Martinovics Ignác 1755. július 20-án született Pesten. A piaristáknál végezte iskoláit, majd apja halála után belépett a ferences rendbe. Tizenhét évesen Baján tette le a fogadalmat, és felvette a Domonkos nevet. Budán végezte a teológiát, időközben pedig áldozópappá szentelték. Tanár lett, a vízivárosi kolostorban tanított. Hatalmas műveltségére a szerzetesek között tett szert. A regulák miatt többször összetűzésbe került a renddel, majd 1780-ban Bródba – a mai Horvátország területén található Nagyrévbe –helyezték át. Egy évvel később tábori lelkész lett Bukovinában, majd Csernovicba távozott. Itt ismerkedett meg Potocky Ignác lengyel főúrral, akivel beutazta Európát. Párizsban találkozott a francia jakobinusokkal, majd az ő jóvoltukból két év magántanárság után a lembergi akadémia tanára lett, majd mikor az intézmény egyetemmé alakult, dékánná nevezték ki; emellett a nagy tudású oktató Európa több akadémiájának a tagja lett. Mikor autonómiát kaptak az egyetemek, Martinovics alulmaradt a belharcokban, így távozott Lembergből. A pesti egyetem pedig nem akart szerződtetni egy messziről jött akárkit, így Martinovics munka nélkül maradt.
II. Lipót mindenkivel szemben bizonytalan volt. Szakított elődje, II. József hagyományával, és a továbbiakban a jelentéseket nem a rendőrség, hanem az újonnan megalakított titkosrendőrség szolgáltatta. Martinovics Ignác 1791-ben megismerkedett II. Lipót titkosrendőrségének főnökével, Gotthardi Ferenccel. Gotthardi pesti kávéháztulajdonos volt, emellett még II. József idején a rendőrség területi vezetője, aki ügyesen figyeltette meg a várost, ezért hűen tudta visszaadni jelentésekben a városban uralkodó eszméket és trendeket. Martinovics azért volt remek jelölt, mert bár Gotthardi szinte mindenről tudott információkat szerezni, az illuminátusokról csak ártatlan információkat szerzett, Martinovicsnak pedig voltak összeköttetései, világlátott ember volt, és több nyelven beszélt.
Martinovics azzal, hogy a Lembergen taníthatott, elérte élete álmát, azonban messze volt eredeti terveitől: hogy Budapesten vagy Bécsben taníthasson, próbálkozása, hogy a király kegyeibe kerüljön, ennek volt köszönhető. Nem volt egyedülálló lépés részéről. II. József volt a kor legnagyobb reformere a Monarchiában, azonban a modernizáció mellett egy egységes, németajkú államalakulatot képzeld el, és nem igazán törődött az etnikai összetétellel és a népek sajátosságával. Akkoriban a Habsburg Birodalom lakosságának háromnegyede a Magyar Királyságban élt, ráadásul kilencven százalékuk jobbágy volt. A nemesség végül József ellen fordult, így három kivétellel visszavonta rendeleteit, egy tollvonással eltörölte életművét. Lipót megkoronázásakor kijelentette, hogy tiszteletben tartja a magyarok jogait. A nemzetiségi mozgalmak célja innentől kezdve a magyar nyelv állami szintre való emelése lett. A korban a tudomány művelése azonban királyi és egyházi privilégium volt: emiatt az értelmiség javarésze az udvar besúgója lett a pozíciókért cserébe.
Ezután Martinovics jelentett titkos társaságokról – a szabadkőművesekről vagy a feloszlatott jezsuitákról. Utóbbi volt a kedvenc témája; a jezsuiták teokrata forradalmától sokan féltek ugyan, de beigazolódott, hogy habár a volt jezsuiták – nyilvánvalóan – szerették volna visszaállítani saját rendjüket, és segítették egymást, távol álltak attól, hogy hatalomátvételt kíséreljenek meg. A jelentések hemzsegnek a valótlanságoktól, Martinovics felértékelte saját szerepét, szándékosan homályosított. Azonban ez semminem nem tér el a kor besúgói gyakorlatától: azt jelentették, amit elvártak tőlük, igazán ritka volt, hogy valamit tényleg leleplezzenek az informátorok.
Még ebben az évben Pestre költözött, munkásságát pedig császári tanácsosi címmel hálálta meg az udvar, de a férfi többet akart: politikai befolyást. Martinovics elterjesztette, hogy a király vegyésszé és császári tanácsossá léptette elő. Amikor ismét találkozott Gotthardival, szabadkozott, mentségül azt hozta fel, hogy álcára volt szüksége a királytól kapott pénzt leplezendő. II. Lipót végül tényleg kinevezte vegyésszé.
