Huszonhárom évvel ezelőtt halt meg Budapesten egy nagyszerű ember, akit a magyarországiaknak aligha volt idejük megismerni. Mindössze életének utolsó öt évében települt át Erdélyből, közvetlenül a rendszerváltás utáni év elején, vagy hogy még konkrétabbak legyünk, az 1990-es marosvásárhelyi fekete március utáni hetekben. A szűkebb irodalmi szakma ismerte ugyan, körükben nagy megbecsülésnek örvendett: mint fordító hetven-egynéhány klasszikus és kortárs magyar irodalmi művet ültetett át román nyelvre, olyan bravúrral, amilyenre csak kevesek voltak képesek. E művek között található Mikes Kelemen leveleskönyve, Németh László Iszonya, de a máig kéziratban heverő, igen míves Toldi-fordítása is. Gelu Păteanunak hívják hősünket, aki az említett marosvásárhelyi fekete március előtt pár nappal a Segesvár melletti Fehéregyházán tartott forradalmi megemlékezésen az új idők legbátrabb politikai beszédét mondta el, amelyben a román–magyar barátság és a szabadság mellett tett hitet, szokatlanul bátor kiállással. Az lett az eredménye, hogy két hét múlva el kellett menekülnie az országból. Fehéregyházáról hazafelé menet rálőttek arra az autóra is, amely szállította.
„Testvéreim! Az ötven esztendő alatt, amíg szellemi rabságra voltam kárhoztatva, mindig azt reméltem, hogy egyszer, amikor szabadon fogok itt állni önök előtt, méltán és teljességgel hozhatom román íróember létemre önöknek és Petőfi emlékének a román kultúra hódolatát, köszöntését, üdvözletét.
Sajnos (taps), sajnos megint csak a magam nevében beszélhetek, mert nem bízott meg senki sehonnan semmivel. Az egyetlen megbízóm a lelkiismeretem. Az a lelkiismeret, amely arra késztetett az elmúlt ötven esztendő alatt, hogy súlyos vádak terhe alatt merjek, akarjak és szeressek magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Úgy rázott össze a sors engem a magyarokkal. Ez nem jelenti azt, hogy másnak nem vagyok ugyanolyan barátja. De volt mindig bennem egy olyan, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szerettem állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal.”
De életének, jelentőségének megértése mégsem ilyen egyszerű. Hiába sorolnánk itt fel az összes hozzá kapcsolódó adatot, vagy hiába állna itt műveinek hosszú bibliográfiája, valahogy mégis kevésnek, száraznak és személytelennek tűnne ez az amúgy hatalmas tényanyag, csupán csak azért, mert ott van mögöttük az ember, az a végtelenül szimpatikus vagány öregúr, aki ősz, copfba kötött hajával, irigylésre méltó beszédstílusával aligha volna megidézhető puszta adatok segítségével. Keveseknek adatik meg, hogy életükben már legendává váljanak, ő pedig ezen kevesek közé tartozott. Akik személyesen ismerték, tudják mindezt, akik nem, azok talán most képet alkothatnak róla egy könyv segítségével, amely a Toldi-fordítás kísérőkönyveként jelenik meg május 31-én. Címe: Gyalu, a spíler. (Mindkettőt a Magyar PEN Club adja ki.)
Azért írtam meg ezt a könyvet, mert úgy gondolom, nem hallgathatunk tovább hálátlanul Gelu Păteanuról, aki mindkét nemzet számára emblematikus arcél nemcsak közös dolgaink rendezése, de irodalmaink tekintetében is. Kétszívűsége – hiszen ugyanolyan jó magyar volt, mint jó román – az egyetemes európaiság és emberi nagyság iskolapéldája.
