– Meglehetősen keveset tudunk rólad és az indulásodról.
– Nem emlékszem olyan időszakra, amikor ne írtam volna. Első szövegem egy állatoknak szóló musical volt, nyolc- vagy kilencéves koromban. Ha belegondolok, azt hiszem, azért kezdtem el írni, mert egy apró faluban nőttem fel, ahol gyakran úgy éreztem, el vagyok zárva a világtól, így az írás egy módja lehetett annak, hogy feltárjam és megmutassam az embereknek, mi minden egyéb van ezen kívül. Az írás számomra mindig magában foglalja a kérdést: ugyanazt látod te is? Mindig nagyon titkoltam, hogy írok, és publikálni is csak öt éve kezdtem el. Ami nagyon késő. Korán megtanultam, hogy az irodalommal és az írással nekem semmi dolgom nincs. A szüleim nem olvasnak, szerintük az olvasás, vagy ami még rosszabb, az írás, csupán időpazarlás. Tehát számomra igen bátor cselekedet volt kívül kerülni ezen és megmutatni az embereknek, hogy írok, és ez az, amivel foglalkozni szeretnék.
– Mi jelentette a fordulópontot?
– Minden megváltozott, amikor felvettek egy írói főiskolára Lipcsében, Németországban. Áldás volt megismerkedni olyan emberekkel, akik ugyanúgy rajonganak az irodalom és az írás iránt, mint én.
– Hogyan jellemeznéd saját alkotói pályádat, mi áll az érdeklődésed középpontjában írói szempontból?
– Nincs egy bizonyos témám vagy napirendi pontom, amiről írnék. Olyan dolgokról írok, amiket nem értek vagy nem tudok értelmezni. Például nemrég ilyenek voltak a kaotikus városok vagy az ezekben megtapasztalható magány tematikája, a (családi) erőszak, bántalmazás – pszichikai és fizikai értelemben egyaránt. Jelenleg nagy küzdelem számomra, hogy megtaláljam az erőszak nyelvét. De az elmúlt évben, miközben egy regényen dolgoztam ebben a témában, nem volt egyetlen nap sem, amikor ne mulasztottam volna el elmondani, amit el szeretnék mondani – mégis úgy gondolom, hogy mind a téma, mind az irodalom megérdemli ezt a küzdelmet.
– Mit jelent számodra a német irodalmi hagyomány? Vannak olyan iskolák, elméletek, irányzatok, melyekhez kapcsolódni tudsz?
– Nehezen tudom egy bizonyos országra, nyelvre vagy hagyományra szűkíteni az irodalmat. Sokat olvasok, többnyire teljesen önkényesen, németül, franciául és angolul. Az egyetemen francia és német irodalmat tanultam, és azt mondhatnám, sokat tudok az irodalomtörténetükről. Ennek ellenére igyekszem keveset foglalkozni a különböző iskolákkal, inkább az ösztöneimet követem, amikor a saját olvasási és írási szokásaimról van szó. Valójában fontosnak tartom, hogy megadjam magamnak a szabadságot és az engedélyt arra, hogy a saját irodalmi hagyományomat építsem. Természetesen más, amikor irodalmat tanítok az egyetemen. Mostanában a queer irodalom foglalkoztat. Ezalatt nem feltétlenül a queer írók által művelt irodalmat értem, hanem olyan irodalmat, amely felforgató akar lenni, amely a nyelvet egyfajta eszközként használja a történetek új és kevésbé kanonikus módon történő elbeszélésére. Olyan írók, mint Ocean Vuong, Carmen Maria Machado, Édouard Louis, Annie Ernaux, Saša Stanišić, Olivia Wenzel és Yoko Tawada. Mindannyian különböző hátterűek, különböző nyelveken írnak, különböző stílusuk és témájuk van – nem a hivatalos definíció alapján közelítek ehhez az írásmódhoz. A könyveik és a szereplőik, sőt néha egyszerűen az ötleteik is kedves barátaim. Megtartanak. Úgy gondolom, ez az irodalom célja: valakit megtartani.
– Meghatározóak a Németország és Magyarország közötti irodalmi kapcsolatok. Berlin például számos magyar írót vendégül lát – természetes, hogy ez a hatás jelen van a kortárs irodalomunkban. De vajon hogyan működik ez fordítva? Vannak olyan magyar írók, alkotók, akikkel találkoztál, akiket olvasol, esetleg a poétikájuk hatott az írásaidra?
