Pál-Lukács Zsófia: „Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak” – Beszélgetés Bodor Ádámmal

– Többször megfogalmazta, hogy nem szereti az évfordulók köré épülő ünnepléseket, nem szeret ünnepelt lenni. Egyéb ünnepi alkalmakhoz hogyan viszonyul?

– Hasonlóképpen. Talán a karácsony kivételével. A családi ünnep meghitt légköre, elviselhető külsőségeivel, két-három fenyőillatú napra feleleveníti a gyermekkor emlékeit. De számomra azok sem mindig felemelőek. 1944-ben például karácsony estéjén – akkoriban is Budapesten laktunk – kigyulladt a karácsonyfánk. Igaz, apám, aki a biztonság kedvéért mindig egy kancsó vizet tartott a közelben, rögtön eloltotta, ám másnap, ünnep első napján pont ebédkor egy akna a szemközti, Ménesi úti házba csapódott. A légnyomás kitörte valamennyi ablakunkat, még a leves is tele lett üvegszilánkkal. Aznap le is költöztünk az óvóhelyre.

Egyébként már az Ószövetségben is bölcs véleménymondók kikeltek a fölös számú ünnepek és az azokat terhelő gyarló külsőségek ellen. Még teológus koromban találtam a Bibliában, épp a november 7-i kommunista ünnepkör idején idevonatkozó részeket, kollégáimmal időszerű útmutatásként derültség közepette idézgettük őket. Kicsit álságos és hamis, amikor bizonyos előre meghatározott napokon mindenkinek ugyanazt kell éreznie, jó képet kell vágnia valamihez, aminek eredetével, mibenlétével talán már nincs is egészen tisztában. Mintha a következő nap már nem lenne arra érdemes. Az igazi ünneplés magánügy.

Bodor Ádám | Rebi

Hajnal felé, amikor félálomban meghallom a szirénázó autót a tanya felé közeledni, arra gondolok, Rebit hozzák, mivelhogy őnagyságát a pásztori teendői éjnek évadján a ligetbe szólították. De nem őt hozzák. Aj, aj! Ahogy telnek az évek, csak kerülget az álom, az éjszakáim félálomban, tépelődéssel telnek, régi dolgokon agyalok, aztán kábultan, zavarodottan ébredek, olyankor nem is tudom, hányadán állok magammal. Így találnak most ezek a hivatalos emberek, a szirénázó furgonjukkal.

– Melyek voltak a legemlékezetesebb ünnepi pillanatai?

– Azt hiszem, jó értelemben nem voltak. Nekem főleg emlékezetes hétköznapjaim voltak.

– Tartózkodás, rezignáció jellemzi. Mi táplálja ezt az életszemléletet?

– Tényleg? Én nem úgy érzem. Annyiban talán igen, hogy ha éppen így jellemeznek, nem kapok dührohamot, hanem minden további nélkül tudomásul veszem, hogy valaki ilyennek lát – szíve joga, nem szólhatok bele.

Általában nem nagyon tudjuk magunkról, kik vagyunk, hogy milyenek vagyunk, mi lakozik bennünk, mi táplálja ilyen vagy olyan életszemléletünket. Jobbára fogalmunk sincs, kik voltak őseink, akiknek örökségével, amely titokban működik sejtjeink, egyéniségünk mélyén – és amellyel életünk során, holtunkig tartó együttélésben – el kell boldogulnunk. Okozunk is magunknak néha meglepetéseket.

Most veszem észre, a fenti szöveg kicsit olyan, mint egy rezignált polgár megnyilatkozása.

 – Milyennek látja a mai kor lehetőségeit? Mi a különös önek ebben a korszakban?

– Semmi. Ha jól értem a kérdést.

Egy kor lehetőségeit rendszerint a fennálló hatalmi és technológiai környezet feltételei szabják meg, ezek egy demokrácia kiegyensúlyozott körülményei között megfelelnek a társadalmi elvárásoknak. Ilyen értelemben mostanában semmi különöset nem látok. A kérdés történelmi megítélésében illik óvatosan következtetni, például hogy mennyiben tekinthető egy korszak valóban különösnek. Ha úgy tetszik, az egész történelem különös korszakok láncolata, végső soron valamennyi rendhagyónak tűnő korszak jól beilleszthető a történelem dialektikájába.