Ez a cím önmagában előfeltételezi a legendás megközelítést, az élettörténet rekonstruálásának szándékát, és arra törekszik, hogy a fentebb leírt sorokat is teljesen érthetővé tegye. Mondjuk, ha egy nem szokványos életrajzot próbálnánk adni Gelu Păteanuról, valahogy így kezdődne: Kolozsváron született 1925-ben, Ikrek havának közepén, román értelmiségi családban. Személyesen Márton Áron püspök kereszteli meg katolikus hitben. Középiskolai tanulmányai befejeztével a kolozsvári jogi egyetem hallgatója lesz, ahonnan két befejezett tanulmányi év után – politikai okok miatt – kirúgják. Közben teljesíti katonai szolgálatát a nagyszebeni huszárezrednél. Munkatársa lesz a kolozsvári Herbák János cipőgyár tervezőosztályának, ám jó szándékú kollégái – többségük a Securitate besúgója – jóvoltából 1952-ben kilenc hónap Duna-csatornai kényszermunkára ítélik „a pénzügyi reform ellen való lázításért”. Mindeközben egyre megbecsültebbé válik műfordítóként, később a Román Írószövetség kolozsvári kirendeltségének a titkára lesz. 1971-től Bukarestben kezd dolgozni A Hét című hetilap fordítójaként, majd 1978-ban önkéntes száműzetésbe vonul a székelyföldi Énlakára, aztán pedig Etédre, ahol tanárként dolgozik. Innen menekül el 1990. március 30-án éjszaka, és kezdi újra az életét egy számára addig idegen, sosem látott országban.
Egyetemista kora óta megfigyelte a Securitate, többször kihallgatták, megfenyegették, de megtörni a jellemét soha sem sikerült. Nem tudták megfélemlíteni, lefizetni, beszervezni és szerencsés véletlenek folytán megölni sem. Titkosszolgálati dossziéjának ismeretében kijelenthetjük: az az ember volt, akit mindig is szerettünk és tiszteltünk benne, a román–magyar együttélés meggyőződéses apostola, kiváló műveltségű fordító, politikus és költő, aki egyszerre mindkét nemzet irodalmának élvonalas figurája. Életét spiclikkel, szekushiénákkal és haszonlesőkkel körülvéve élte, mintha sportot űzött volna abból, hogy hogyan lehet embernek maradni a kommunista diktatúra éveinek Romániájában. Híres volt ugyanakkor bohém életviteléről, szerette a társaságot, a nőket, élthalt a barátaiért.
Költői munkásságát sem kezeljük méltó helyen, pedig beszédes az a tény, hogy életében egyetlen verseskötetet szerkesztett tudatosan egybe, ennek verseit pedig magyar nyelven írta. Sajnos, nem érhette meg e kötet megjelenését. A Levelek a Fekete Madonnához – mint későre sikerült kideríteni – 101 verset tartalmaz, ennek a gyűjteménynek egy rövidebb változatát adta ki az Ablak Kiadó Székelyudvarhelyen, 1997-ben. A versek egy kései szerelem tanúbizonyságai, a nyolcvanas évek végén íródtak, többnyire Etéden. Nemcsak keletkezésük és tartalmuk miatt izgalmas szövegek ezek, hanem nyelvi megformáltságukból adódóan is: archaikus csengésű, a szakrális szövegek világát idéző költemények, amelyek a szerelem és a létértelmezés míves himnuszai.
Román nyelvű versei is a mai napig kéziratban kallódnak, egy újabb kutatómunka feladata együvé gyűjteni őket.
„Kolozsváron születtem, tehát európainak, s kétnyelvűségem kezdetére vissza sem tudok emlékezni” – ezt mondja magáról, és ebből az alapállásból tekintett mindig önmagára és az életre úgy általában, felülemelkedve a napi politika szennyén a nemzeti kérdés és az irodalom problémáinak tekintetében.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 26-i számában.)
Gelu Păteanu | Levelek a Fekete Madonnához
Jaj, fürödj vissza minden esettségbe,ölj s halj az ősi rendelés szerint!Marcangolj vissza a reményszín égbe
