Bonczidai Éva: Berde Mária, a lelkiismereti ember

2020. június 22., 07:55
Berde Amál és Mária

Kolozsvár, 1920. – Képzeljük el a nőt, aki versének sorait körömollóval vési be az elvesztett egyetem falára: „A kőtáblákat Mózes összetörte, / Hanem azért a tízparancsolat / Az igazak szívében megmaradt, / El onnan poklok lángja sem törölte. // S mi sírva nézzük eldőlt csarnokunkat, / Vérkönnyet hullatunk a szent romon, / Jajongunk, hogy a szél a templomon / Zászlót idegen isteneknek ingat. // Törött kőtábla, ó, ember, ó, szent rom, / A vesztett szentély puszta foglalat, / Szívünkben áll a romladatlan templom. // S ott él az örök Egy Parancsolat, / A pokoltűznek víhatatlan csarnok, / Amit nem érnek el hiénakarmok.” Szemtanúk szerint az 1940-es években még jól látszottak Berde Mária sorai az épület falán. Ez a falra író kéz, mintha csak a „Mene, mene, tekel, ufarszin”-jóslatot akarta volna felülírni. Ez a konokság és hit munkálhatott Berde Máriában akkor is, amikor kezdeményezte az Erdélyi Helikon megalakulását.

A 130 éve született és 70 éve elhunyt Berde Máriáról méltatlanul kevés szó esik. Édesapja Berde Sándor (1856–1894) háromszéki származású református lelkész volt, az enyedi kollégiumban tanult, majd teológiai tanulmányait a bécsi, a bázeli és a jénai egyetemeken folytatta. Indiába készült hittérítőnek, de új misszió talált rá: az 1883-ban alakult első erdélyi szórványközpont papja lett, a Szolnok-Doboka megyei Kackó és vidéke magyarjai körében szolgált felesége, a régi nagyenyedi értelmiségi családból származó Ónodi Weress Mária támogatásával. Ez volt az a szellemi közeg, melyben a Berde testvérek nevelkedtek.

Berde Mária többször is megemlékezik szülei hivatástudatáról, korán elhunyt édesapjáról verset írt 1925-ben: „Az én apám tudott jól franciául / S Bázelben németeknek prédikált. / De mikor elment Szolnok-Dobokába, / Román szótárt vett és grammatikát. / Öt éve nem volt ott a nyájban pásztor / És sok magyar feledte már szavát — / Kallódó lelkükért apám a kátét / Románra fordította át. //…Mint gyermekek ülték körül apámat, / Bár harmincéves hogyha volt csupán, / És olvasott és magyarázott nékik / A Szentírásból az apám”. A Szórványgyermek voltam című, 1945-ben megjelent visszaemlékezésében pedig ezt jegyzi meg: „Áldott lépteinek nyomán helyreállt templomok, iskolák, zengő orgonák, harangok, lelkek támadtak.”

Berde Júlia Mária, gyermekkori becenevén Julmárt volt a nagyenyedi Bethlen Kollégium első lánytanulója. „Osztálytársai eleget szégyenkeztek, mert ez a vékonydongájú, szeplős lány sokkal többet tudott náluk. Komolyan tanult, készült az egyetemre” – írja róla Szentimrei Jenő a Városok, emberek című könyvében. Festővé lett nővére pedig így emlékszik rá: „Félrehúzódó, magányos gyermek volt. Első alkotásait én fedeztem fel a padláson. Egy kis füzet volt iskolai papírból, kirajzolva a címlap és reáírva: »Ki szereti, elolvassa.« Hová lett? Ki tudna számot adni róla?… Egyszerű leányokkal barátkozott. Az úrilányok inkább lenézték ezt a kis, egyszerű leányt, akinek a barátságáért később mit nem adtak volna.” Berde Mária ugyanis meghatározó személyisége lett a múlt század első fele erdélyi irodalmi életének. A női egyenjogúság küzdelmének felkentje nem harcos szüfrazsettallűrökkel hívta fel magára a figyelmet, hanem a tudásával és tehetségével.

A kolozsvári egyetem bölcsészkarán magyar–német nyelv és irodalomból doktorált; a költő Baumberg Gabrielláról, Batsányi János feleségéről írta a disszertációját, melynek anyagát Bécsben gyűjtötte. Müncheni tanulmányútja során súlyos tüdőbajt szerzett, melyet egy svájci szanatóriumban gyógyíttatott, de a betegség így is kihatott az egész életére. Egy verseskötet és egy diákregény után írta meg a szanatóriumi tapasztalataiból az első érett regényét, a Haláltáncot, amely Thomas Mann hasonló problematikájú remekművével, a Varázsheggyel egyidőben jelent meg.

1924-ben ment feleségül Róth Jenő német irodalomszakos tanárhoz, akiről így ír: „Az én R. betűm, melyet írói nevem előtt viselek, mint záróékkövét a gyűrűnek, legjobb énemet jelenti. Házasságunk óta férjem ugyanis legszigorúbb belső titkos műbírálómmá nőtte ki magát, kinek csodálatos gondja kíséri azóta minden legkisebb írásaimat, verseimet, novelláimat és tanulmányaimat, de még irodalmi kérdésekben írt levelezésemet is. Mindenesetre kissé szokatlan, hogy valaki saját kritikusát bírja házastárs gyanánt.”

