Bonczidai Éva: Az anyák megmentője

A kétszáz évvel ezelőtt született Semmelweis Ignácra emlékezve többfajta bevezetővel is indíthatnánk portréja megrajzolását. El lehetne egyszerűen, kronologikusan mesélni, hogy 1818. július 1-jén a hienc származású Semmelweis József és a sváb Müller Teréz ötödik gyermekeként megszületett Semmelweis Ignác. 1837-ben kezdte tanulmányait a bécsi jogi fakultáson, de még abban az évben pályát módosított, és orvosnak tanult Bécsben és Budapesten. De kezdhetnénk a mesélést onnan is, hogy méltán emlegetik őt ma is az anyák megmentőjeként, mert még a mikroorganizmusok létezésének felfedezése előtt bevezette az orvosi vizsgálatok előtti klórmészoldatos kézmosást, miután megállapította, hogy fertőzés okozza a több száz nő halálát követelő gyermekágyi lázat. Vagy indíthatnánk a személyes tragédiájától, hogy bár sokáig homály fedte a halálának körülményeit, de mára bebizonyosodott, hogy vérmérgezés okozta a halálát, épp az a kór, amely elleni küzdelemben úttörő felfedezést tett. Ha a jelenből indulnánk, a jubileumi megemlékezésektől, és írnánk a róla elnevezett – egykori szülőházában működő – orvostörténeti múzeumról és a kultuszról, amely a személyéhez kötődik, amióta a külföldi orvostársadalom után itthon is elismerték az érdemeit, szintén egy sajátos ívű portrét vázolhatnánk fel.

„hirtelen lelkem előtt állt meg egy gondolat”

De próbáljuk inkább magunk elé képzelni azt a fiatal orvost, aki az 1840-es években már-már megszállottan kutatja, mi okozza a szülő nők halálát. Tragédiák szemtanúja, tehetetlenül nézi, hogy az élet és a halál kapui ennyire ijesztő közelségben nyílnak. Naponta boncol – akárcsak a kollégái –, próbálja megtalálni, mi az észszerű magyarázat arra, hogy fiatal nők veszítik életüket, kisbabák maradnak árván. Nem tudja elfogadni a kor magyarázatait, hogy e tragédiák mögött a csillagok állása lehet vagy a betegeket látogató papok csengettyűinek hangja.

Statisztikát vezet a két bécsi klinikán lezajlott szülésekről és gyermekágyi elhalálozásokról. Megállapítja, hogy lényegesen több a haláleset az I. számú klinikán, ahol orvosok vezetik a szüléseket, mint a II. számú klinikán, ahol a kevésbé tehetős családból származó nők szülnek és bábaasszonyok segédkeznek a szülésnél. Azt is megfigyeli, hogy az otthon vagy akár az utcán szülő nők körében sincs áldozat.

1847-ben egy velencei utazásról visszatérve értesült egyik kollégája és barátja haláláról. Jakob Kolletschka egy boncoláson megsértette az ujját a bonckéssel, majd hamarosan meghalt. (Tíz évvel korábban ilyen banális sérülés okozta az egyik legnagyobb drámaíró halálát is, a huszonhárom éves orvos, Georg Büchner után mindössze három, nagyhatású dráma maradt.)

Semmelweis Ignác, miután áttanulmányozza a kollégájáról szóló kórbonctani jelentést, felismeri, hogy ugyanaz a halál oka, mint az anyák esetében: „hirtelen lelkem előtt állt meg egy gondolat, s egyszerre világossá lőn előttem, hogy a gyermekágyi láz és Kolletschka tanár betegsége ugyanegy.” Hullaméregnek nevezi a baj forrását, és világosan látja,  az a magyarázat arra, hogy az I-es klinikán szülő asszonyok közül sokan meghalnak, hogy ugyanazok az orvosok végzik a boncolásokat is, akik a szülő nőket vizsgálják. Saját kezén is érzi a hullaszagot. Persze ez nem azt jelenti, hogy ekkoriban kézmosás nélkül masíroznak az orvosok a patológia és a szülészet között, hanem azt, hogy a szappanos kézmosás kevés a fertőzés megelőzéséhez.  Semmelweis a tizenöt perces klórmészoldatos kézmosást ítéli a leghatékonyabbnak, és elrendeli a boncolások után, majd később a betegek vizsgálata között is előírja mind az orvosoknak, mind az ápolószemélyzetnek. Az eljárás hatékonyságát jelzi, hogy míg 1847 májusában harminchat kismama halt meg a klinikán, addig júniusban már csak hat, júliusban pedig három.

