– Székelyudvarhelyen született, és költői, írói, közéleti-társadalmi tevékenysége is Erdélyhez kötődik. Mi erősebb ebben a kötődésben, az érzelmi vagy a társadalmi felelősségvállalás?
– Mielőtt a kérdésre válaszolnék, kicsit pontosítanom kell a helyzetet. Már szegedi diákként is olyan irodalmi esteket szerveztem, amelyeken erdélyi, felvidéki és délvidéki fiatal írókat mutattam be az anyaországi közönségnek. Ebből is látszik, hogy az én kitekintésem Kárpát-medencei (hogy ezt a divatos helyettesítő megnevezést használjam), nem csupán erdélyi. Ezért a Jóisten egy olyan pályára terelt, amelyik megfelelt ennek a lelki beállítódásnak. Közel két évtizede foglalkozom a külhoni magyarok kulturális ügyeivel a kulturális minisztériumban. A minisztérium neve időről időre változott, az én elfoglaltságom hál’ istennek nem. Ha a barátaim lakhelyét kellene felsorolnom, Zentát, Lendvát, Dunaszerdahelyt, Beregszászt éppúgy említenem kellene, mint Székelyudvarhelyt, Kolozsvárt vagy Budapestet. Én ezekre a városokra nem tudok külföldi városokként tekinteni. Persze minden ember szíve csücske a szülőföldje, így Erdély és benne Székelyudvarhely nálam is ott van a vitrinben.
Olyasféle bonyolult fogalmakat, hogy „társadalmi felelősségvállalás”, én nem használok, csak ha felkérnek rá. Abban a környezetben, ahol felnőttem, fontos volt az, hogy magyarok vagyunk. Anélkül, hogy elvitattuk volna, hogy más embernek az a fontos, hogy ő román, netán szász. Az a tudat, hogy az ember nem egy világba vetett kavics, hanem egy tágabb emberi közösség tagja, nemcsak öntudatot ad, de feladatokat is. Hogy úgy élj, hogy másokért is tégy valamit, valamit, ami a közösségednek jó és hasznos. Ehhez nem kellett nekünk „érzékenyítőtréningeket” tartani, ezt minden életképes közösségben az anyatejjel szívja magába az újszülött. Spengler írja A Nyugat alkonyában, hogy az ember vagy úgy fogja fel az életét, mint egy önmagába hajló, lezárt egészet, vagy úgy, hogy az csupán mozzanata egy tovahömpölygő életfolyamnak. Az az erdélyi közeg, amelyben felnőttem, ez utóbbi mellett tette le a voksát. Nem mellesleg ez a nemzeti identitástudat alapja is.
– Felsőfokú tanulmányait Kolozsváron, valamint Szegeden végezte, majd ugyanitt volt PhD-hallgató. Hogyan és milyen célokkal került kapcsolatba a Szegedi Tudományegyetemmel, illetve a magyarországi irodalmi közösséggel?
Lakatos Mihály | Segesvári csoda
A gép lassan ereszkedett a táj fölé. Mivel színe megegyezett az égboltéval, földi ember akkor sem láthatta volna, ha éppen a nyári eget bámulja. De ezen a napon, 1849. július 31-e délutánján, a környéken senkinek nem jutott eszébe az eget kémlelni. Annál lázasabban figyelték az emberek, hogy ki jár előttük, ki a hátuk mögött, ki közelít jobbról vagy balról.
– Lépteinket a Teremtő igazgatja, az ember életének eseményei egy felülírhatatlan belső logika alapján kapcsolódnak egymáshoz, aminek nem mindig vagyunk tudatában. Ezért, ha életünk egy-egy történése eltér előzetes terveinktől, elképzeléseinktől, azt mondjuk rá: véletlen. Egy ilyen véletlen hozott engem Szegedre. A kolozsvári egyetem ugyanis azért küldött egy féléves szegedi részképzésre, hogy tanuljak, nem azért, hogy megismerkedjek a jövendőbeli feleségemmel. Ennyit a célokról… Ezt követte az elkerülhetetlen „újratervezés”. Szegeden folytattam a tanulmányaimat, és ott olyan tanárok keze alá kerültem, mint Ilia Mihály, Olasz Sándor, Szigeti Lajos, Fried István és mások. Ennél jobb dolog nem történhetett volna velem. Az anyaországban a Tiszatájban publikáltam először, aztán máshol is. De irodalmilag Erdély maradt az otthonom, írásaim zöme továbbra is ott jelent meg. A kilencvenes évek Serény Múmia-nemzedékéhez tartozom, amely igen népes, műfajilag és stílusában szerteágazó, de emberileg roppant összetartó társaság. Ezt megelőzően talán a helikonisták alkották az utolsó ennyire erős, egymásba kapaszkodó nemzedéket mind tehetség, mind létszám tekintetében. És hát elég hamar megvetettük a lábunkat a különböző erdélyi irodalmi orgánumokban, így a közlési lehetőségek már-már végtelenné tágultak. Bár közel harminc éve az anyaországban élek, lélekben egy percre sem szakadtam el tőlük.