– Az egyik legjobb könyv, amelyet az elmúlt évben olvastam, Gahse Zsuzsanna Siebenundsiebzig Geschwister című műve volt. Magyar gyökerei vannak, de azt hiszem, németül ír. Nagyon erőteljes nyelve van. Természetesen olvastam Kertész Imrét. Azt hiszem, még az iskolában is olvastuk őt, amikor fiatalabb voltam. És olvastam Bán Zsófia Amikor még csak az állatok éltek című könyvét, amit nagyon jónak tartottam. De be kell vallanom, hogy valójában nem sokat tudok a kortárs magyar irodalomról, amit szégyenlek, mivel úgy gondolom, az itteni embereknek nagyon sok mondanivalójuk van. Ezért is örülök, hogy itt lehetek és lehetőségem van rá, hogy első kézből ismerjem meg a kortárs magyar irodalmi életet.
– Mi ösztönzött abban, hogy megpályázd az ösztöndíjat? Az irodalmi szempontok mellett volt valamilyen személyes érintettség is közted és Magyarország között?
– Éltem Finnországban, majd egy ideig Franciaországban, Guadeloupe-ban. Szeretek külföldön élni, most öt éve Lipcsében élek. Ez nagyon szokatlan számomra, mivel olyan ember vagyok, aki feszültté válik, ha túl sokáig tartózkodik egy helyen. Amikor megláttam, hogy olyan helyre lehet rezidensprogramra jelentkezni, amiről nem sokat tudok, arra gondoltam: változtassunk ezen!
– A PesText fesztivál egyik programján budapesti sétán vettetek részt, az egyik felolvasott szövegedben pedig azt írod: „semmit nem tud a helyről, ahol jelenleg tartózkodik”. Pécsi sétáid során milyen impulzusok érnek, miként foglalnád össze a Pécsről kialakított benyomásaidat? Tudsz a városhoz mint irodalmi-kulturális közeghez kapcsolódni?
– Pécs sok szempontból meglepett. Szeretem, hogy nagyon nemzetközi és fiatal, bárhová is megy az ember, találkozik külföldi fiatalokkal, a városközpontban pedig tényleg nagyon sok gyönyörű kávézó van. A jelenlegi helyzetben természetesen kicsit más minden. Én is fontosnak tartom, hogy kellő távolságot tartsunk egymástól, tartózkodjunk attól, hogy bulikba vagy zsúfolt bárokba járjunk. Mindezt azonban kicsit sajnálom is, mert azt hiszem, pontosan az ilyen helyeken lenne rá lehetőség, hogy megismerkedjünk új emberekkel. Amit kedvelek – és ez kissé furcsán hangozhat –, hogy nem igazán értem a nyelvet. Van valami álomszerű abban, hogy egy olyan városban sétálhatok, ahol senkit sem értek. Megnyugtat, és tökéletes flâneuse-nak érzem magam: egy ember, aki csak figyel, gondolkodik, ábrándozik. Talán ez rezonál a fenti gondolatmenettel. Mindig olyan sok rétegződés van egy helyen, és néha elszomorít, hogy testileg és szellemileg annyira korlátozottak vagyunk. Lehetetlen megragadni az egészet. Ez varázslatos és sajnálatos is egyszerre.
– Fontosnak tartod a tájékozódást a magyarországi társasági, irodalmi életben? Kialakult valamiféle együttműködés az itteni alkotókkal vagy a korábbi ösztöndíjasokkal?
– Szeretném, de a jelenlegi helyzetben nehéz valódi társadalmi életet élni. Méhes Károly és Kulcsár Enikő, a pécsi rezidensprogram szervezői igazán érdekes emberek, és nagyon hálás vagyok, hogy alkalmam nyílt beszélgetni velük, s hogy többet megtudhatok az irodalomról itt Pécsett és Budapesten. Ezért is voltam nagyon boldog, amikor meghívtak a PesTextre. Ez volt az első rendezvényem február óta! Szinte olyan volt, mint a koronavírus előtti időkben, amikor mi, írók, tolmácsok és szervezők iszogattunk és nagyon jókat beszélgettünk az A38-as hajón. A szó szoros értelmében hatalmas feltöltődésnek tűnt a hónapokig tartó korlátozások után, mivel Németországban néhány hónapig meglehetősen szigorú lezárások voltak, s a korlátozások még most is szigorúak.
