945 februárjában légvédelmi okokból nem szólalhatott meg harang, de a felvidéki bevonulás emlékét is ez fogja keretbe. A bécsi döntés rendelkezései értelmében a Magyarországnak ítélt terület átadását már 1938. november 5-én meg kellett kezdeni. Emlékiratában Patay Pál így idézi fel ezt a napot: „A bevonulás november 5-én tíz órakor vette kezdetét. De nem minden határszakaszon egyszerre. Így a Bodrogközben sem, ahol mi voltunk. A kormány rendeletére az ország összes harangját tíz órától egy órán át meg kellett szólaltatni. A harangszót már akkor is szerettem. Különösebb foglalkozás azon a napon nem lévén, kimentem a falu szélén egy legelőre, és gyönyörködtem a napsütéses, csendes őszi időben, a Ricse közelében sűrűn elhelyezkedő falvakból áthallatszó harang-orcheszterben, természetesen meghatódottan a történelmi pillanattól. (Mert akárhogy is interpretáljuk utólag az eseményeket, akkor ez a magyar történelemnek nagy pillanata volt!)”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 29-i számában.)
