Huszonhárom évvel ezelőtt halt meg Budapesten egy nagyszerű ember, akit a magyarországiaknak aligha volt idejük megismerni. Mindössze életének utolsó öt évében települt át Erdélyből, közvetlenül a rendszerváltás utáni év elején, vagy hogy még konkrétabbak legyünk, az 1990-es marosvásárhelyi fekete március utáni hetekben. A szűkebb irodalmi szakma ismerte ugyan, körükben nagy megbecsülésnek örvendett: mint fordító hetven-egynéhány klasszikus és kortárs magyar irodalmi művet ültetett át román nyelvre, olyan bravúrral, amilyenre csak kevesek voltak képesek. E művek között található Mikes Kelemen leveleskönyve, Németh László Iszonya, de a máig kéziratban heverő, igen míves Toldi-fordítása is. Gelu Păteanunak hívják hősünket, aki az említett marosvásárhelyi fekete március előtt pár nappal a Segesvár melletti Fehéregyházán tartott forradalmi megemlékezésen az új idők legbátrabb politikai beszédét mondta el, amelyben a román–magyar barátság és a szabadság mellett tett hitet, szokatlanul bátor kiállással. Az lett az eredménye, hogy két hét múlva el kellett menekülnie az országból. Fehéregyházáról hazafelé menet rálőttek arra az autóra is, amely szállította.
„Testvéreim! Az ötven esztendő alatt, amíg szellemi rabságra voltam kárhoztatva, mindig azt reméltem, hogy egyszer, amikor szabadon fogok itt állni önök előtt, méltán és teljességgel hozhatom román íróember létemre önöknek és Petőfi emlékének a román kultúra hódolatát, köszöntését, üdvözletét.
Sajnos (taps), sajnos megint csak a magam nevében beszélhetek, mert nem bízott meg senki sehonnan semmivel. Az egyetlen megbízóm a lelkiismeretem. Az a lelkiismeret, amely arra késztetett az elmúlt ötven esztendő alatt, hogy súlyos vádak terhe alatt merjek, akarjak és szeressek magyarbarát lenni. Miért éppen magyarbarát? Úgy rázott össze a sors engem a magyarokkal. Ez nem jelenti azt, hogy másnak nem vagyok ugyanolyan barátja. De volt mindig bennem egy olyan, hogy akit a legjobban ütöttek, amellé szerettem állni. Néha rogyadozó térddel, de makacsul összeszorított fogakkal.”
De életének, jelentőségének megértése mégsem ilyen egyszerű. Hiába sorolnánk itt fel az összes hozzá kapcsolódó adatot, vagy hiába állna itt műveinek hosszú bibliográfiája, valahogy mégis kevésnek, száraznak és személytelennek tűnne ez az amúgy hatalmas tényanyag, csupán csak azért, mert ott van mögöttük az ember, az a végtelenül szimpatikus vagány öregúr, aki ősz, copfba kötött hajával, irigylésre méltó beszédstílusával aligha volna megidézhető puszta adatok segítségével. Keveseknek adatik meg, hogy életükben már legendává váljanak, ő pedig ezen kevesek közé tartozott. Akik személyesen ismerték, tudják mindezt, akik nem, azok talán most képet alkothatnak róla egy könyv segítségével, amely a Toldi-fordítás kísérőkönyveként jelenik meg május 31-én. Címe: Gyalu, a spíler. (Mindkettőt a Magyar PEN Club adja ki.)
Azért írtam meg ezt a könyvet, mert úgy gondolom, nem hallgathatunk tovább hálátlanul Gelu Păteanuról, aki mindkét nemzet számára emblematikus arcél nemcsak közös dolgaink rendezése, de irodalmaink tekintetében is. Kétszívűsége – hiszen ugyanolyan jó magyar volt, mint jó román – az egyetemes európaiság és emberi nagyság iskolapéldája.
