Bonczidai Éva: Kendőzetlen feljegyzések báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola hagyatékából

„Amikor minden szürke, / Nyár van, mégis oly hideg, / Reszketek, mint a lázbeteg, / vagy csak én fázom? / Hiszen nem múlhat el semmi, csak egy álom, / egy álom, melyről magam is tudtam, / Hogy nem volt semmi más, / És szürke, szürke, vég / Nélkül szürke az én életem, / Hideg van. / Úgy fázik a szívem” – írja báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola a Szürke című versében. Ez azért is meglepő, mert a különc erdélyi bárónőt sokan elsősorban nem költőként, íróként, hanem az Erdélyi Helikon nagyasszonyaként és múzsaként ismerik, írásai – a 2015-ben kiadott receptes könyvét leszámítva – nem kerültek a szélesebb olvasóközönség elé. De azért is furcsa ez a vers, mert aki tudja, ki volt báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola, az biztosan nem ezt a szürke-életérzést társítaná ehhez a különös és különleges nőhöz. Ezért is érdekes a Szépmíves Könyvek kiadásában  megjelent kötet, amely a bárónő hagyatékát dolgozza fel Kendőzetlen feljegyzések Kolozsvárról címmel.

„Carola már akkor azokhoz az asszonyokhoz tartozott, akikkel kapcsolatban kénytelen volt mindenki állást foglalni, vagy mellette, vagy ellene. A legújabb divat szerint öltözködött, ízléssel ugyan, de jóval modernebbül, mint mások. Internacionalistának vallotta magát…” – írja Kemény János, az Erdélyi Helikon írói kör létrehívója és fő szervezője a Kakukkfiókák című regényében, melyben külön fejezetet szentel gyermeke keresztanyjának.

Báró Kemény János felesége, Augusta Paton is megörökítette emlékiratában Carola alakját: „Külön élt a férjétől, báró Bornemisszától, de nem volt hajlandó elválni, mert meg akarta tartani a rangját. […] Karola dinamikus teremtés volt, nagyon nagy hatással volt az emberekre. Inkább féltek tőle és tisztelték, semmint szerették. […] A cipő volt a gyengéje, és egyszer, amikor nála voltam, több mint száz párat számláltam meg! Nagy fürdőszobája ablakmélyedésében volt egy ülőhely, ahova azok ülhettek, akiket Karola – Frida engedélyével – fürdés közben fogadott magánál. Függöny takarta el a kádat, de érdekes volt hallani, ahogy lubickol, miközben pletykál.” Frida, Carola szolgálója egy halálra ítélt gyilkos felesége volt, és Augusta Paton szerint „annyira védte úrnőjének érdekeit, hogy mindenki rettegett tőle”.

De nemcsak furcsa szokásai és szépsége miatt keltett feltűnést Carola, hanem mert egész lényéhez valami különös drámaiság társult, melyet az is fokozott, hogy kisfia halála után csak feketét viselt. A gyermek elvesztése után költözött külön a férjétől, és ez a múlhatatlan gyász sejtelmes kontrasztban volt a báróné amúgy vibráló személyiségével. „Semmilyen korabeli sztereotípia nem húzható rá, arisztokratának deviáns, színésznőnek amatőr, műkedvelőnek profi, ápolónőnek túlképzett, orvosi végzettsége nincs, de az orvosi kar bábaképzőjét jelesen abszolválja. Kevés írása nem számottevő, mégis a vezető irodalmi alkotások, alkotók szerkesztője, tanácsadója, nem egy ízben jeles irodalmi esteken tolmácsolója. Nagyon nehéz a pályáját érdemben érzékeltetni” – olvasható a hagyatékát feldolgozó könyvben.