– Közben Nyirő József életművének a kutatója lett. Mi vonzotta ebben a témaválasztásban és munkában?
– Kisgyerekként igazi könyvmoly voltam, Nyirő-könyv (a Madéfalvi veszedelemről van szó) mégis csak húszéves koromban került először a kezembe. Ennek az az oka, hogy műveit a román kommunista hatalom 1945 után tiltólistára helyezte. Manapság gyakran elhangzik rosszindulatú, de cserébe hozzá nem értő egyének részéről az az ostoba vélekedés, hogy azért került indexre, mert antiszemita, netán háborús bűnös volt. Erről szó nincs! Sem egyik, sem másik nem volt, a román hatalom egyszerűen azért zárta el a publikum elől, mert művei nemkívánatos módon erősítették volna a magyar kisebbségi öntudatot, illetve mert rossz véleménnyel volt az erdélyi román térhódításról, s e véleményének némely művében hangot is adott. Rögtön lenyűgözött elbeszélői tehetsége, írói világa, és mindent elolvastam tőle, amihez a tiltás dacára hozzá lehetett férni. Már elsőéves egyetemistaként eldöntöttem, hogy az életművéről fogom írni a szakdolgozatomat (akkor már lehetett, 1990-et írtunk), hiszen ez szűz terület, a kritikai recepcióra, az életmű értékelésére a tiltás miatt 45 évig nem kerülhetett sor. Azt hiszem, az vonzott benne, hogy az ő Erdélyében én is tökéletesen otthon éreztem magam, megvolt az a lelki harmónia kettőnk közt, ami író és olvasó közt ritkán adatik meg. Ma már a róla szóló monográfián dolgozom; bízom benne, hogy jövőre az olvasók kezébe kerülhet.
– Tudományos érdeklődése mellett közéleti tevékenységet is folytat, 2011 és 2015 között a Balassi Kulturális Intézet sepsiszentgyörgyi kirendeltségének vezető tisztségét töltötte be. Visszagondolva hogyan látja akkori célkitűzéseit?
– Sepsiszentgyörgyön olyan emberek, olyan környezet fogadott, hogy ma Sepsiszentgyörgy rögtön a szülővárosom után következik, ha az érzelmi kötődések intenzitási sorrendjét nézem. Erdélyiként érkeztem oda, tehát nem utánaolvasással jöttem rá, hogy mire van szükségük az ottani embereknek. A legfontosabb, hogy hitükben és öntudatukban is erősek maradhassanak a kisebbségi lét megpróbáltatásai alatt, amelyek nem csupán ünnepnapi próbatételt jelentenek. Fontos, hogy miközben nívós kulturális élményekben részesítjük őket, az összetartozás élményét is megélhessék. Tudván, hogy nemzeti múltunk megismerése Erdélyben még mindig nem a hétköznapok része, elindítottam A magyar nemzet története című sorozatot, amely során az egyes korszakok legjobb szakértői tartottak előadásokat három székelyföldi városban – délelőttönként a középiskolásoknak, este a nagyközönségnek. A honfoglalástól eljutottunk a Horthy-korszakig, és elmondhatom, hogy igen népszerű sorozatnak bizonyult. Aztán Eger kultúrájának krémjét és az egri bort vittem el a régióba a székelyföldi Eger-napok keretében, amiből számos szakmai és emberi kapcsolat sarjadzott később anyaországiak és székelyek között. Teljes leltárra most nincs tér, de a lényeg az, hogy ma sem csinálnám másként, mert a lelki tartás, a büszkeség és az öntudat megléte a jövőt jelenti az erdélyi magyarságnak.
– Jelenleg a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonfprofit Kft. programkoordinátora. Mit tekint ebben a munkakörben a legnagyobb feladatának?
