Nagy Erika: A kilencven év nem életkor: létállapot – Beszélgetés Duba Gyula József Attila-díjas íróval

2020. szeptember 23., 08:21

Duba Gyula József Attila-díjas író június 8-án ünnepelte kilencvenedik születésnapját. Írásmódjára a kitárulkodás jellemző, történeteit az élet írta. Humoros karcolatokkal kezdte a pályáját gépészeti főiskolásként, majd mindent egy lapra tett fel, elkötelezve magát az irodalom mellett.

Duba Gyula – Fotó: Somogyi Tibor

– Egész életedben azt csináltad, amit szerettél, és ez nagyon fontos. Boldog és elégedett embernek tartod magad?

– Tulajdonképpen az vagyok. Egyedüli dolog, ami teher számomra, az a több mint húsz éve tartó magány, ami váratlanul jött az életembe. A magány olyan teher, amivel már rég megtanultam együtt élni, viszont azt nem mondhatnám, hogy szeretem. Arra kényszerített, hogy egyre komolyabban vegyem azt, amit írok, megfosztott attól, hogy mellébeszéljek, fontoskodjak, vagy, hogy formai dolgokat műveljek. A lényeget mindig úgy kellett megírnom, ahogy a magány diktálta. Amúgy köszönöm szépen, mind testileg, mind szellemileg jól érzem magam, ráadásul tegnap megérkezett Kanadából Marianna lányom az unokámmal. Olyan vendégeim vannak, akik nem mindennaposak, szóval minden adott ahhoz, hogy jól érezzem magam, hogy boldog legyek.

– Van olyan téma a fejedben, amit még szeretnél megírni?

– Mostanában, ha visszatekintek a múltra és átfogó értékelés csinálok, úgy látom, tulajdonképpen mindig önmagamat írtam. Olyan témákból merítettem, amelyek, ha nem is velem, de a környezetemben történtek. Gondolok egyrészt a parasztvilág lassú elmúlására, másrészt pedig az újból létét kezdő szlovákiai magyar értelmiség sorsára, törekvéseire. Az utóbbi időben már nem írok, bár tartozom még az életrajzi írásaim harmadik kötetével. A gyerekkor és a diákkor után az úgynevezett legénykorral. A háború utáni öt-hat évben hontfüzesgyarmati legény voltam, kalapban és csizmában, ennek a legénynek a története várat magára. Egyre inkább úgy látszik viszont, hogy hiába. Lehet, hogy nagyképűnek tűnik, de én azt mondom, hogy minek? Bennem már nem él, szép lassan elfogy az a közlési indulat, ami egész életemben megvolt. A kilencven évem nem életkor, hanem létállapot. Méghozzá filozófiai értelemben is.

– Vallod, hogy az irodalom együtt születik az emberrel. Nálad megmutatta magát, de vajon mire kényszerített?

– Van valahol az emberben egy olyan belső meggyőződés és tettrekészség, amit nem azért követ, mert jó, hanem mert muszáj azt követnie. Az ember csak önmaga lehet, más nem. Az irodalom olyan dolog, amelyik az emberrel együtt születik, aztán vagy megmutatja magát, vagy nem. Nálam megmutatta, s ennek következtében az irodalom létfilozófiája ép szellemében éltem egész életemben. Ha ilyen dolgokat elkezdünk magyarázni, akkor abból lehet, hogy lesznek szép elméletek, de manapság már az az érzésem, hogy az alkotásról sokkal több elmélet, szép szó és egyebek hangzanak el, mint maga az alkotó tett. Ma nem a mű a fontos, nem az érték, hanem a műről való beszélgetés és beszéd, és az értéknek valamiféle elméleti megfogalmazása.

– Sokszor írtál a tovatűnt paraszti környezetedről. Hogy érzed, megváltoztak a dolgok körülötted?

