Pál-Lukács Zsófia: Ugyanazt látod te is? – Interjú Lea Sauerrel

2020. október 31., 09:13

Lea Sauer (1987) német író, esszéista Siegenben született. Élt Finnországban, Guadeloupe-ban és Párizsban is. 2015-ben a Nichts kurz vor der Rue Saint-Blaise novellával a Nemzetközi PEN Alapítvány Új Hangok díjának rövid listájára került. Legutóbbi munkája a 2019-es Zeugen című dráma. Nemrég bemutatkozott a PesText fesztiválon, és a Writer’s Residence projekt ösztöndíjasaként két hónapot Pécsett töltött.

Fotó: Méhes Károly

– Meglehetősen keveset tudunk rólad és az indulásodról.

– Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne írtam volna. Első szövegem egy állatoknak szóló musical volt, nyolc- vagy kilencéves koromban. Ha belegondolok, azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert egy apró faluban nőttem fel, ahol gyakran úgy éreztem, el vagyok zárva a világtól, így az írás egy módja lehetett annak, hogy feltárjam és megmutassam az embereknek, mi minden egyéb van ezen kívül. Az írás számomra mindig magában foglalja a kérdést: ugyanazt látod te is? Mindig nagyon titkoltam, hogy írok, és publikálni is csak öt éve kezdtem el. Ami nagyon késő. Korán megtanultam, hogy az irodalommal és az írással nekem semmi dolgom nincs. A szüleim nem olvasnak, szerintük az olvasás, vagy ami még rosszabb, az írás, csupán időpazarlás. Tehát számomra igen bátor cselekedet volt kívül kerülni ezen és megmutatni az embereknek, hogy írok, és ez az, amivel foglalkozni szeretnék.

– Mi jelentette a fordulópontot?

– Minden megváltozott, amikor felvettek egy írói főiskolára Lipcsében, Németországban. Áldás volt megismerkedni olyan emberekkel, akik ugyanúgy rajonganak az irodalom és az írás iránt, mint én.

– Hogyan jellemeznéd saját alkotói pályádat, mi áll az érdeklődésed középpontjában írói szempontból?

– Nincs egy bizonyos témám vagy napirendi pontom, amiről írnék. Olyan dolgokról írok, amiket nem értek vagy nem tudok értelmezni. Például nemrég ilyenek voltak a kaotikus városok vagy az ezekben megtapasztalható magány tematikája, a (családi) erőszak, bántalmazás – pszichikai és fizikai értelemben egyaránt. Jelenleg nagy küzdelem számomra, hogy megtaláljam az erőszak nyelvét. De az elmúlt évben, miközben egy regényen dolgoztam ebben a témában, nem volt egyetlen nap sem, amikor ne mulasztottam volna el elmondani, amit el szeretnék mondani – mégis úgy gondolom, hogy mind a téma, mind az irodalom megérdemli ezt a küzdelmet.

– Mit jelent számodra a német irodalmi hagyomány? Vannak olyan iskolák, elméletek, irányzatok, melyekhez kapcsolódni tudsz?

– Nehezen tudom egy bizonyos országra, nyelvre vagy hagyományra szűkíteni az irodalmat. Sokat olvasok, többnyire teljesen önkényesen, németül, franciául és angolul. Az egyetemen francia és német irodalmat tanultam, és azt mondhatnám, sokat tudok az irodalomtörténetükről. Ennek ellenére igyekszem keveset foglalkozni a különböző iskolákkal, inkább az ösztöneimet követem, amikor a saját olvasási és írási szokásaimról van szó. Valójában fontosnak tartom, hogy megadjam magamnak a szabadságot és az engedélyt arra, hogy a saját irodalmi hagyományomat építsem. Természetesen más, amikor irodalmat tanítok az egyetemen. Mostanában a queer irodalom foglalkoztat. Ezalatt nem feltétlenül a queer írók által művelt irodalmat értem, hanem olyan irodalmat, amely felforgató akar lenni, amely a nyelvet egyfajta eszközként használja a történetek új és kevésbé kanonikus módon történő elbeszélésére. Olyan írók, mint Ocean Vuong, Carmen Maria Machado, Édouard Louis, Annie Ernaux, Saša Stanišić, Olivia Wenzel és Yoko Tawada. Mindannyian különböző hátterűek, különböző nyelveken írnak, különböző stílusuk és témájuk van – nem a hivatalos definíció alapján közelítek ehhez az írásmódhoz. A könyveik és a szereplőik, sőt néha egyszerűen az ötleteik is kedves barátaim. Megtartanak. Úgy gondolom, ez az irodalom célja: valakit megtartani.

– Meghatározóak a Németország és Magyarország közötti irodalmi kapcsolatok. Berlin például számos magyar írót vendégül lát – természetes, hogy ez a hatás jelen van a kortárs irodalomunkban. De vajon hogyan működik ez fordítva? Vannak olyan magyar írók, alkotók, akikkel találkoztál, akiket olvasol, esetleg a poétikájuk hatott az írásaidra?