„kik miattam idő előtt szállottak sírba”

Ez akár egy szép sikertörténet is lehetne több száz megmentett élettel és boldog családokkal, köztiszteletnek örvendő, lelkiismeretes orvossal, életmentő reformmal. De nem az lett. Semmelweis kollégái félvállról vették ezt az elővigyázatosságot, és őszre ismét drasztikusan megnőtt az elhalálozott nők száma. Az orvostársadalom többsége oktalan macerának tartotta a negyedórás kézmosásokat, és azt sem akarták felvállalni, hogy ők maguk lennének a felelősek az anyák halálért.

Semmelweis Ignácnak is lelki gyötrődést okozott a felismerés, hogy tudatlanságból emberek halálát okozta: „Meggyőződésemhez híven tanúságot kell itt tennem, hogy csak a jó Isten ismeri azok számát, kik miattam idő előtt szállottak sírba. Én oly mértékben foglalkoztam hullákkal, mint amennyire csak kevés szülész foglalkozott. Ha ezt más orvosra is értem, azzal csak egy igazságot kívánok öntudatunkra hozni, amelyet az emberi nem mérhetetlen szerencsétlenségére annyi sok évszázadon keresztül nem ismertek fel. Bármily fájdalmas, bármily nyomasztó is az ilyen beismerés, nem a letagadásban rejlik ellenszere; és ha nem akarjuk, hogy állandóvá legyen ez a szerencsétlenség, akkor ezt az igazságot az összes érdekelteknek tudomására kell hozni.”

1849-ben elbocsátották a bécsi klinikáról, másfél év múlva hazatért Budapestre, magánpraxist indított és a Rókus-kórház szülészeti osztályán vállalt fizetés nélküli főorvosi státust. A kórházban bevezette a Bécsben kidolgozott higiéniai szabályokat, ezzel jelentősen lecsökkentette az elhalálozások számát, mégis ugyanolyan volt a módszer fogadtatása, mint az osztrák kollégák körében.

A bolond Náci

Semmelweis 39 évesen nősült meg, az alig húszéves Weidenhoffer Máriát, egy pesti német kereskedőcsalád lányát vette el. Öt gyerekük közül kettő még csecsemőkorában meghalt. A személyes veszteség mellett gyötörte a tehetetlenség is, hogy emberéletekbe kerül a kollégái csökönyössége: „Az a tudat él bennem, hogy 1847 óta ezer meg ezer gyermekágyas és csecsemő halt el, kik életben maradnak, ha minden téves nézetet […] visszautasítottam volna.” Látva, hogy a gyakorlati tanácsok, a statisztikai adatok nem győzik meg az orvostársadalmat, elhatározta, hogy tudományos munkában tárja a világ elé megfigyelését és eredményeit. A Die Aetiologie, der Begriff und die Prophylaxis des Kindbettfiebers (A gyermekágyi láz kóroktana, fogalma és megelőzése) című, 1860-ban megjelent írását elküldte Európa legismertebb szülészprofesszorainak is, de gúnyosan fogadták.

Semmelweis egyre kétségbeesettebb nyílt levelekben szólította meg kollégáit, kora elismert doktorait. Például 1861 júniusában Joseph Spaethnek írt levelében ezt írta: „... és ebben a mészárlásban Önnek is része van, tanár úr. A gyilkolásnak meg kell szűnnie, és hogy megszűnjék, őrszemet fogok állani, és aki veszélyes tanokat merészel hirdetni a gyermekágyi lázról, erélyes ellenfélre fog bennem találni. Nincs egyéb mód számomra, hogy véget vessek a gyilkolásnak, mint ellenfeleim kíméletlen leleplezése; akinek helyén van a szíve, nem fog megróni érte, hogy ehhez az eszközhöz nyúlok.” A pesti kollégái is elhatárolódtak tőle, a tehetetlenség miatt egyre konokabb és harcosabb szólamokban nevezte gyilkosoknak azokat, akik nem alkalmazták a higiéniai előírásait. Később egyszerű beszélgetések alkalmával idegeneknek is úton-útfélen magyarázta a kutatását és a megállapításait, idővel a rokonai is csak bolond Náciként emlegették.

