Az áldott ember talán arról ismerszik meg, hogy szeretettel mosolyodnak el a neve hallatán. Kő Pál ilyen ember. Nemrég szíven ütött a hír, hogy eltávozott. Aztán azon kaptam magam, hogy mosolygok, mert eszembe jutott az első találkozásunk. 2016 nyarán Hevesen látogattuk meg Éberling András kollégámmal, a Nyamnyam nevű süteménybolt előtt találkoztunk. Sütemény és egy nagy pohár csapvíz – csak hogy legyen erőnk végigjárni mindent, amit látnunk kell. Szabadkozásnak helye nincs. „Most én vagyok a főkolbász” – jelenti ki, tehát szót kell fogadnunk.
A Kossuth-díjas szobrászművészhez jöttem, a Nemzet Művészéhez, a professor emeritushoz – mindent elolvastam róla, ami fellelhető volt, nehogy azt érezze, pazarlom az idejét, és tudjunk érdemben beszélgetni a pályájáról. Aztán a szigorú professzor helyett egy csupa derű ember fogadott, mintha rokonom lenne, nagybácsi, akivel valami furcsa okból csak most találkozunk először. Úgy kalauzolt végig Hevesen, a számára fontos helyszíneken, hogy a nap végére úgy éreztem, itthon vagyok – emberek portréit, sorsokat, történeteket is kaptam a helyrajzi ismeretek mellé. Végigbogarásztuk az állandó tárlatát: egyik kedvencem az ébenfa öregasszony „hófekete” órával; ez a különös szoborvallomás az időről a Magyar Nemzeti Galéria tulajdona. De itt van a ketrecben ülő szárnykészítő is, a Balázs János cigány festőről mintázott szoborhoz csirkecsontot, fonaldarabokat, partvisnyelet is használt az alkotó. „Szegénység volt, szegénységből alkottunk” – idézte fel azt az időt, amikor már-már elérhetetlennek tűnt egy megvalósult bronzszobor.
„A terrakotta a leggyönyörűbb. Az égetett agyag a legősibb dolog” – sóhajtott a mester a szüleinek emléket állító, festett szobrok előtt. Maczky Béla posztósapkás portréja és az Anyám könyvei című alkotások egymás mellett láthatók. És máris belecsöppentünk egy regénybe illő szerelmi történetbe, mely azt is megmagyarázza, hogy a sokak által csak Lujos mesterként emlegetett művészről szóló életrajzokban a neve után miért következik egy zárójeles felsorolás: Kő Pál (Pataki Lajos, Maczky Levente Lajos, Maczky Levente, Maczky Lajos, Lujos). A cselédlány Pataki Terézia szemet vetett az úrfira, Maczky Bélára, és ebből a szenvedélyből született meg a fiuk 1941. június 2-án Perespusztán. A gyermeket az édesanyja családnevén, Pataki Lajosként anyakönyvezték, az édesapja viszont, amikor az elemi iskolába íratta, Maczky Leventeként jelentette be. A Kő Pál nevet pedig felnőttként már maga választotta.
Az Eötvös József Református Oktatási Központhoz érve már a feladatokat sorolta, hogyan lehetne méltó otthont teremteni műalkotásoknak, mennyi kallódó érték van szétszórva a világban, mennyi mindenre kellene jobban vigyáznunk – és mindez nem sopánkodás volt, hanem igazi tettvágy, helyszíneket is mutatott, hol lehetne méltó kiállítóhelyeket létrehozni. Harminc évig ez az oktatási központ biztosított helyszínt Kő Pál művésztelepének, ahova nyaranta a tanítványaival pár hétre kivonultak a hétköznapokból. Különleges műalkotások között tanulhatnak a hevesi diákok, a parkban lépten-nyomon szobrokat találhatunk, de már ide is befészkelte magát az enyészet. Például egy magasított teraszon találtunk rá a madaras fa maradványára. „Nemrég kidőlt, pedig hogy szerettem! Mindenki madarakat készített, ráraktuk, minden kis gallyra jutott egy. Újra fel akarom állítani a madaras fát, a tetejébe meg csinálok egy pávát” – mondta dacosan a mester. A fenyőfa alá támasztott méretes kőtömböt is mutatta: „Ott a kövem. Fogok bele siríteni valamit.”
