Farkas Wellmann Endre: Most épp egy kedvenc gyerekkori olvasmányomat próbáljuk meg operára átfordítani - Molnár Levente

2021. április 24., 04:00
Fotó: Zsólyomi Norbert - III. Hazulról hazaiaknak gálakoncert, Csikszereda, 2018.

– Nem túlzás azt állítani, hogy világsztár. Mit visz magával a világ meghatározó színpadaira egy magyar, de még inkább egy székely művészember?

– De, túlzás azt állítani, hogy világsztár lennék. Megtisztelő az az érzés, hogy a világ vezető operaházai számítanak rám, keresnek, jó szerepeket, jó lehetőségeket ajánlanak. Ez a „világsztár” azonban mindig a magyar operaházat, ezt a színházat tekintette a legfontosabbnak, és a nevében is benne rejlő legerősebb kötődéssel bíró anyaszínházának. Végtelenül fáj, hogy nem énekelhetek ott…
Én azt viszem magammal külföldre is, ami vagyok, amit tanultam – a tisztességemet, a tehetségemet, az egyenességemet, a büszkeségemet, amit azért érzek, mert a világ egyik leggazdagabb kultúrájú nemzetének vagyok tagja. És –természetesen – a honvágyamat, senkit nem láttam akkora honvággyal dolgozni a munkáim során, mint önmagamat. Hiány van bennem, fontosak a gyökereim, amit első sorban a szűk családom, másodsorban pedig a tágabb, nemzeti családom távolléte okoz, ez a két családom van, ezek között érzem a teljes biztonságot és hitet arra, hogy érdemes csinálni.

– Az opera világa az irodalom világa is. Vagyis nagy az átfedés a kettő között. Milyen belső folyamatok eredményeként érik megszólaltathatóvá önben egy szöveg?

– Olyannyira szoros a kettő közötti szimbiózis, hogy most is épp egy kedvenc gyerekkori olvasmányomat próbáljuk meg operára átfordítani az alkotótársaimmal közösen. Fodor Sándor Csipike című ifjúsági regényéből tervezünk operát létrehozni, nagyon érdekes és szép út, ahogy az alkotói folyamat alatt simul egymáshoz az irodalom, az énekelt nyelv, a zene. Fontos találkozás egy olvasztótégelyben, ahol létrejön az egység a szöveg és a zene között, és megszületik egy, általam mindig a művészeti formák királyának tartott, operai karakterű, összművészeti alkotás. Mivel a szöveg teátrális, én mindig inkább karakterekben gondolkodom, élőként kezelem. Az a saját karakterértelmező receptem, hogy egy szereplőt mindig a legnemesebb részéből kezdek kiépíteni. A jó tulajdonságai az origó, és innen indulva formálom meg a leggonoszabb karaktert is, e köré húzom fel a szerepet, a színpadi embert.

– Mennyire mindegy, hogy milyen nyelven?
– Teljesen mindegy és mégsem. Az anyanyelvemen a legkönnyebb – ha van olyan, hogy könnyű – megformálni egy olyan összetett emberi karaktert, amilyenekkel az operairodalom foglalkozik. A más nyelveken formálódó karakterekhez hosszabb idő kell, nagyon sokat segít, ha beszélem, használom a magánéletben is az adott nyelvet, így könnyebben megtalálom a hősben lévő embert.

– Mondjuk egy Bánk bánt eljátszani többet kíván öntől, mint egy Don Giovannit vagy Papagenót?

– A Bánk bán nemzeti ügy, nemzeti sors. Don Giovanniból lettem Bánk. Ezt a szerepet olyan énekelni, mint egy magyar zászlót lobogtatni a világ legmagasabb pontján. A Bánk természetesen többet kíván belőlem, kicsit olyan ez… mint amikor otthon, Csíkban énekelek, a család ott ül a nézőtéren, és valahogy sokkal jobban ver a szívem, mint a Metropolitan színpadán, mert valahogy jobban ver, na… Amikor éneklem Bánkot, és a nézőtéren ott ül a nemzetem, érzem, hogy ez nemcsak nekem nehéz, hanem nekik is, felemelő és nagyon sokra kötelező feladat is egyben. Ver a szívem, érzem, hogy élek.

Coopera Bánk előadás - Fotó: Éder Vera / Coopera

– 2017-ben Magyar Örökség-díjas (is) lett. Ez milyen felelősséget ró önre?

– Igen, köszönöm, úgy érzem azóta, hogy valamilyen szinten fel vagyok jogosítva az egyébként addig is érzett feladatra, hogy a nemzetem mellett kell kiállnom minden megmozdulásomban, és vállalnom kell a tisztességesen megélt magyarságomat mindenhol.

– Most, 2021-ben milyen művészi ars poeticát tart a legfontosabbnak az emberekhez eljuttatni?
– Egyre kevesebb az igényesség, sok minden fontosabb lett a kultúránál. Pedig ez levegő, a lélek levegője. Most a megújulásra, a közönség és művész újfajta kommunikációjára lenne szükség, a hagyományos marketingeszközök csak azt erősítik, hogy ez is egy termék – és ez nem jó, nagyon nem jó. Kifejezetten rossz, hogy produktummá aljasul a legszentebb kifejezési forma, a legfontosabb lenne visszahozni a művészeti hitvallásba újra az „arsot” is és a „poeticát” is valahogyan…