– Egy olyan időszakban csöppent bele a filmes világba, amikor talán még nem voltak annyira kitaposott utak. Hogyan változott ez a szakma az évtizedek során?
– Erről egy teljes könyvet kellene írni. De arra, hogy hogyan csöppentem bele, nem is emlékszem, előbb voltam kész filmes, mint ahogy engem annak tartottak. Az első filmes élményem tízéves koromra tehető, jó tanuló voltam, ezért a fizikatanár engem bízott meg az iskolai Terta 16-os vetítőgép kezelésével. Akkoriban az iskolában nem televízió volt – ez az ötvenes évekre datálható –, hanem afféle oktatófilmek, tizenhat milliméteresek. Akkoriban hetente hat-nyolc különböző témájú filmet vetítettem. Tehát előbb vetítőgépész voltam, aki figyeli, hogy jó-e a kép, a hang, és nem szakad-e el a film. Az első impulzusom, amint filmmel foglalkozom, az az, hogy befűzöm a filmet a gépbe, a forgódobnál csinálunk egy hurkot, és már ott, abban a hurokban megszületik a mozgás. Ez az illúzió engem mindig elvarázsol, ha vetítőgépházba megyek. Ha filmet látok, mindig azt keresem, hol van az a rész, amikor az állóképekből mozgó dolog lesz. Ezt csak azért mondom el, mert ez egy furcsa szerelem, belefogtam a fotózásba, elkezdtem amatőr szinten filmezni gimnazista, később egyetemista koromban. Bölcsész voltam egyébként… Csináltam is nagyon sok filmet, nyolc millimétereseket. Kísérletező típusú, önmagát tanító ember voltam. Önképzéssel jutottam el az egyetemen az amatőr filmklubba. Ott nagy élet volt: csak hogy egy pár nevet említsek, Jeles András volt az egyik klubtagunk, aztán Kardos Sándor az operatőr, de ott volt még Szekfű András vagy Gárdos Péter is. Olyan emberek, akik később filmesekké váltak. Ennek nem ez volt a célja, de az egyetemi színpad gyűjtőhelyévé vált egy fiatal radikális értelmiségnek. Magára az egyetemi színpadra sikk volt járni. Rengeteg filmet vetítettünk, és ennek során kiművelődtünk. Aztán újságíró lettem. Fotóriporter voltam, filmes újságoknál dolgoztam az egyetemi éveim alatt. Vacilláltam, hogy filmkritikákkal foglalkozzam-e, de a filmszakma jobban vonzott. Elmentem a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, operatőr szakra. Ott visszavettek a lendületből, ami addig bennem volt. A főiskolán csalódtam egy kicsit a filmkészítésben, úgy éreztem, ott a szabadságomat lehetne megélni, de korlátoznak benne. Szerencsére jött a Balázs Béla Stúdió, ahol egy nagyon jó társaság alakult ki. Relatív autonómiánk volt. Értékes, önfejlesztő dolgokról beszélgettünk. Leginkább a Balázs Béla Stúdióhoz tartozónak éreztem magam, de a munkahelyem a Mafilm volt. Itt dokumentumfilmet kevesen készítettek, és engem pont a dokumentumfilm-készítés érdekelt, meg a kísérletezés.
– Mi volt az, ami saját koncepciójú filmkészítéshez vezetett? Voltak kísérleti filmjei, dokumentumfilmjei, fikciók – és mindegyikben érezzük a kísérletező vágyat és elszántságot. Maradhatott volna az operatőri szakmában, de rendező lett, most pedig már hosszú ideje tanítja a filmművészetet.
– Összefüggenek a dolgok. Számomra összetartozik az, hogy tanítom, hogy csinálom, hogy gondolkozom a filmről, hogy a vizualitásról van egy sajátos szemléletem, amit nem írtam ugyan meg könyvben, de előadom.
