Bonczidai Éva: Apáczai Csere János, a karteziánus

Látva, hogy Nyugat-Európa polgárai mily magabiztosan és töretlen érdeklődéssel tájékozódnak a tudományok kérdéseiben, Apáczai Csere János arra a következtetésre jutott, hogy az anyanyelven történő tanulás biztosíthatja a legsikeresebben a tanulók fejlődését, a magasabb szintű, kulturált gondolkodáshoz szükséges fogalmi rendszerek elsajátítását. Ez persze nem jelentette a többnyelvűség ellenzését, hiszen ő maga is a latin és az ógörög mellett megtanult hollandul, franciául, angolul, héberül, arabul és arámi nyelveken is, és a családja is többnyelvű lett, hiszen egy utrechti polgárlányt, Aletta van der Maetot vette feleségül.

Apáczai törekvését, hogy a diákok anyanyelvükön tanulhassanak, gyakran idézik a külhoni pedagógusok, a kisebbségbe szorult magyarok identitása szempontjából ugyanis döntő jelentőségű lehet, hogy a szülők magyarul vagy az állam nyelvén taníttatják a gyerekeiket. És sokszor ez nem is csupán döntés kérdése, hiszen van, ahol nem indul magyar osztály, és a nyilvános anyanyelvhasználatot vagy a nemzeti himnusz éneklését tiltó törvényeket eszelnek ki. Ennek fényében még furcsább volt Budapesten azt tapasztalni, hogy itt sem egyszerű olyan iskolát választani a gyerekeinknek, ahol az első négy évben nem akarják idegen nyelven tanítani nekik a matematikát vagy a környezetismeretet. Kockáztatva, hogy nem lesznek „versenyképesek”, ilyet kerestünk. Ezért is találtam döbbenetesnek, amikor tavaly év végén karácsonyi ünnepségre hívott az iskola, és az 1–4. osztályosok műsorát végignézve azzal szembesültünk, hogy a gyerekek mikulássapkában bugyuta angol gyerekdalokat énekelnek, majd zárásként egy ismert karácsonyi éneket – angolul. Ehhez fogható bizarr jelenettel augusztus 20-án szembesültem, amikor az Országház jobb oldalán állva néztük a tűzijátékot, körülöttünk több magyar család és persze sok turista, akik egymásnak mondogatták felvilágosításképpen, hogy itt épp nemzeti ünnep van. Majd felhangzott a Himnusz, és a családok többsége – magyarok természetesen – ahelyett, hogy a kisgyerekeknek példát mutatott volna, hogyan illő elénekelni a Himnuszt, elindult sietve, hogy kiérjenek a térről, mielőtt a tömeg is nekiiramodna az ünnepség végén. Egy kínai család szomszédságában álltunk a nemzeti imánkat énekelve, majd egymás nyomában nyugodtan továbbsétálhattunk, hiszen a Himnusz végére már nem volt akkora tömeg, hogy bárkit kerülgetnünk kellett volna. 

Idén lesz háromszázhatvan éve, hogy meghalt Apáczai Csere János, a magyar nevelésügy és az anyanyelvi tudományos ismeretterjesztés szorgalmazója, és először ez a két fenti ünnepség jutott eszembe, amikor arra gondoltam, érdemes volna megemlékeznünk róla. Ugyan számos megállapítása az évszázadok során idejétmúlttá vált, és olyan fontos művei is, mint a Magyar encyclopaedia vagy a Magyar logicatska ma már leginkább attól érdekesek, hogy híven tükrözik anyanyelvünk XVII. századi állapotát és egy tanult fiatalember küszködését a nyelvvel. Hiszen fontos és előremutató volt az a törekvése, hogy minden latin műszót egyetlen magyar megfelelővel adjon vissza egy olyan korban, amikor például Szenczi Molnár Albert a matematikát csak hat magyar szóval tudta kifejezni. Pedagógusi törekvéseit jól példázza, hogy több művében részletesen foglalkozott a tanár-diák kapcsolattal, és azt is kifejtette, milyen legyen a tanár. A Magyar Encyclopaediában így ír erről: „A tanítótól […] megkívántatik, hogy tanításához illendő életet éljen, s tanítványainak jó és dicséretes példát adjon, hogy elég tudós legyen, hogy jó lelkiismerettel és isteni félelemmel amit tud, azt másokkal közölje, tanítványait mint atyjuk, úgy szeresse. Tanítsa őket világosan, röviden és tökéletesen. Őket Isten előtt való könyörgésében megemlítse. Ne legyen ajándékokon kapdosó; tanítványainak erkölcsét és nyelvét igyekezze leginkább újítani. Egyedül csak arra igyekezzék minden dolgában, hogy tanítványaival magát megszerettesse...”

Apáczai hollandiai tanulmányai alatt figyelt – és ez a figyelem elengedhetetlen volt ahhoz, hogy felismerje kortársai, Descartes és Comenius törekvéseinek jelentőségét és azt a távolságot, amely elválasztja az általuk megalkotott új filozófiai rendszert és a neveléstudományba hozott új szellemet attól a valóságtól, amelyet Erdélyben ő hátrahagyott. Otthon ugyanis az iskolák fő tanítása az engedelmesség elve volt, már-már eretneknek minősült, ha valaki kételkedni merészelt, és a tanulás nyelvtani és retorikai szabályok éveken át tartó biflázásából állt. Gróf Bethlen Miklós önéletírásában ezt hiábavaló és kártékony időpocsékolásként említi, és mint írja, ez az iskolázás „csinálta Erdélyben a sok nyomorgató istentelen urat, főembert és ezekből osztán a sok istentelen hamis bírát”. Bethlen Miklós egy ideig Apáczai Csere János diákja volt, és nagy tisztelője maradt, mert „Apáczai az elébbeni chaost rendbe vette; nagyobb világot hozott az elmémbe; úgy hogy jómra fordult a korábbi hiábavalóságnak tanulása is…”