Berde Mária kezdettől bekapcsolódott az első világháború után kibontakozó irodalmi életbe, a Kemény Zsigmond Társaság újraindítója és alelnöke lett, már 1917-től az Erdélyi Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Szemle és a Zord Idő munkatársa, a PEN Club alelnöke volt. Szépirodalmi alkotásai és cikkei a legtekintélyesebb erdélyi, budapesti és szlovákiai magyar lapokban jelentek meg. Legnagyobb hatású kezdeményezése az Erdélyi Helikon volt. „A vécsi Helikon gondolatának Berde Mária volt a szülőanyja. Ezerkilencszázhuszonháromban, szeptember első napjaiban templomszentelés volt Gernyeszegen. A templomszentelésre érkezőket Teleki Domokos látta vendégül s a templomi szertartás után az ő kastélyában volt nagy ünnepély irodalmi esttel… Az irodalmi est, melyen Berde volt a sláger, a gróf barokk termében folyt le… Amikor műsor végeztével a közönség már oszladozóban volt, Berde odaállt az emelvényre s azt mondta Teleki Domokosnak: — Itt kellene megcsinálni az erdélyi Helikont. A régről ismert kisfiú, akit Kemény Jánosnak hívtak, Berde háta mögött állt. Hallotta a felhívást… Két évvel később, ezerkilencszázhuszonöt márciusában a marosvásárhelyi írók Szászrégenben vendégszerepeltek… Kemény azt kérdezte, elég idősnek tartaná őt Berde ahhoz, hogy kézbevegye a Gernyeszegen felvetett Helikon ügyét? Pontosabb megállapodásra ezúttal sem jutottak, csak azt szögezték le, hogy Kemény báró megindítja a mozgalmat…” – olvasható Tabéry Géza Emlékkönyvében.

1929-ben Vallani és vállalni címmel vitaindító cikket közölt az Erdélyi Helikonban, melyben az időszerű társadalmi témák mellett állt ki a múltba menekülő történelmi regények akkori divatjával szemben. A cikk nyomán kialakult eszmecsere elmérgesedése és személyes okok miatt kiválik az Erdélyi Helikonból és az Erdélyi Szépmíves Céhből. Tabéry Gézával, Olosz Lajossal, Szombati-Szabó Istvánnal, Bárd Oszkárral és Molter Károllyal együtt 1933 tavaszán megalapítja az Erdéyi Magyar Írói Rendet (EMÍR), mely 1937-ig működött. „Az erdélyi író… lelkiismereti ember… sem utánzóivá, sem közönségévé nem válhatunk a sivár és küzdelmeinkhez semmi közzel nem bíró irodalomnak… Az EMÍR azért alakult meg, hogy ilyen művekre serkentsen, és hogy azokat a betűéhes koldusáig eljuttassa” – írta az egyik levelében. Vegyes fogadtatásban részesült a marosvécsi közegről is megemlékező Szentségvivők című könyve, melyet az EMÍR jelentetett meg. Később egyik alapítója és haláláig főszerkesztője volt a Dolgozó Nő című társadalmi-politikai és kulturális folyóiratnak, melyben rendszeresen közölt novellákat és nyelvművelő cikkeket.

Szabó Magda Fáklya, csillag – Főhajtás Berde Máriának című írásában így méltatja életművét: „az a prózaíró, akit Nyugaték vártak, az alkotó, aki (…) nem fél a tabutól, nem ismer se faji, se vallásbeli előítéletet.”

Berde Mária műveiben a női sorskérdéseket vizsgálja, mindben hangsúlyos a nők egyenjogúságáért való kiállás: egy leányanya történetét beszéli el A szent szégyen című regénye, az 1936-ban megjelent Tüzes kemence pedig a kor képmutatásairól rántja le a leplet, a háborús nyomorral összefonódó morális válság áldozatai mellett áll ki egy megtévedt asszony történetén keresztül.

A reformkor szabadságeszményeiért küzdők, köztük id. Szász Károly és ifj. Wesselényi Miklós példáját idézi meg a második világháború legsötétebb időszakában megjelent történelmi regénye, A hajnal emberei, melyért Baumgarten-díjjal és a Corvin-koszorúval tüntették ki.

„A nagyszabású regény hősei történelmi alakok: az erdélyi reformkor és a forradalom időszakának jelentős szereplői: Szász Károly nagyenyedi kollégiumi tanár, Wesselényi Miklós, Bölöni Farkas Sándor, Kemény Zsigmond, Nicolae Bălcescu, Cesar Bolliac, Bem tábornok, s velük együtt az írónő ősei, a forradalomért lelkesedő enyediek. Megelevenedik a feudális elmaradottsággal szembeszegülő forradalom, s a Habsburg elnyomás által fenyegetett forradalmi vívmányok védelmében indított szabadságharc egész korszaka, amelyben az írónő egymást kereső románok és magyarok forradalmi összefogásának lehetőségeire figyelmezteti a fasizmus éveinek olvasóját” – méltatja Dávid Gyula A hajnal embereit.

„Mária csak fekve dolgozott, fél vesével élt, hangja se volt, csak suttogni tudott. Imádkozz, hogy még ezt a regényt befejezhessem… Azt hiszem, a Hajnal emberei-nek írta a folytatását. Nem sikerült befejeznie…” – emlékezett rá barátnője, Kabdebó Erna. Berde Mária Kolozsvárt halt meg 1949. február 20-án, hatvanéves korában.

Marosi Ildikó Kabdebó Ernával készült interjújában találjuk ezt a tömör jellemrajzot: „Mariban nagyon kevés rossz volt, és mégis azt kell mondanom, kevesen szerették. Miért? Volt aki, mint Osvát, nem bírta a kálvinista puritánságát… Sokan tudását, műveltségét. Tökéletesen beszélt németül, franciául, románul… Irodalmi doktorátusa volt, de a doktori címet sohasem használta… Makacsul harcolt az igazáért vagy a vélt igazáért…”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 2-i számában.)