– Lehet, hogy időszerű volna…
– Nem szeretem leírni ezeket, még a tavalyi vázlataimat is eldobom, mert nem szoktam kétszer ugyanazt a dolgot elmondani órán sem. Valaki azt mondta, hogy most már el kellene kezdenem írni a memoárjaimat, azt válaszoltam, hogy miért, olyan rosszul nézek ki? A tréfát félretéve: úgy vagyok vele, mint az egyik filmem hőse, akit rendkívül tisztelek és szeretek, Szőts István. Róla készítettem az egyik olyan portréfilmet, amelyben benne van három évem és az egész életem. Évekig húztuk és újraforgattunk részeket. Rájöttem, hogy tulajdonképpen nem akarja, hogy ez a forgatás befejeződjön. Mert úgy érezte, ha elkészülne az élete filmje, az olyan lenne, mintha meghalt volna. Bizonyos értelemben nem szeretem a befejezett dolgokat, úgy vagyok vele, hogy ez most van, de a következő már érlelődik bennem. Szívesen beszélek egy jelenségről, de ha leírom, akkor úgy érzem, úgy merevedik kánonná, hogy azt nem akartam. Nagyon nehezen írok le valamit, nagyon megrágom a dolgokat, nehogy véletlenül azt higgye bárki, hogy mostantól azt kell gondolni, amit én mondtam. El szoktam mondani a diákjaimnak is, hogy ami elhangzik az órán, azt szabad továbbgondolni, esetenként megkérdőjelezni. Egyetlen dolgot nem lehet csinálni: úgy elfogadni, hogy közben végig sem gondolják.
– Újabban egyre többet hallani a magyar film sikeréről. Ön hogy látja a magyar játékfilm helyzetét?
– Nem elegáns ezt nekem megítélni, mert bár a kilencvenes években készítettem egy-két játékfilmet, de én dokumentumfilmet csinálok mostanában. Az az innovatív szellem, ami egy pár filmben benne van, az nem magyar. Az a baj a magyar filmmel, hogy nem egyedi. Van-e olyan, hogy magyar nemzeti filmstílus? Szőts István mondta, hogy meg kellene teremteni. Tulajdonképpen a hatvanas években létrejött egy ilyen éppen a játékfilmek műfajában. Ez nemcsak tematikai dolgot jelentett, például a visszatérést a falu bemutatásához, de formájában is volt egy magyaros karaktere.
– Ez egy fejlődő tendencia volt?
– Volt. Aztán elfáradt és abbamaradt. Úgy fulladt ki, hogy Jancsó elment az elvontabb parabolisztikus irányba, és el is szállt a szürreálba. A másik oldalon a földhözragadtabbak pedig kicsit begörcsöltek a saját patentjaikba. Nem véletlen, hogy sokan a dokumentumfilmbe mentek felfrissülni. Azt gondolom, hogy minden műnek a készítése közben sejtjük, hogy milyen funkciót szánunk neki. Manapság a legtöbb film elment a szórakoztatás irányába. Én nem vagyok arisztokrata, tehát nem gondolom, hogy egy művészeti alkotásnak száraznak és nehezen fogyaszthatónak kell lennie, sőt úgy gondolom, izgalmasnak kell lennie, állandóan provokálnia kell. De nem zsibbasztani. A zsibbasztó film szerintem az, amelyik nem provokál szellemi dologra. Azoknak a típusú filmeknek örülök, amelyek nemcsak szórakoztatóak, de van bennük egy csipetnyi épülés is. Az amerikai típusú filmekhez képest a magyarok nagyon szóródnak, nincs egy alapvető irányuk. Ez nem baj, mert ezeken az irányzatokon keresztül gazdagodik, de ez nehezen vehető észre. Vannak olyan felfejlődő országok, ahol nagyon friss erők jönnek elő, friss gondolatokkal, ilyen volt például Románia is. Szívesen nézek játékfilmeket, de az önmagunkra ismerést a dokumentumfilmekben látom, és úgy gondolom, hogy a huszonegyedik század igazi rajzát a dokumentumfilmekben fogja megtalálni a jövő történésze. Magyarán a dokumentumfilmekhez fog nyúlni. Annak ellenére, hogy mindig azt mondom, nincs az a játékfilm, amelyik ne lenne húsz év múlva dokumentumfilm. Vannak azok a filmek, amelyek a legjobb korrajzot alkotják később. Ilyen például az Állami Áruház, amely egy csapnivaló propagandafilm, de ennél pontosabb leírása annak a korszaknak, az igényeinek és a kultúrpolitikájának nincs. Minden alkotás – bármilyen rossz is – kordokumentummá válik, csak újra kell olvasni. A saját életemben is ezt látom a legfontosabbnak, hogy állandóan újra kell értelmeznem dolgokat. Ezért nézek újra nagyon szívesen régi dolgokat. A könyvekkel is így vagyok egyébként.
– Ahogy mondta, az ön generációja a dokumentumfilmben talált újra magára. Egy olyan ars poeticát talált, amely eltávolodik attól, ami a mai játékfilmgyártás mainstreamje. Hogyan alakult ez ki? Eldöntötték, hogy nem ülnek fel erre a szekérre, nem akarnak ebben részt venni?
– Nem is hagyták, hogy felüljünk. Nem hívták meg a mi generációnkat ebbe a játékba. Ez egy klikkesedett szakma.
