Bonczidai Éva: Heverő Bölény, az indológus

Ervin orientalista Gottesmann Ervin néven Dunaharasztiban született 1890. június 24-én. 1925-ben vette fel a Baktay nevet a család Erdőbaktai előnevéből. „Gyermekkorom kiemelkedő, mindeneken eluralkodó alakja az édesapám volt. Végtelen sokat köszönhetek neki” – fejti ki Homo ludens címmel halála után közreadott emlékiratában. Édesapjától kapta Vámbéry Ármin Indiai tündérmesék – Érdekes olvasókönyv az érettebb ifjúság számára című könyvét, nyolc-kilenc éves kora körül ez volt az első Indiához fűződő élménye.

A budapesti Képzőművészeti Főiskolán, majd Münchenben festészetet tanult az iskolateremtő Hollósy Simonnál. Érdekesség, hogy a mester tanítványai közül több Keletkutató is kikerült, például Felvinczi Takács Zoltán és Zajti Ferenc. „Az elméleti teozófia mesterkélt, üvegházi légkörét elfújta felőlem a Hollósy mellett töltött négy esztendő, de az egyszer felébredt vágyódás nem hallgatott el többé. Még piktornak tudtam magam és a keleti tanokkal való foglalkozás csak műkedvelő időtöltés szerepét játszotta üres óráimban. Ekkor újabb, közvetlenebb kapcsolat jött létre köztem, és India közt, rokoni és baráti kapcsolat, olyan emberrel, aki India szülötte és India bölcsességének felkészült ismerője volt” – írta Baktay az Indiai éveim című kötetében. A rokoni szál a sógora, Gottesmann Marie-Antoinette férje, Umrao Singh Sher-Gil a szanszkrit és perzsa nyelvek tudósa volt, öt nyelven beszélt, összehasonlító vallástörténettel, asztronómiával és fotográfiával is foglalkozott. Mici és választottja 1912 decemberében érkezett Magyarországra, majd 1913. január 30-án megszületett első kislányuk, Amrita Sher-Gil, akit Indiában ma a modern festészet legnagyobbjaként tisztelnek.

A tehetséges festő, Baktay Ervin Umrao Singh Sher-Gil hatására és szakmai támogatásával indiai vallások (hinduizmus, buddhizmus, dzsainizmus), továbbá az indiai irodalom, művészet és kultúra világszerte ismert kutatója lett. Az első világháborús frontszolgálat után bejárta Észak-Indiát, Pandzsábot, Kasmírt (1926–1928), meglátogatta Delhit, Dzsaipurt, Ambert; 1928-ban szálláshelyén felkereste Stein Aurélt, aki brit alattvalóként lett világhírű Kelet-kutató nyelvész, régész.

Baktay Ervin sokat tett Kőrösi Csoma Sándor kultuszáért is: felkutatta a székely tudós egykori lakóhelyeit, magyar és angol emléktáblákkal jelölte meg Zangla és Phuktal kolostorait és munkásságának egyéb helyszíneit. Kőrösi Csoma Sándor vándorlásának útvonalát súlyos betegen járta végig, de egyedülálló dokumentációt állított össze a nagy előd munkásságáról. Miután hazatért és felgyógyult a maláriából, könyvet és hangjátékot írt Kőrösi Csoma Sándorról, valamint tudományos előadásokat tartott országszerte.

Utazásairól és kutatásairól több kötete is napvilágot látott, a Magyar Földrajzi Társaság felvette tagjai közé, a debreceni Tisza István Tudományegyetemen 1933-ban doktori fokozatot szerzett, bölcsészeti szigorlatát követően földrajz, kozmográfia és filozófia tárgyakból. „Rádióban tartott előadásaira előzetesen a Rádióélet című hetilap fényképekkel illusztrált cikkekben hívta fel a figyelmet, és nem sokkal a hazaérkezése után hosszú interjút is készítettek vele a lapban” – ismerteti Pap Ágnes, az Országos Széchényi Könyvtár szakembere.