– Az egyik legjobb könyv, amelyet az elmúlt évben olvastam, Gahse Zsuzsanna Siebenundsiebzig Geschwister című műve volt. Magyar gyökerei vannak, de azt hiszem, németül ír. Nagyon erőteljes nyelve van. Természetesen olvastam Kertész Imrét. Azt hiszem, még az iskolában is olvastuk őt, amikor fiatalabb voltam. És olvastam Bán Zsófia Amikor még csak az állatok éltek című könyvét, amit nagyon jónak tartottam. De be kell vallanom, hogy valójában nem sokat tudok a kortárs magyar irodalomról, amit szégyenlek, mivel úgy gondolom, az itteni embereknek nagyon sok mondanivalójuk van. Ezért is örülök, hogy itt lehetek és lehetőségem van rá, hogy első kézből ismerjem meg a kortárs magyar irodalmi életet.

– Mi ösztönzött abban, hogy megpályázd az ösztöndíjat? Az irodalmi szempontok mellett volt valamilyen személyes érintettség is közted és Magyarország között?

– Éltem Finnországban, majd egy ideig Franciaországban, Guadeloupe-ban. Szeretek külföldön élni, most öt éve Lipcsében élek. Ez nagyon szokatlan számomra, mivel olyan ember vagyok, aki feszültté válik, ha túl sokáig tartózkodik egy helyen. Amikor megláttam, hogy olyan helyre lehet rezidensprogramra jelentkezni, amiről nem sokat tudok, arra gondoltam: változtassunk ezen!

– A PesText fesztivál egyik programján budapesti sétán vettetek részt, az egyik felolvasott szövegedben pedig azt írod: „semmit nem tud a helyről, ahol jelenleg tartózkodik”. Pécsi sétáid során milyen impulzusok érnek, miként foglalnád össze a Pécsről kialakított benyomásaidat? Tudsz a városhoz mint irodalmi-kulturális közeghez kapcsolódni?

– Pécs sok szempontból meglepett. Szeretem, hogy nagyon nemzetközi és fiatal, bárhová is megy az ember, találkozik külföldi fiatalokkal, a városközpontban pedig tényleg nagyon sok gyönyörű kávézó van. A jelenlegi helyzetben természetesen kicsit más minden. Én is fontosnak tartom, hogy kellő távolságot tartsunk egymástól, tartózkodjunk attól, hogy bulikba vagy zsúfolt bárokba járjunk. Mindezt azonban kicsit sajnálom is, mert azt hiszem, pontosan az ilyen helyeken lenne rá lehetőség, hogy megismerkedjünk új emberekkel. Amit kedvelek – és ez kissé furcsán hangozhat –, hogy nem igazán értem a nyelvet. Van valami álomszerű abban, hogy egy olyan városban sétálhatok, ahol senkit sem értek. Megnyugtat, és tökéletes flâneuse-nak érzem magam: egy ember, aki csak figyel, gondolkodik, ábrándozik. Talán ez rezonál a fenti gondolatmenettel. Mindig olyan sok rétegződés van egy helyen, és néha elszomorít, hogy testileg és szellemileg annyira korlátozottak vagyunk. Lehetetlen megragadni az egészet. Ez varázslatos és sajnálatos is egyszerre.

– Fontosnak tartod a tájékozódást a magyarországi társasági, irodalmi életben? Kialakult valamiféle együttműködés az itteni alkotókkal vagy a korábbi ösztöndíjasokkal?

– Szeretném, de a jelenlegi helyzetben nehéz valódi társadalmi életet élni. Méhes Károly és Kulcsár Enikő, a pécsi rezidensprogram szervezői igazán érdekes emberek, és nagyon hálás vagyok, hogy alkalmam nyílt beszélgetni velük, s hogy többet megtudhatok az irodalomról itt Pécsett és Budapesten. Ezért is voltam nagyon boldog, amikor meghívtak a PesTextre. Ez volt az első rendezvényem február óta! Szinte olyan volt, mint a koronavírus előtti időkben, amikor mi, írók, tolmácsok és szervezők iszogattunk és nagyon jókat beszélgettünk az A38-as hajón. A szó szoros értelmében hatalmas feltöltődésnek tűnt a hónapokig tartó korlátozások után, mivel Németországban néhány hónapig meglehetősen szigorú lezárások voltak, s a korlátozások még most is szigorúak.

– Az ösztöndíj időszaka alatt naplót kell írnod a pécsi impulzusokról. Miként viszonyulsz ehhez a műfajhoz, mennyire van jelen a művészetedben a szubjektivitás?

– Mindig nagyon szubjektív vagyok. Azt gondolom, hogy az írás általában nagyon szubjektív. Nem emlékszem, hogy ki mondta ezt, de igaza van: az írás bizonyos értelemben autobiografikus tevékenység. Papírra teszed az elméd. Mi lehet ennél személyesebb, ennél szubjektívebb?

– Mit gondolsz, hogyan befolyásolja majd írói pályádat a Magyarországon töltött időszak, Pécs kulturális emlékezete? Melyek azok az élmények, amiket mindenképp magaddal kell vinned?

– Nem tudom, mit hoz számomra a jövő. Mindenképpen visszatérek, és szívesen megmutatom a várost a barátaimnak. Tudom, hogy imádnák. Mindenképpen emlékezni fogok a Megyeri úti vasárnapi piacra, emellett sok új ötletet és témát is magammal viszek, amin gondolkodhatok.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)