– Rengeteget változott minden. A paraszti környezetből is kimúlt, megszűnt a természetközelség, ami az én paraszt őseimnek, sőt nekem is a sajátom volt, sőt mondhatom azt, hogy annak szuggesztiójában éltem. A régi parasztember magában hordozta és tudta, mit mikor és hogyan kell, nem volt szüksége tanácsra, mint manapság. Ez is azt bizonyítja, hogy a parasztemberben volt egy olyan természet- és életközelség, ami nem biztos, hogy a mai emberben is benne van.

– A Vajúdó parasztvilágot mindig is az egyik legfontosabb művednek tartottad. Mitől különleges ez a kötet?

– A magyar irodalom szempontjából nagyon alkalmas pillanatban született meg a könyv, ugyanis akkor kezdett a külhoni magyar értelmiség egyrészt önmagára ébredni, másrészt pedig akkor kezdte bevinni ezt az ébredést a magyar irodalomba. Gondolok itt Sütő András Anyám könnyű álmot ígér című művére, Czine Mihály kritikai munkásságára, vagy akár Görömbei Andrásra. Olyan új hang érkezett a magyar irodalomba, amelyik a nemzeti érzést a maga helyi viszonyai alapján fogalmazta meg. Amikor az internacionalizmus volt a fő és kötelező jelszó, akkor ennek az őszinte magyar nemzeti érzésnek a röghözkötöttségét is jelezte. A Vajúdó parasztvilág egyik erőssége a maradandóság. Szociografikus értelemben beszél arról a parasztéletről, ami elveszendőben van. Jókor lett megírva és helyesen, tárgyiasan, emellett lírai érzelemmel fűtött is.

– Az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként, vagy akár a Madách Könyvkiadó irodalmi vezetőjeként fontosnak tartottad a fiatalok felkarolását. Milyen főnök voltál, mennyire voltál nyugodt vagy elnéző a fiatalos lázadással szemben?

– Nem vagyok lobbanékony, kákán is csomót kereső alkat. Belső nyugalommal éltem mindig az életemet. Ilyen voltam az Irodalmi Szemle főszerkesztőjeként is. Az a meggyőződés élt bennem, hogy a fiatal hangot, a fiatal csoportot fel kell karolni és erősíteni az irodalmunk következő hangvétele érdekében. Tóth László, Varga Imre, Zalabai Zsigmond, Kulcsár Ferenc, és egy egész sereg fiatal irodalmár dolgozott valamilyen módon a szerkesztőségben. Az én szerkesztőim bizonyos értelemben véve azt csinálták, amit a tehetségük diktált. Amit végképp nem lehetett megengedni, azt egyszerűen elvetettem. Más kérdés volt, hogy én viszont mindig tudtam, mit engedhetek meg magamnak.

– Humoreszkekkel, szatírákkal kezdted a pályádat. Mikor kezdtél el novellát írni?

– Valóban humoros írásokkal kezdtem annak idején, erősen Karinthy hatására. A katonaságnál írtam az első novellámat. „Idős” koromban, huszonhét évesen vonultam be. Ez jó iskola volt nekem, aminek az lett a vége, hogy megírtam az első novellámat Ancsi és Jancsi címmel. Ez egy katonatörténet, az egyik magyar barátomról szól. Később kiderült, hogy tulajdonképpen minden műfajban érvényesíteni tudtam magam. Írtam a humor mellett novellát, regényt, kritikát és esszét is. A vége valahol az öniróniában összegeződött, ami viszont már öregkori termék, és rájöttem, hogy nem jó együtt élni vele, mert rettenetesen kegyetlen és házsártos tud lenni.

– Duba Gyula arról ismert, hogy írógépen írta történeteit, kopogásától volt hangos a dolgozószobája. Így van ez ma is?

– Szinte a kezdetektől írógépet használok, a nagy Consul írógéppel írok ma is, ha nagyon szükséges. Ott van az íróasztalomon, mögötte az a karosszék, amiben egész életemben ültem. Várnak engem, de én már nem akarok odamenni. Helyette azt kérdezem magamtól és a világtól, hogy „minek”?

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában.)