Minden nemzedék a maga idején szembesül újdonságokkal, amelyek újszerű megoldások felé terelik a képzeletét, gondolkodását, ma sincs ez másképp. Legföljebb a tudományok, elsősorban a fizika területén történő folyamatos változások ritmusa ér most kissé váratlanul és tesz néha próbára. De akkor sincs a polgárnak más dolga, mint hogy ezeket megértse és a változó helyzetben megtalálja az esélyeit.

– Műveiben gyakran találkozhatunk a vendégszeretet formáival. Hogyan érvényesül ez az életében?

– Most lehet, hogy szavamon fogott? Nem emlékszem, hogy a vendégszeretet kiemelten és pozitív értelemben tárgya, témája lenne valamelyik írásomnak. Így most nem tudom pontosan, mire is kellene gondolnom. 

 – Például a Verhovina madarai című műben a legtöbb szereplő idegenként érkezik a vidékre, vendégként van jelen. Fogadják őket, vendégül látják, kedvesek és barátságosak próbálnak lenni az érkezővel, noha halogatják a beszélgetést.

– Bizonyára több novellám is tartalmaz olyan helyzeteket, amikor különböző, egymást nem vagy alig ismerő emberek találkoznak, esetleg alkalomszerűen vendégül is látják egymást, de az írás akkor sem a vendégszeretetről szól. Ha most őszintén belegondolok, tőlem a vendégszeretet fogalma is meglehetősen idegen. Azt hiszem, nem szeretem különösképpen a vendégségeket, és csak úgy „vendég” minőségükben a vendégeket sem. Én a barátságot ismerem, barátokat kedvelek és látok vendégül és töltök velük több-kevesebb időt, olyankor, amikor tudom, hogy őket is áthatja a találkozás közös öröme. 

– Foglalkozik még a „gyötrelmes kétlakiság” dilemmájával? Hogyan viszonyul most ehhez az élethelyzethez?

– Úgy, ahogy azt a dilemma eleve esetemben megköveteli, itthon már rég Budapesten vagyok. A távolság, a kétlakiság egyre kevésbé gyötrelmes, ehhez jócskán hozzájárultak a megváltozott és folyamatosan alakuló, elidegenítő erdélyi állapotok. A történelmi táj gyökeresen megváltozott, régi barátaim vagy meghaltak, vagy elmentek, vagy kiléptek egykori közös gondolkodási körünkből, ennek köszönhetően kapcsolataim természete is megváltozott. A határok átjárhatósága pedig kínál egyfajta megoldást, ha éppen honvágyam támad. Rendszeresen hazajárok Erdélybe.

 – Gondolkodott a visszaköltözésen?

– Ó, nem! Ez távozásom óta soha, egy pillanatig nem fordult meg a fejemben. Ami Erdélyben jó volt és sokat számított, azon egyszer s mindenkorra túl vagyok.

 – Kolozsvárról mint kiürült szellemi háttérről beszél. Került valami a helyébe ennek a hiánynak?

– Nem. De nem is hiányzik. Kolozsvár – ha mint fogalomról beszélünk róla – semmi mással nem pótolható. Valamitől mágikus levegője volt; ezt korábban idegenektől is hallottam, kisugárzását mindjárt megérezték. Emlékszem, egy alkalommal apámmal lekísértük temesvári vendégünket a Házsongárdból, ahol laktunk, a Mátyás király térig. Temesvár impozáns, pezsgő, világias-nagyvárosias település volt a kissé hűvös Kolozsvárhoz képest, mégis, ahogy vendégünkkel a Farkas utcát útba ejtve az Egyetem utcán a tér felé közeledtünk, és elénk tárult a Szent Mihály-templom, előterében Mátyás király szoboregyüttesével, a vendég – kulturált gazdaságpolitikus volt – döbbenten megállt, és azt mondta: Tudjátok meg, itt dobog Erdély szíve.

Ehhez képest a mostani Kolozsvár főterén már nem. Szülővárosomból, ahol életem nagyobbik részét leéltem, valami elköltözött, helyébe nem látok mást, amitől gazdagabb lenne. Emellett mindaz, amivel Kolozsvár és Erdély megajándékozott, a „szellemi háttér”, az megmaradt, telített egy hosszú életre, nem is érzem, hogy pótolni kellene vagy lehetne bármivel. Örök hálám a sorsnak vagy a végzetnek, hogy ott születhettem.