Ingerlékeny volt, álmatlanság gyötörte, de emellett továbbra is gyógyított, vizsgáztatott, tudományos cikkeket publikált és az orvosi kar gazdasági igazgatói tisztségét is ellátta. De közben testtartása hanyaggá vált, a kézírása egyre kuszább lett, az állapota romlott, ugyanis a szifilisz harmadik stádiu- mába jutott – a kórral az 1840-es években fertőződött meg. (A diagnózist Benedek István állapította meg az 1980-as években megjelent munkáiban.) Semmelweis kollégái konzíliumot hívtak össze, és a családdal egyeztetve azt a döntést hozták, hogy a megfelelő felügyelet és orvosi kezelés biztosítása érdekében elmegyógyintézetben a helye.

A felesége azt hazudta, hogy fürdőkúrára utaznak, és útközben meglátogatják bécsi barátjuk új klinikáját. Semmelweis Ignác ebben a hiszemben lépett be az Alsó-Ausztriai Országos Elmegyógyintézetbe, ahol szökési kísérlete után brutálisan megverték, majd lekötözték, sebei pedig elfertőződtek. Érkezése után két héttel – 47 éves korában – meghalt. A halotti anyakönyvi kivonatába azt írták, egy korábbi sérülésből eredő vérmérgezés végzett vele. Felesége és barátai a temetésére sem mentek el. Csak utólag adtak hírt a haláláról, a lapok röviden emlékeztek meg róla. Özvegye és gyermekei 1879-ben Szemerényire magyarosították nevüket, az özvegy a morfium rabja lett, Béla fia pedig huszonhárom évesen öngyilkosságot követett el.

Semmelweis arcai

Miután Louis Pasteur felfedezte a bakteriális kórokozók létezését, igazolta a magyar orvos jóval korábbi elméletének helyességét, és a kézfertőtlenítés döntő szerepének bebizonyítása után külföldön az anyák megmentőjeként kezdték tisztelni Semmelweis Ignácot. A Semmelweis-kultusz erősödésekor az özvegy szerette volna visszakapni a Semmelweis nevet, de ez már nem volt lehetséges. Hosszú évek teltek el, mire a magyarok sem egy rögeszmés, összeférhetetlen orvost láttak benne – ma már utcák, kórházak, egyetem viseli a nevét. De Semmelweis Ignác sokáig a halála után sem lelt nyugalmat – négyszer exhumálták.

Először a schmelzi temetőben hantolták el, majd amikor 1891-ben a sírkertet felszámolták, a maradványait hazaszállították, és a Kerepesi úti temetőben helyezték el. 1894-ben, amikor Semmelweis gyermekágyi lázra vonatkozó téziseit elismerte a tudományos világ, díszsírhelyet biztosítottak és drága síremléket emeltek neki, sőt nemzetközi gyűjtést indítottak az anyák megmentője köztéri szobrának felállítására. Még Joseph Lister, a számos antiszeptikus sebészeti eljárást bevezető, elismert orvos is adakozott. Stróbl Alajos szobrát 1906-ban avatták fel az Erzsébet téren, majd 1948-ban átköltöztették a Szent Rókus Kórház elé. Csontjait 1929-ben az úgynevezett művészparcellába helyezték át, majd negyedszerre, 1963-ban a család kérésére ismét exhumálták. Bartucz Lajos antropológus vezetésével megvizsgálták a maradványokat. Mint kiderült, a csontok egy kis méretű, dupla koporsóban voltak eltemetve két gyermek csontjaival együtt. A kutatások később derítették ki, hogy Semmelweis maradványait két, csecsemőkorukban elhalt gyermekének csontjaival együtt helyezték el a családi kriptában. Semmelweis koponyájáról gipszmásolatot készítettek, majd maradványait szülőháza oldalfalában helyezték el.

Semmelweis Ignác halálának 150. évfordulóján a koponyájáról vett gipszmásolat alapján a Magyar Természettudományi Múzeum antropológiai műhelyében arcrekonstrukciót végeztek – ezt a munkát örökíti meg Kiss-Stefán Mónika Semmelweis arca című ismeretterjesztő filmje. 2014-ben Az életmentő – Semmelweis Ignác igaz története címmel Katona Zsuzsa is kiváló ismeretterjesztő filmben állított emléket az anyák megmentőjének. 2002-ben a Csonka Erzsébet, Kovács Béla, Erdőss Pál, Bakos Katalin és Czigány Zoltán rendezésében megvalósuló Magyar történelmi arcképcsarnok-sorozat is dokumentumszövegek, önéletírások, levelek felhasználásával megrajzolja az orvos portréját. 1952-ben pedig Bán Frigyes filmdrámát rendezett Semmelweis címmel.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 3-i számában)