Ez a cím önmagában előfeltételezi a legendás megközelítést, az élettörténet rekonstruálásának szándékát, és arra törekszik, hogy a fentebb leírt sorokat is teljesen érthetővé tegye. Mondjuk, ha egy nem szokványos életrajzot próbálnánk adni Gelu Păteanuról, valahogy így kezdődne: Kolozsváron született 1925-ben, Ikrek havának közepén, román értelmiségi családban. Személyesen Márton Áron püspök kereszteli meg katolikus hitben. Középiskolai tanulmányai befejeztével a kolozsvári jogi egyetem hallgatója lesz, ahonnan két befejezett tanulmányi év után – politikai okok miatt – kirúgják. Közben teljesíti katonai szolgálatát a nagyszebeni huszárezrednél. Munkatársa lesz a kolozsvári Herbák János cipőgyár tervezőosztályának, ám jó szándékú kollégái – többségük a Securitate besúgója – jóvoltából 1952-ben kilenc hónap Duna-csatornai kényszermunkára ítélik „a pénzügyi reform ellen való lázításért”. Mindeközben egyre megbecsültebbé válik műfordítóként, később a Román Írószövetség kolozsvári kirendeltségének a titkára lesz. 1971-től Bukarestben kezd dolgozni A Hét című hetilap fordítójaként, majd 1978-ban önkéntes száműzetésbe vonul a székelyföldi Énlakára, aztán pedig Etédre, ahol tanárként dolgozik. Innen menekül el 1990. március 30-án éjszaka, és kezdi újra az életét egy számára addig idegen, sosem látott országban.
Egyetemista kora óta megfigyelte a Securitate, többször kihallgatták, megfenyegették, de megtörni a jellemét soha sem sikerült. Nem tudták megfélemlíteni, lefizetni, beszervezni és szerencsés véletlenek folytán megölni sem. Titkosszolgálati dossziéjának ismeretében kijelenthetjük: az az ember volt, akit mindig is szerettünk és tiszteltünk benne, a román–magyar együttélés meggyőződéses apostola, kiváló műveltségű fordító, politikus és költő, aki egyszerre mindkét nemzet irodalmának élvonalas figurája. Életét spiclikkel, szekushiénákkal és haszonlesőkkel körülvéve élte, mintha sportot űzött volna abból, hogy hogyan lehet embernek maradni a kommunista diktatúra éveinek Romániájában. Híres volt ugyanakkor bohém életviteléről, szerette a társaságot, a nőket, élthalt a barátaiért.
Költői munkásságát sem kezeljük méltó helyen, pedig beszédes az a tény, hogy életében egyetlen verseskötetet szerkesztett tudatosan egybe, ennek verseit pedig magyar nyelven írta. Sajnos, nem érhette meg e kötet megjelenését. A Levelek a Fekete Madonnához – mint későre sikerült kideríteni – 101 verset tartalmaz, ennek a gyűjteménynek egy rövidebb változatát adta ki az Ablak Kiadó Székelyudvarhelyen, 1997-ben. A versek egy kései szerelem tanúbizonyságai, a nyolcvanas évek végén íródtak, többnyire Etéden. Nemcsak keletkezésük és tartalmuk miatt izgalmas szövegek ezek, hanem nyelvi megformáltságukból adódóan is: archaikus csengésű, a szakrális szövegek világát idéző költemények, amelyek a szerelem és a létértelmezés míves himnuszai.
Román nyelvű versei is a mai napig kéziratban kallódnak, egy újabb kutatómunka feladata együvé gyűjteni őket.
„Kolozsváron születtem, tehát európainak, s kétnyelvűségem kezdetére vissza sem tudok emlékezni” – ezt mondja magáról, és ebből az alapállásból tekintett mindig önmagára és az életre úgy általában, felülemelkedve a napi politika szennyén a nemzeti kérdés és az irodalom problémáinak tekintetében.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 26-i számában.)