Akkoriban az Epreskertből is azért hurcolkodott haza és hagyta abba a tanítást, hogy legyen ideje még három vállalását megcsinálni. Nem tudom, mit tervezett. Azt mondta, nem beszélhet róla, mert akkor nem fogja megcsinálni.
A hevesi kórház udvarán is áll két alkotása: az Ünnep és Szegő Imre orvos bronzszobra. Itt tanultam meg, hogy a szobrokat mindig körbe kell járni, amikor Kő Pál, óvatosan lépkedve a virágágyásban, a szobor mögé hívott, hogy megnézhessem: „Itt van Betti is, az ő kicsi felesége – egy portré egy kis fácskán. Betti nagyon beteg volt, és Szegő hiába volt kiváló orvos, nem tudta őt megmenteni.” Amikor évek múlva a lapban közzétettük a szobor hátát, Lujos mester felhívott, hogy ezt külön megköszönje. Akkor panaszolta el, hogy azóta eltűnt ez az ágacska a portréval. Gyakran mostoha a Kő Pál-szobrok sorsa. Az egyik első nagyobb köztéri munkája, a Mohácsi Történelmi Emlékhely részeként állított hatalmas, festett, fém- és csontberakásokkal díszített fa sírjelei is pusztulnak megfelelő gondozás híján. Ez nagyon bántotta a mestert. Amikor legutóbb a műtermében voltunk, ismét szóba hozta, mutatta, hogy egy új szélhárfát készít: „Ha kifaragom végre, kiöntetem bronzból. Mert egyet elloptak a Mohácsi Nemzeti Emlékhelyről, és nem bírom elviselni, hogy nincs meg.”
A Maczky nagyapa felújított háza nemcsak a család élettere, hanem a legendáké is. Minden szegletéről külön cikket lehetne írni, de leginkább a műtermet tudom felidézni, ahova később is visszalátogattunk. „Az itthoni műtermem most úgy néz ki, mint egy idős író menedékhelye. A tudós dolgozószobája könyvkupacokkal” – szabadkozott a mester. De igazából olyan volt, mintha az emlékei között nézelődnénk: az utolsó papírfecni is jelent valamit, hiszen eltette, megőrizte, fontos volt neki valamiért. Amíg beszélgettünk, időnként kutakodott a polcon, előszedett egy-egy albumot, meghívót, a diákjaihoz, a barátaihoz kötődő dolgokat – mindent és mindenkit számon tartott. Az ő műveiket is féltő gonddal vigyázta. Mesteréről, Somogyi Józsefről mindig hálával beszélt, a tanítványairól tisztelettel.
Az életműve mellett ezt az emberséget is ajándékba kaptuk általa. Olyan egyszerűnek tűnő dolgokra adott példát, mint az adott szó becsülete, egy-egy igazi, kézzel írott levél a felszínes pötyögés helyett, őszinte érdeklődés a csevegés helyett. S hogy számára mindez magától értetődő volt, mint az is, hogy senkit nem enged el ajándék nélkül. Feltarisznyált – a szó földi értelmében is, dinnyét, kolbászt csomagolt, mintha nem egy órát autóznánk hazáig, hanem hosszú útra indulnánk. Feltarisznyált – a lelkünket is, hiszen mindannyiunk előtt hosszú út áll.
A Magyar Ezüst Érdemkereszt és a Szlovák Köztársaság Kulturális Minisztériuma ezüst plakettjének kitüntetettje, a PRO URBE-díjas Banyák István prímás az idén három kerek évfordulót ünnepel. 20 évvel ezelőtt élesztette újra a Bihari Napokat, 20 éves a Lipcsey György alkotta Bihari János-szobor Dunaszerdahelyen, és október 8-án ünnepelte 85. születésnapját. A nagyabonyi születésű zenész neve évtizedek óta fogalom a cigányzene szerelmesei körében.
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.