– Többször megfogalmazta, hogy nem szereti az évfordulók köré épülő ünnepléseket, nem szeret ünnepelt lenni. Egyéb ünnepi alkalmakhoz hogyan viszonyul?
– Hasonlóképpen. Talán a karácsony kivételével. A családi ünnep meghitt légköre, elviselhető külsőségeivel, két-három fenyőillatú napra feleleveníti a gyermekkor emlékeit. De számomra azok sem mindig felemelőek. 1944-ben például karácsony estéjén – akkoriban is Budapesten laktunk – kigyulladt a karácsonyfánk. Igaz, apám, aki a biztonság kedvéért mindig egy kancsó vizet tartott a közelben, rögtön eloltotta, ám másnap, ünnep első napján pont ebédkor egy akna a szemközti, Ménesi úti házba csapódott. A légnyomás kitörte valamennyi ablakunkat, még a leves is tele lett üvegszilánkkal. Aznap le is költöztünk az óvóhelyre.
Egyébként már az Ószövetségben is bölcs véleménymondók kikeltek a fölös számú ünnepek és az azokat terhelő gyarló külsőségek ellen. Még teológus koromban találtam a Bibliában, épp a november 7-i kommunista ünnepkör idején idevonatkozó részeket, kollégáimmal időszerű útmutatásként derültség közepette idézgettük őket. Kicsit álságos és hamis, amikor bizonyos előre meghatározott napokon mindenkinek ugyanazt kell éreznie, jó képet kell vágnia valamihez, aminek eredetével, mibenlétével talán már nincs is egészen tisztában. Mintha a következő nap már nem lenne arra érdemes. Az igazi ünneplés magánügy.
– Melyek voltak a legemlékezetesebb ünnepi pillanatai?
– Azt hiszem, jó értelemben nem voltak. Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak.
– Tartózkodás, rezignáció jellemzi. Mi táplálja ezt az életszemléletet?
– Tényleg? Én nem úgy érzem. Annyiban talán igen, hogy ha éppen így jellemeznek, nem kapok dührohamot, hanem minden további nélkül tudomásul veszem, hogy valaki ilyennek lát – szíve joga, nem szólhatok bele.
Általában nem nagyon tudjuk magunkról, kik vagyunk, hogy milyenek vagyunk, mi lakozik bennünk, mi táplálja ilyen vagy olyan életszemléletünket. Jobbára fogalmunk sincs, kik voltak őseink, akiknek örökségével, amely titokban működik sejtjeink, egyéniségünk mélyén – és amellyel életünk során, holtunkig tartó együttélésben – el kell boldogulnunk. Okozunk is magunknak néha meglepetéseket.
Most veszem észre, a fenti szöveg kicsit olyan, mint egy rezignált polgár megnyilatkozása.
– Milyennek látja a mai kor lehetőségeit? Mi a különös önek ebben a korszakban?
– Semmi. Ha jól értem a kérdést.
Egy kor lehetőségeit rendszerint a fennálló hatalmi és technológiai környezet feltételei szabják meg, ezek egy demokrácia kiegyensúlyozott körülményei között megfelelnek a társadalmi elvárásoknak. Ilyen értelemben mostanában semmi különöset nem látok. A kérdés történelmi megítélésében illik óvatosan következtetni, például hogy mennyiben tekinthető egy korszak valóban különösnek. Ha úgy tetszik, az egész történelem különös korszakok láncolata, végső soron valamennyi rendhagyónak tűnő korszak jól beilleszthető a történelem dialektikájába.
Minden nemzedék a maga idején szembesül újdonságokkal, amelyek újszerű megoldások felé terelik a képzeletét, gondolkodását, ma sincs ez másképp. Legföljebb a tudományok, elsősorban a fizika területén történő folyamatos változások ritmusa ér most kissé váratlanul és tesz néha próbára. De akkor sincs a polgárnak más dolga, mint hogy ezeket megértse és a változó helyzetben megtalálja az esélyeit.
– Műveiben gyakran találkozhatunk a vendégszeretet formáival. Hogyan érvényesül ez az életében?
– Most lehet, hogy szavamon fogott? Nem emlékszem, hogy a vendégszeretet kiemelten és pozitív értelemben tárgya, témája lenne valamelyik írásomnak. Így most nem tudom pontosan, mire is kellene gondolnom.
– Például a Verhovina madarai című műben a legtöbb szereplő idegenként érkezik a vidékre, vendégként van jelen. Fogadják őket, vendégül látják, kedvesek és barátságosak próbálnak lenni az érkezővel, noha halogatják a beszélgetést.