Nem ápolt sem közeli, sem bizalmi kapcsolatot a királlyal. Gotthardinak szinte szabad bejárása volt Lipóthoz, Martinovicsnak mindössze háromszor sikerült audienciát intéznie. Lipót szemében Gotthardi emberei egyszerű, elv nélküli informátorok voltak, akik nem igazán kerülhettek a hatalom vagy a befolyás közelébe. A besúgók rendszerint felülértékelték magukat, nem volt másképp Martinoviccsal sem. Nyelvismerete, világlátottsága, hogy cikkeiben milyen könnyedén feszegette a teológia, a fizika, a kémia és a biológiai kérdéseit, eleinte mindenkit lenyűgözött. Habár egyetemi körökben mozgott, komolyabb tudományos tevékenységet soha nem végzett, ilyen célra szánt művei felületes darabok.
Egy évvel később meghalt Lipót, utódja pedig I. Ferenc lett. Martinovics próbálta megvetni a lábát az új bécsi udvar könyékén, azonban a király nem igazán kedvelte. Végül feladta álmait a társadalmi és politikai státusról, felajánlkozott mindenfélének: hegedűoktatónak, játékrendezéshez, de kérvényében titkárnak és tanácsosnak is jelentkezett. Végül egy dolgot kért: növeljék meg a nyugdíját. Az éves járadékkal együtt apáti kinevezést kapott. A titkosrendőrséget visszaszervezték a rendőrség alá, és csak azok a jelentések jutottak el a királyig, amelyeket a rendőrminiszter arra érdemesnek tartott. Ebben az évben Martinovics elvesztette az addig évente folyósított összeget.
Még megpróbálkozott azzal, hogy pótolhatatlannak tűnjön: 1793-ban egyik jelentése szerint nyolc megye akar elszakadni a Monarchiától, és hogy a magyar katonaság is átállhat a felkelők oldalára. A rendőrminiszter megbízásából körbeutazta az országot, és mindenhol aggasztó állapotokról számolt be, a mágnások és a papok is el akarnak szakadni, írta. Ahogy egész Európában, úgy a Monarchiában is elégedetlenkedtek a rendek, de Martinovics drámaibb képet festett a helyzetről. Ajánlkozott, hogy elmegy Triesztbe, és felderíti a szálakat, de az uralkodó – ahogy trencséni leleplezőútjára is – nemet mondott. Martinovics azért feljelentett több demokratát, köztük bajtársát, a vele együtt kivégzett Hajnóczy Józsefet is.
A Bastille 1789-es ledöntésével Európában is eluralkodott a forradalmi hevület, érthető módon I. Ferenc igyekezett erejét venni a továbbgyűrűzésnek. Leginkább a sajtó kontrollálásában látta az eszközét, így visszamenőleg is betiltottak nem megfelelőnek ítélt műveket és elkoboztak röpiratokat. Így járt Martinovics három, név nélkül írott műve is, azonban mivel II. Lipót és I. Ferenc politikáját is támadták az írásokban; egyelőre nem gyanúsították az akkorra már a király kegyeiből kikerült férfit. Ezeket a munkákat leginkább a szabadkőművesek terjesztették – épp azok, akikről Bécsben jelentéseket írt. Gyurkovics Ferenc, a pesti egyetem politikatanára titkos társaságot akart létrehozni, a tervbe pedig Martinovicsot is beavatta. Egyelőre nem lépett be, azonban Gyurkovics nemsokára bekövetkező halála előtt ráhagyta az iratait.
Magyarországot egyelőre alkalmatlannak tartotta arra, hogy a párizsi események bekövetkezzenek. Túlságosan beágyazottnak látta a régi rend eszméit, ezért inkább a fennálló rend megváltoztatása és a társadalmi ellentétek kiélezése voltak a lehetséges eszközök. Gyurkovics meglévő forradalmi kátéja mellé Martinovics is írt egyet, amelyben főként arról értekezik, hogy a királyság felszámolása nemcsak joga a népnek, hanem kötelessége is, ha a saját jogaival élni szeretne. A párizsi jakobinusok javaslatára két titkos szervezetet alapított, a mérsékeltebb Reformátorok Társaságát, valamint a radikálisabb Szabadság és Egyenlőség Társaságát. Kétlépcsős hatalomátvételt tervezett, előbbi csoport lazább reformokkal operált volna – nemesi köztársaság kikiáltásával, a jobbágyoknak pedig jogegyenlőséget biztosítottak volna–, míg utóbbiak a francia forradalom mintájára szerették volna átalakítani a fennálló rendet. Minden belépő megesküdött, hogy két új tagot szerez, a terv pedig az volt, hogy amint számuk eléri a negyedmilliót, megkezdik a felforgató tevékenységet. Martinovics az uralkodó folyamatos elutasításai miatt egyre valószínűtlenebbnek tartotta, hogy királyi rendeletekkel elérhető a fejlődés Magyarországon, ezért látta szükségét a drasztikusabb megoldásnak.