– Jancsó benne felejtődött?
– Jancsó úgy benne felejtődött, hogy kitalált egy olyan megújulást, ami a blődlit építette. Amikor érezte, hogy kifutott abból, ami az áthallásos, szimbolikus metaforákra épült, ami az érthetőséget elmaszatolja, de nagyon jó értelmiségi terepasztal a játékra és az értelmezésre, akkor kitalálta az abszurdot. Beleesett a Monty Python-stílusú abszurd őrületbe. Tudatosan csinált olyan blődlit, amit még véletlenül sem szabadott komolyan venni. Ez az én értelmezésemben cinizmus. Ennek ellenére ez is jellemző lesz erre a korra. Tehát az, aki 1963-ban a Szegénylegényeket megcsinálta, miért csinál 1993-ban blaszfémiát, ahol minden romlik, semmi sem szent? Ha jól belegondolunk, ezek a filmek gyalázatosan blaszfemikus dolgok, de már annyira pimaszul hiteltelenek, hogy elkezdenek jelenteni valamit. Azt, hogy ez a dolog értelmetlen. Nem szeretem Jancsónak ezt a korszakát a cinizmus miatt, de egyértelmű, hogy ez valamit jelenteni fog, valamiről szól. Én nem tudnék ilyet csinálni, mert ennél földhözragadtabb vagyok, az én humorérzékem inkább játékos. Ezért mondtam, hogy a dokumentumfilmben az a csoda, amit naponta megélünk, hogy egyszerű és megismételhetetlen dolgok válnak örök érvényűvé.
– Az ön filmjeiben ez a nagy játék: hogyan lehet azt megoldani, hogy a téma egyedisége a megformálás egyediségével erősödjön.
– Nagyon megtisztelő, amit mond. Szeretek filmet csinálni, és nem szeretem, ha az unalmas. Egy film soha nem lehet unalmas. Annak állandóan úgy kell mennie előre, hogy a néző ne is vegye észre azt, hogy vele játszanak. Egy esztéta egyszer megkérdezte, hogy nekem melyik a fontosabb: a dokumentum- vagy a játékfilm? Azt mondtam, hogy nem látok különbséget. Úgy csinálok dokumentumfilmet, mint játékfilmet. Szabadon, de mélységesen tisztelve a tényeket, sőt a tényeket megemelve. Borzasztó fontosnak tartom ezeket az interpretációs szinteket. De nem szabad, hogy ezek a nézőben tudatosak legyenek.
– Ilyen volt a Nemeskürty Istvánról készített filmje is. Kézenfekvő volt, hogy a személyes mestere legyen egyik filmjének a témája?
– Soha nem gondoltam rá, hogy filmet fogok róla csinálni. Rengeteg előadására jártam, de akkor ismerkedtem meg vele, amikor a bölcsész-diplomamunkámat írtam az angol filmről. Neki akkor jelent meg A filmművészet nagykorúsága című könyve, amelyben a tizenkét, általa legtöbbre tartott rendezőt is bemutatta. Elolvastam a könyvet, nagyon tetszett, és elmentem hozzá azzal, hogy „Tanár úr, most írom a szakdolgozatomat, van-e valami, ami a könyvében nincs meg, de nekem ajánlaná?”. Rám nézett és azt mondta, hogy „Fiatalember, ne vegye el magától azt a kis örömöt, hogy kutat, az a bölcsész munkájának a fénypontja. Ha adnak valamit, az csak van, de ha találunk valamit, az a siker”. Ebben maradtunk, kutatni kezdtem, valamiket találtam, és nem találkoztam vele tíz évig. Egyszer az egyik dramaturg vitt el hozzá, mert látta az egyik filmemet, és nála kezdtem el a Szőts István-filmet, az egyik legnagyobb filmemet. Megírtam Szőts életének a parafrázisát, amely 1944-ben játszódott volna játékfilmként, de azt nem csinálhattam meg, ezért készült el a portré.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. május 19-i számában.)
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.
Gyerekkorában még sorba kellett állnia, hogy idősebb testvérei mellett hozzájuthasson édesapja gitárjához. Jó hallásának és kitartásának köszönhetően végül sikerült elérnie, hogy abból éljen, amit szeret, az pedig nem más, mint a gitár és a dzsessz. Bár ma már Berlinben él, a Kossuth-díjas zenész sosem felejtette el, honnan is jött. A palicsi Nyárhangoló Fesztiválon a hangpróba előtt sikerült „elrabolnunk” pár percre. Ez Snétberger Ferenc története.