Az apacsnő szerelme című moziszkeccs főszereplője és rendezőasszisztense volt, színpadra állt Ibsen Nórájának címszerepében, jó barátságban volt a legendás kolozsvári színházigazgató és filmstúdió-alapító Janovics Jenővel, 1909-ben Afrikába ment, hogy felkutassa az 1902-ben elesett ifj. Wass Albert sírját. Erről így adott hírt az Erdélyi Újság Két világrészen át – egy sírhoz című cikke: „Két szép asszony, két erdélyi főúri hölgy: báró Aczél Elemérné született Wass Mária, az elesett hős testvére és az ő barátnője, báró Bornemissza Elemérné született Szilvássy Carola ennek az esztendőnek egy szép augusztusi estéjén minden férfi kíséret nélkül útra kelt, hogy két világrészen s Transwaal ismeretlen vadnépek lakta vidékein keresztülhaladva felkeresse az elesett mágnás sírját, s őhozzá és családja kegyeletéhez méltóan feldíszítse, megjelölje azt. A szerencsétlen ifj. Wass Albert sírja a portugál határ közelében, teljesen vad helyen fekszik, ahová semmi civilizált jármű el nem visz, s amelyet teljesen barbár néger törzsek is csak gyéren laknak.” Más kalandját is az emancipációs törekvések között tartják számon, például arról, hogy Blériot-val repülhetett. Carola keresztfia, Óvári Zoltán orvosprofesszor így írt erről: „Mikor 1912-ben Louis Blériot, a francia repülőgép-feltaláló Budapestre látogatott, odautazott, hogy szemtanúja legyen az első magyarországi repülésnek. Ott azután azt mondta férjének (Bornemissza Elemérnek), hogy szeretne felrepülni Blériot-val. A báró odament, hogy beszéljen Blériot-val. Blériot nem akart senkit se felvinni, nőt meg éppen nem. Nem akarta közvetlenül elutasítani az ajánlatot, így hát egy hatalmas, megfizethetetlennek tűnő összeget, 10 000 aranykoronát kért a repülésért. A báró azt mondta, hogy nem szokott ilyen összeget magával hordani, de ha Blériot vár egy fél órát, akkor elküldene valakit a bankjába. Blériot nem akarta elhinni, hogy fél órával később megkapta a kért összeget. Így történt, hogy keresztanyám lett a világon az első nő, aki repült. Abban az időben ez hatalmas lépés volt a női egyenjogúság elismerésére!”

Az első világháborúban önkéntes ápolónői szolgálatot vállalt, közben sajátos naplót vezetett, melynek részletei szintén most kerülnek az olvasók elé. A Petőfi Irodalmi Múzeumban, Kemény János hagyatékában őrzött emlékkönyvében például, melybe az Erdélyi Helikon tagjai jegyeztek be pár sort, Karácsony Benő emlékezik meg egyik találkozásukról a fronton: „Ezerkilencszáz tizennégyben: egy aszpirin Galíciában. Ezerkilencszázharmincnégyben? egy piramidon Marosvécsen. Milyen szerencse, hogy a Háború elmúlik, és milyen megnyugtató, hogy a Jóság nem tartozik a mulandó dolgok közé.”

Báró Bornemissza Elemérné Szilvássy Carola (1876–1948), a kolozsvári Református Nőszövetség elnöke, a marosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodalmi Társaság tagja, az Erdélyi Helikon védasszonya halála után a levelezését és személyi iratait dr. Miskolczy Dezsőné nyolc csomagba helyezte, és azokat lepecsételve egy deszkaládába tette, ez a kolozsvári Bornemissza-házban (Monostori u. 4.) őrződött – derül ki a könyv bevezetőjéből. Szilvássy Carola az Erdélyi Református Egyházkerületre hagyta a házat, ahonnan a lepecsételt hagyaték az igazgatótanácshoz került, és 1978-ban Krizsovánszky Jenő gazdasági tanácsos feliratot tett a ládára, mely szerint 1995-ben felbontandó és átadandó a Gyűjtőlevéltárnak. Itt bontották ki 1995 januárjában, ekkor derült ki, hogy a csomagokon felirat hirdeti: a végrendelet értelmében csak 2048-ban lehet felbontani őket (a feliratok kelte: 1948. november). A csomagok pecsétjei viszont már feltört állapotban voltak, és mivel az elhunyt örökhagyó halála óta 47 év telt el, a hagyatékot kutathatónak nyilvánították.

Novellák, naplók, versek, újságcikkek, levelek sorakoznak itt, csupa olyan írás, amelyet Szilvássy Carola megőrzésre méltatott. Furcsa – de talán csak a kiadó arányérzékének tudható be –, hogy ez a könyv nem enged betekintést Carola egyik legmeghatározóbb kapcsolatába: gróf Bánffy Miklós megjelenik ugyan ebben a gyűjteményben, de kettejük levelezése és története továbbra is rejtve marad. Pedig nagy szerelem volt az övék, Carola ihlette Bánffy trilógiájának hősnőjét, Milóth Adrienne-t.

A jelenlévők visszaemlékezése szerint Szilvássy Carola temetésén szemerkélt az eső, és a Bánffy-kriptakert közelében levő egyszerű sírjára gróf Bánffy Miklós helyezett el egyetlen vörös rózsacsokrot.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. július 27-i számában.)