– Kezdő írók, költőpalánták útját egyengetni a debütig, és azon is túl egy kicsit – ennél kevés szebb elfoglaltság képzelhető el. Legalábbis számunkra, akik az Előretolt Helyőrség Íróakadémián dolgozunk. Persze vannak, akik szkepszissel nézik e munkát, de a jövő nem őket fogja igazolni. Mert hát kukorica úgy is kinőhet a földből, hogy az itt-ott elhullatott magokat Istenre és az időjárásra bízzuk, de ha tudatosan a neki megfelelő földbe ültetjük, kapálgatjuk, óvjuk, öntözgetjük, az bizony a végeredményben, a termés mennyiségében és minőségében is meg szokott mutatkozni. A különféle szakmai fogások elsajátításán túl az a legfontosabb, hogy rendszeres munkára szoktatjuk őket, illetve hogy a megszülető alkotásaikról azonnali és sokoldalú visszajelzést kapnak, ami viszonylag kevés alkotónak adatik meg az ő korukban. Titkon abban reménykedem, hogy a többéves együttlét és közös munka alatt olyan erős írónemzedékké alakulnak, amely meghatározó jelentőségű lesz a jövő magyar irodalma tekintetében. Az ehhez szükséges tehetség megvan bennük.
– Költészetében gyakran teremt meditatív vershelyzetet. Ki áll a legközelebb az ön világlátásához, milyen gondolkodókat olvas jó szívvel?
– Mindig szívesen olvasom Platón, Schopenhauer, Hegel, Spengler vagy éppen Hamvas Béla szövegeit, de az utóbbi időben különös élvezetet lelek abban, hogy újraolvasom az olyan régi klasszikusok műveit, mint például Kármán József, Jósika Miklós, Kemény Zsigmond vagy Eötvös József. Jó szívvel ajánlom mindenkinek, pláne ha olyan élemedett korú, mint én. Sok mindent megtud ezekből az ember a saját koráról.
– Legutóbb megjelent Súlyos ügyek (KMTG–Előretolt Helyőrség, tárcák, 2019) című könyvében a társadalomban tapasztalható értékválságra reflektál. Az irodalomban is megfigyelhető ez? Mit tart a legfontosabb értéknek az irodalomban?
– Két külön entitásról van szó. Az irodalmi mű akkor értékes, ha nyújt valami maradandót az olvasónak, valamit, ami beépül az olvasó sejtjeibe és erősíti az immunrendszerét. Utóbbi joggal várja el, hogy a pénzéért kapjon valamit cserébe. Ősi író-olvasó megállapodás ez, e tekintetben nincs változás. Ami a társadalmat illeti, első ránézésre azt mondhatni, hogy tombol az értékválság. Ez nem szokatlan, a történelem mint értékválságok láncolata is leírható. Csakhogy a mostani nem olyan, mint a korábbiak. A mostani nem tombol, hanem tomboltatják, mesterségesen gerjesztik – romboló, pusztító céllal. A célt nyilván megpróbálják mézes-vaníliás mázzal elfedni, de valójában igazi merénylet ez a társadalom természetes, normális életformája és alapjai ellen. Nyilván védekezünk, és ebben komoly szerepet kell vállalnia az irodalomnak is a maga eszközeivel. Minden valamirevaló merénylő a pusztítás után telefonon vállalja tettéért a felelősséget. Nagyon kíváncsian várom ezt a telefonhívást.
– Írásainak össze nem téveszthető stílusa és gondolati alapja van. Honnan ered mindez és mi tartja életben?
– Ha ez így van, akkor az csupán Buffon aforizmáját igazolja, miszerint a stílus maga az ember. Egy alkotóban sok-sok korábbi nemzedék tudása, tapasztalata, világnézete és -látása nyilvánul meg, fűszerezve saját tehetséggel és egyéni adottságokkal. Olyan ez, mint a földkéreg alatti láva. Mindenütt ott van, de csak bizonyos, erre alkalmas réseken át jön elő, mutatkozik meg a világnak. Így keletkeznek a hegyek. Jó, ha a hegyek nem feledkeznek el arról, hogy honnét jöttek. És persze az sem árt, ha e hegyekről messzire el lehet látni, rálátást nyújtanak a világra. Hogy érdemes legyen megmászni őket. Ami az írásaimban lépten-nyomon jelen lévő humort illeti: azt a székely ember a borvízzel szívja magába. Mondhatni: lételeme. Elemi létszükséglete. Nemcsak az alkotóknak, hanem az utca emberének is. Aki megfordult már a Székelyföldön, ezt (is) tapasztalhatta.