Apáczai ugyanis ötesztendei távollét után 1653-ban hazatért Hollandiából. „De mi haszna, ha távolról csak henyélve nézem a kedves hazámnak siránkozásra méltó állapotját? Orvos és orvosság kell a nyavalyásnak. – Ha egyszersmind öt vagy hat háznak födelén kicsap a tűz, futkosnak az emberek, a lángon általsietvén azon vannak, hogy valamit avagy valakit a veszedelemből kimentsenek, némelyek a házfödelekre felerőlködnek s vizet öntenek a tűzre, egymást kihordanak az égő házból, az étel, ital, álom akkor senkinek sem jut eszébe – Ennek a látatnak képe nappal-éjjel mintegy szemeim előtt forgott és elannyira furdalta bus szivemet, hogy azért gyakran nem is alhatván, a tanulásra sem lévén kedvem, egyedül e nyugtalanitó gonddal vesződtem: Vajon miképpen lehetne segiteni a kedves hazámon?” – írja a Magyar encyclopaedia bevezetésében.

Hazatérte után a gyulafehérvári kollégiumban alkalmazták. Tanári székfoglaló értekezésében kemény kritikát mondott az erdélyi közművelődési állapotokról, ezért kollégái többsége nem nézte jó szemmel pedagógiai törekvéseit, a diákjai viszont osztoztak a lelkesedésében és rajongásig szerették. Ellenségei befeketítették őt II. Rákóczi György fejedelem előtt, és mint eretnekséghez hajló hittudós – a presbiterianizmus híve volt –, távoznia kellett Gyulafehérvárról. Egy kis kolozsvári iskolához került, ahova az érte lelkesedő tanulóifjúság egy része is követte. „Rákot a Szamosba” – jegyzi meg Bethlen Miklós Apáczai kolozsvári áthelyezéséről. Szatmári Pap Mihály református teológiai professzor 1790 táján jegyzett kézirata szerint a fejedelem ezt mondta: „De Isten engem úgy segéljen, Apátzai uram, a Megyesi Presbiteriumot, amíg én élek, ide bé nem hozza ked. Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a Toronyból hányatom le!” E fenyegetés köré épül Páskándi Géza Apáczai Csere János előtt tisztelgő történelmi drámája, a Tornyot választok.

Páskándi Géza 1972-ben, amikor az UNESCO javaslatára világszerte a könyv esztendejét ünnepelték, Apáczai Csere Jánost találta méltónak arra, hogy emléket állítson neki, mert ő volt „a szó szerint vett Közoktatás nagy harcosa, akinél abban a korban s még sokáig a tudományos nyelvújításért, a könyvért, a tudás terjesztéséért többet senki nem tett...” – írja drámája bevezetőjében. Ugyanitt tért ki arra is, miért tekinti a karteziánus tanító életét irodalmi értelemben vett nagy történetnek: „Apáczai tizenhetedik századi nagyszerű élete inkább regényt kívánna (persze: nem elsősorban ifjúságit), hiszen temérdek benne a szó hagyományos értelmében vett regényesség: az árvagyerek-sors, a kisdiák-évek, híres tanárok, Hollandiába kerülése, élete távol a hazától, találkozása a korabeli szellemi áramlatokkal (főként Descartes-tal), az angliai események hatása gondolkodására, Aletta van der Maet kisasszonnyal való megismerkedése és házassága (1651. szeptember 30-án), külországi helytállásai, nosztalgiája, hazajövetele, nevelési elvei, iskolaügyi javaslatai, egyetemi tervei, könyvei, fordításai, diák- bálvány élete Gyulafehérvárott, vitái, meggyanúsíttatása, Kolozsvárra helyezése, »száraz betegségének « kiújulása, halála. Ez az ő látványos élete.”

Alakja többeket megihletett: Németh László Apáczai címmel szintén drámát írt, Szenczei László regényes életrajzot A koldusdiák címmel, Kacsó Sándor pedig Lassan mégis megvirrad című novellájában emlékezik meg róla.

Apáczai Csere János mindössze 34 évesen halt meg tüdőbajban, és röviddel halála után özvegye is követte. Eredeti sírját, melyben mellette felesége, Aletta van der Maet is nyugszik, nem ismerjük, de síremléke ma is áll a kolozsvári Házsongárdi temetőben. A nőről, aki az erdélyi – Hollandiából nézve – világvégi idegenségbe követte férjét, szinte semmit nem tudni, gyermekeik nem érték meg a felnőttkort. Apáczai Csere Jánosné, Aletta van der Maet emlékének ajánlott, Tavasz a Házsongárdi temetőben című versében Áprily Lajos így idézi meg a házaspár alakját: „…Én tört kövön és porladó kereszten / Aletta van der Maet nevét kerestem. // Tudtam, hogy itt ringatja rég az álom, / s tudtam, elmúlt nevét már nem találom. // De a vasárnap délutáni csendben / nagyon dalolt a név zenéje bennem. // S amíg dalolt, a századokba néztem / s a holt professzor szellemét idéztem, // akinek egyszer meleg lett a vére / Aletta van der Maet meleg nevére. // Gyámoltalan nő – szól a régi fáma – / urát keresve, sírba ment utána... // A fényben, fenn a házsongárdi csendben / tovább dalolt a név zenéje bennem…”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 15-i számában.)