– Bizonyára több novellám is tartalmaz olyan helyzeteket, amikor különböző, egymást nem vagy alig ismerő emberek találkoznak, esetleg alkalomszerűen vendégül is látják egymást, de az írás akkor sem a vendégszeretetről szól. Ha most őszintén belegondolok, tőlem a vendégszeretet fogalma is meglehetősen idegen. Azt hiszem, nem szeretem különösképpen a vendégségeket, és csak úgy „vendég” minőségükben a vendégeket sem. Én a barátságot ismerem, barátokat kedvelek és látok vendégül és töltök velük több-kevesebb időt, olyankor, amikor tudom, hogy őket is áthatja a találkozás közös öröme.
– Foglalkozik még a „gyötrelmes kétlakiság” dilemmájával? Hogyan viszonyul most ehhez az élethelyzethez?
– Úgy, ahogy azt a dilemma eleve esetemben megköveteli, itthon már rég Budapesten vagyok. A távolság, a kétlakiság egyre kevésbé gyötrelmes, ehhez jócskán hozzájárultak a megváltozott és folyamatosan alakuló, elidegenítő erdélyi állapotok. A történelmi táj gyökeresen megváltozott, régi barátaim vagy meghaltak, vagy elmentek, vagy kiléptek egykori közös gondolkodási körünkből, ennek köszönhetően kapcsolataim természete is megváltozott. A határok átjárhatósága pedig kínál egyfajta megoldást, ha éppen honvágyam támad. Rendszeresen hazajárok Erdélybe.
– Gondolkodott a visszaköltözésen?
– Ó, nem! Ez távozásom óta soha, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben. Ami Erdélyben jó volt és sokat számított, azon egyszer s mindenkorra túl vagyok.
– Kolozsvárról mint kiürült szellemi háttérről beszél. Került valami a helyébe ennek a hiánynak?
– Nem. De nem is hiányzik. Kolozsvár – ha mint fogalomról beszélünk róla – semmi mással nem pótolható. Valamitől mágikus levegője volt; ezt korábban idegenektől is hallottam, kisugárzását mindjárt megérezték. Emlékszem, egy alkalommal apámmal lekísértük temesvári vendégünket a Házsongárdból, ahol laktunk, a Mátyás király térig. Temesvár impozáns, pezsgő, világias-nagyvárosias település volt a kissé hűvös Kolozsvárhoz képest, mégis, ahogy vendégünkkel a Farkas utcát útba ejtve az Egyetem utcán a tér felé közeledtünk, és elénk tárult a Szent Mihály-templom, előterében Mátyás király szoboregyüttesével, a vendég – kulturált gazdaságpolitikus volt – döbbenten megállt, és azt mondta: Tudjátok meg, itt dobog Erdély szíve.
Ehhez képest a mostani Kolozsvár főterén már nem. Szülővárosomból, ahol életem nagyobbik részét leéltem, valami elköltözött, helyébe nem látok mást, amitől gazdagabb lenne. Emellett mindaz, amivel Kolozsvár és Erdély megajándékozott, a „szellemi háttér”, az megmaradt, telített egy hosszú életre, nem is érzem, hogy pótolni kellene vagy lehetne bármivel. Örök hálám a sorsnak vagy a végzetnek, hogy ott születhettem.
Minden túlzás nélkül kijelenthetjük, hogy a két világháború közötti szlovenszkói magyar irodalom legjelentősebb képviselője volt, aki lírában, prózában és drámában is jelentőset alkotott. Hálátlan utókora mégis teljesen elfeledte – mindössze 1976-ban jelent meg egy válogatás a prózájából egyik drámája beiktatásával. Az 1945 után megjelent antológiák közölték még pár versét, s ugyanazt a novelláját.
Hullamosók és vámpírok, fanyar humorral átitatott merész történetek. Kertész Dávid első kötete rendkívül bátor. Remekül egyensúlyoz fikció és valóság között, nehogy a kedves olvasó két nevetés között lepottyanjon a kötélről.
Ez a kötet rólam, rólad és róla szól. Arról, hogy te is ugyanolyan tehetetlen, vak és gyenge leszel, ha elér az az alattomosan támadó, az a megmagyarázhatatlan, minden logikát mellőző, gyilkos érzés, amit szerelemnek becézünk. Fájón ismerős történetek és alakok, közös, mégis egyedi emlékekkel megtűzdelve. A kötet kiforgat, beforgat, majd egy röpke pillanatra felemel, végül váratlanul gyomorszájon vág, amiért te kérsz bocsánatot.
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.