Európában elsőként Baktay Ervin foglalkozott a kortárs indiai képzőművészettel, és műfordítóként is jelentős érdemei vannak: már a húszas években magyarra ültette Gandhi írásait és beszédeit, könyvet írt Rabindranath Tagoréról, lefordította a Káma-szútrát. Utóbbi esetében nem állt rendelkezésére a teljes szanszkrit szöveg, angol, francia és német fordítások alapján dolgozott. 1920-ban bibliofil kiadásban jelent meg fatáblák között, merített papíron – számozott és névre szóló kiadvány volt, kereskedelmi forgalomba nem került.

1946-tól a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum helyettes igazgatójaként dolgozott, és az ELTE-n is tartott előadásokat. India művészete címmel nagyszabású tárlatot rendezett, melyet két év után a nagy sikerre való tekintettel vándorkiállításként vidéken is bemutattak.

Egyike volt annak a tizenhét nem buddhista személynek, akit az indiai kormány meghívott a Buddha születésének 2500. évfordulójára rendezett nagyszabású ünnepségsorozatra – ekkor személyesen számolt be Nehrunak az 1956-os magyar forradalomról. 1957 decemberében érkezett haza, és a következő évben jelent meg fő műve, az India művészete, mely azóta is alapműnek számít. 1963. május 7-én hunyt el.

Nem szokványos tudóspálya az övé. Életének volt egy igen sajátos aspektusa, mely gyerekkora óta a játék körül forgott. Ezért is igen találó, hogy Homo ludens címmel adták közre 2013-ban a hagyatékából előkerült emlékírását. A folyamatos játék több mint valamely közösségi hóbort, szinte életforma: az 1920-as, 30-as években Blattner Géza lakásán rendezett jelmezes görög– római lakomák, a „Symposionok” egyik vezéralakja volt Eroinos Baktaios néven, majd a játékvilág újabb szelete volt az egyre precízebb felkészüléssel meghirdetett nyilvános indián műsorok kidolgozása, melyek nyomán Zebegényben barátaival indián tábort építettek – rítusaikat egy 1935-ben forgatott némafilm is megörökítette. Játékaiban Baktay volt a Sheriff (Mr. Hooligan Bucktye), a dunai indián törzs életében pedig a Főnök (Heverő Bölény).

Az indológus indián – Baktay emlékezete címmel 2015-ben átfogó kiállításon ismertette ezt a különleges kutatói pályát a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum. Az indiánjátékba itt is betekintést nyerhettek az érdeklődők. „Igen nevezetes történet volt ez időből, amikor a dunai hadiflotta nagygyakorlatát áthelyezték másüvé, hogy ne legyen megzavarva az indián tábor. Élvezettel mesélte a Főnök, hogy amikor az egyik dunai monitor azzal a szándékkal kötött ki, hogy eltanácsolja az indiánokat a szigetről, a Főnökék hirtelen egy vadnyugati történeti replikát rögtönöztek. A Marshal játszotta a körözött csavargó szerepét, és a barátságos indiánok a megkötözött bűnözőt csatakiáltások közepette átadták a flotta meglepett tisztjeinek. A parancsnok rögtön megértette a játékot, belekapcsolódott ő is, és a sápadtarcúak kegyességével meghívta a vezérhajóra a derék indiánokat és volt ottan tüzesvíz-fogyasztás késő éjszakáig. Aminek végül is az lett a következménye, hogy távirat ment a flotta főparancsnokságához, hogy a Duna kedvezőtlen vízállása miatt máshová kell áthelyezni a hadgyakorlatot” – derül ki az egyik ismert anekdotából.

„E sorok írója hálát ad Istennek, hogy töretlenül él benne ma is, amikor már jól benne jár negyvenes éveiben, a fantáziát, játékot, önfeledt átélést kívánó kedve. A jószerencse megáldott barátokkal is, akik hasonlóan éreznek. Ez adta a gondolatot, hogy 1931-ben megalapítsam a mi »indián« táborunkat” – jegyezte fel Baktay az észak-amerikai indiánok kultúráját és etikáját méltató írása kapcsán. Később a Kisoroszihoz tartozó szigetekre költöztették át a tipiket, és éveken át szigorú szabályok szerint zajlott a tagfelvétel, a harcosavatás és az ünnepi rituálék. Baktay Ervint, akinek munkássága és az indiánok iránti elkötelezettsége Amerikában is ismert volt, 1937-ben felvette tagjai közé az Amerikai Indián Szövetség, és tiszteletbeli főnökké (szacsemmé) választották.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 20-i számában.)