Nagy Gáspár költészete a magyar és európai líra metaforikus hagyományában gyökerezik, játékosságát posztmodern elemek beemelése adja. E két komponens ritmikája biztosítja a mondanivaló súlyának és a forma könnyűségének egyensúlyát. Lírai személyiségének fundamentumát a keresztény értékek, a morális tartás és erkölcsi tisztaság képezik, alkotásaiban erős hangsúlyt kap a létezés isteni oldala, a szakralitás.
„A színész igazából eszköz. Nem olyan, mint a zenész, inkább a hangszerhez hasonlít. És ha nem használják, nem vigyáznak rá, elhangolódik, tönkremegy” – Fehérvári Péterrel a színpadi létezésről, karrierépítésről, pandémiáról beszélgettünk.
A kolozsvári 19. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon közönségdíjat nyert az Andrei Zincă által rendezett Și atunci… ce e libertatea? (És akkor... mi a szabadság?) című film, mely az embertelen körülmények között lehetséges vagy lehetetlen szabadságra kérdez rá. A magyar karaktert, Ferencz Ágnest játszó színművésznőt, Skovrán Tündét faggattuk.
A Bagossy Brothers Company tavaly Petőfi Zenei Díjat nyert az év akusztikus koncertjéért, az Olyan ő című daluk pedig az év legjobb hangfelvételének járó Fonogram-díjat hozta el. Kulisszatitkokról beszélgetünk Bagossy Norbival és öccsével, Lacival, de velünk van Biró Barbi is, akit az Olyan ő című nótával együtt szeretett meg a közönség.
Próbáljuk magunk elé képzelni azt a fiatal orvost, aki az 1840-es években már-már megszállottan kutatja, mi okozza a szülő nők halálát. Tragédiák szemtanúja, tehetetlenül nézi, hogy az élet és a halál kapui ennyire ijesztő közelségben nyílnak. Naponta boncol – akárcsak a kollégái –, próbálja megtalálni, mi az észszerű magyarázat arra, hogy fiatal nők veszítik életüket, kisbabák maradnak árván. Nem tudja elfogadni a kor magyarázatait, hogy e tragédiák mögött a csillagok állása lehet vagy a betegeket látogató papok csengettyűinek hangja.
Szabó Gábor neve aligha cseng ismerősen ma Magyarországon – pedig a helyzet jobb, mint 1990-ben. Addig ugyanis nem igazán lehetett hozzájutni a disszidens gitárművész lemezeihez, csak a szakma tartotta számon azt a jazzgitárost, aki olyan embereket inspirált stílusával, mint Carlos Santana, aki Mr. Szabo című számával állított emléket a magyar gitárosnak.
Tudom azt is, hogy az a bizalom, amivel egykor a barátaid közé fogadtál, most, hogy elmentél közülünk, felelősséggé változott: majd segíts odafentről felnőni a feladathoz, továbbvinni azokat az értékeket, amelyekben te magad is hittél, és éltetni azt a nagy hitet, ami téged mozgatott itt, a Földön, hetvenkét éven keresztül.
Kodolányi János harcosan elkötelezett, meggyőződését, hitét, magyarságát minden körülmények között egyértelműen vállaló, könyörtelenül őszinte ember és író volt. „Tévedtem, hibáztam gyakran, felületesen gondolkoztam, megtévesztettek események és emberek, tudásomnak is híja lehetett, azonban nem hazudtam.”
Kölcsey Ferenc szülőházában egy román pap lakik, ugyanis ez a sződemeteri görög katolikus parókus szolgálati lakása. A ház valamikor a múlt század elején került az egyház tulajdonába, 1945-ben államosították az ingatlant, és 1989 után került vissza a görög katolikusokhoz. Kölcsey Ferenc születésének 230. évfordulója apropóján a sződemeteri Kölcsey-tárlat kurátorával, Gyapay László irodalomtörténésszel beszélgettünk.
Demeter Ferenc húsz éve van a bábos pályán, sok mindent kipróbált. Hisz a bábok gyógyító hatásában, a játék szentségében. Most, hogy az előadások szünetelnek, csak közönséget kérne, és azt, hogy újra játszhasson.