Három hónap múlva mindössze hetvenöt (más források szerint százötven-kétszáz) tagjuk volt, többnyire értelmiségeik, a szervezet legfontosabb feladata pedig akkoriban saját kátéjuk és teendőik megfogalmazása volt. Ekkor egy beavatott magántanító feljelentése alapján lefülelték az összeesküvést. A bécsi udvar ellenlépései előtt Martinovics megtudta, hogy lebuktak, így azonnal Bécsbe ment, és feladta a társaságot annak minden résztvevőjével együtt. Kezdetben az uralkodó és környezete veszélytelennek ítélte meg társaságokat, azonban Martinovics paradox módon hozzájárult a saját halálos ítéletéhez. Kezdetben a bécsi forradalomról vallott, sok nevet mondott, majd mikor megkérdezték, mi van a magyar forradalommal, hebegett, majd belekezdett. Saját szerepét, így a társaságokat is igyekezett nagyobbnak feltüntetni, és veszélyesebbnek mutatta az összeesküvés mértékét a valóságosnál. „Van négy igazgatóm…” – mondta. Ezután Sándor Lipót, Magyarország nádora Bécsbe vitette a négy igazgatót, majd azt mondták, minden rendben lesz, csak valljanak. Ők pedig olyanokat is bevallottak, amire addig bizonyíték sem volt.
Tizennyolc főt ítéltek el – köztük Kazinczyt, Batsányit és Verseghyt –, halálos ítéletet pedig a szervezet négy igazgatója, Laczkovics János, Hajnóczy József, Szentmarjay Ferenc és Sigray Jakab kapott Martinovics mellett. Két társukat, Szolártsik Sándort és Őz Pált két héttel később végezték ki, őket is csak azért, mert vehemensen védték a francia forradalom eszméjét a bíróság előtt, így a hatalom nem látott esélyt a „megjavulásukra”.
Meghagyták, hogy a mozgalom vezetőjét négy társa után végezzék ki. A jakobinusnak titulált mozgalom vezetőit az akkor még Generális rétnek nevezett kaszálón, a Vérmezőn fejezték le. Martinovics alakja példaként állt az 1848-as forradalom résztvevői előtt. Majdnem száz évvel később Karinthy Frigyes így írt róla a Vérmező, 795. május című versében:
Martinovics – így szólnak a régi krónikák –
Ájult volt, amikor a padra hurcolák.
Nyitott, tajtékos ajkán sápadt mosoly, fakó –
Két hóna alá nyúlva cipelte a bakó.
Kuszált, vizes haja, sovány gyermekfeje
Ráhajlott csendesen a hóhér keblire.
S melyet nyirkos pirossal az alvadt vér elöntött:
Két karja átölelte szelíden a fatönköt.
A magyar jakobinus mozgalom nem érhette el a célját. A bécsi udvarban az összeesküvés hírére befagyasztottak minden reformtevékenységet, betiltották a szabadkőművességet, az olvasóköröket és a cenzúrátlan könyvek eladását. Királyi engedély kellett a nyomdák működéséhez, emellett cenzúraigazgatóságot alapítottak. A falusi iskolákban is veszélyforrást láttak, tartottak tőle, hogy az olvasni tudó parasztság nem csak a saját dolgával fog törődni.
Martinovics nagy hatású politikus volt – a szó kevésbé klasszikus értelmében. Víziói csak hatvan évvel később kaptak táptalajt, jól látta, hogy az akkori társadalom képtelen lesz az átrendezés befogadására. Vannak, akik dörgölőző árulónak, mások pedig a szabadságharc előképének tartják. Túlságosan egyszerű lenne egyiket vagy a másikat gondolnunk róla. A rárakódott hagyományok miatt a valóság félúton lehet: a csalódott oktató, aki egy módját látta annak, hogy Bécsben vagy Budapesten elhelyezkedjen, a drasztikus eszközökhöz folyamodó, púpos, bukott forradalmár, aki rettegett attól, hogy kevésre tartják majd.