– Az ösztöndíj időszaka alatt naplót kell írnod a pécsi impulzusokról. Miként viszonyulsz ehhez a műfajhoz, mennyire van jelen a művészetedben a szubjektivitás?
– Mindig nagyon szubjektív vagyok. Azt gondolom, hogy az írás általában nagyon szubjektív. Nem emlékszem, hogy ki mondta ezt, de igaza van: az írás bizonyos értelemben autobiografikus tevékenység. Papírra teszed az elméd. Mi lehet ennél személyesebb, ennél szubjektívebb?
– Mit gondolsz, hogyan befolyásolja majd írói pályádat a Magyarországon töltött időszak, Pécs kulturális emlékezete? Melyek azok az élmények, amiket mindenképp magaddal kell vinned?
– Nem tudom, mit hoz számomra a jövő. Mindenképpen visszatérek, és szívesen megmutatom a várost a barátaimnak. Tudom, hogy imádnák. Mindenképpen emlékezni fogok a Megyeri úti vasárnapi piacra, emellett sok új ötletet és témát is magammal viszek, amin gondolkodhatok.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 31-i számában.)
Viola Szandra író, költő, rádiós műsorvezető és kulturális forradalmár. Három verseskötet, a Léleksztriptíz (2008), a Testreszabás (2014) és a Használt fényforrások (2021) szerzője, a Poétikon rádióműsor szerkesztő-műsorvezetője, a testverselés műfajának megalkotója, és számtalan rendhagyó irodalom-népszerűsítő tevékenység, például a verskarácsonyfa, a versékszerek, a vers-divatbemutató ötletgazdája, illetve szervezője.
Juhász Anna neve hívószó az irodalom világába vágyó embernek, és egyben garancia is. Mégpedig arra, hogy egy-egy irodalmi est, séta, előadás vagy bármely más alkalom erejéig valódi kapcsolatot teremthetünk a művészettel. Erről tanúskodik a neve alatt futó összes teltházas irodalmi és kulturális rendezvény, és erről a több mint egy évtizede működő Irodalmi Szalon is, amely idén, november 15-én ünnepelheti 13. születésnapját. Ennek apropóján beszélgettünk az elmúlt évek történéseiről, a jelen(lét)ről, erőt adó ars poeticáról és a még dédelgetett, de már egyre inkább kiforrni látszó álmokról.
2023. október 21-én mutatták be a szabadakarat>>>> című koncertszínházi produkciót az Erkel Színházban. A régóta várt előadás az előzetes híradások ígéretei szerint hozta mindazt, amit a bemutató előtt elárultak a szervezők: a mai fiatal felnőttek elé állítja Petőfi és Szendrey Júlia szerelmi történetét, amelyet a történelmi hitelesség és a versszövegek tesznek átélhetővé, a sztori drámaisága pedig a befogadó értelmezésére bízatik: emberi dráma, költői sors vagy katonasztori.
Póda Erzsébet hivatásos újságíró, szerkesztő, író. Volt munkatársa az egykori Szabad Földművesnek, az Új Nőnek, a Csallóköz hetilapnak és a Pátria Rádiónak. netBarátnő (www. baratno.com) elnevezéssel saját internetes női magazint alapított. Eddig három mesekönyve és egy jegyzetgyűjteménye látott napvilágot, hamarosan megjelenik a novelláskötete Macskakő címmel.
Az idei budapesti Ünnepi Könyvhét alkalmából jelent meg Géber László Vershamisító című verseskötete a Forum Könyvkiadó Intézet gondozásában. Jelen interjúban nemcsak a frissen megjelent kötetére összpontosítunk, de igyekszünk közelebb kerülni a szerzőhöz és az opusához is.
Bolemant Lászlónak négy önálló verseskötete jelent meg; a legutóbbi 2019-ben A megrajzolt idő címmel, amely versfordításait és fotóit is tartalmazza. 2020- ban elnyerte a pozsonyi Irodalmi Alap Madách Imre Nívódíját. Korábban versfordításai jelentek meg szlovák, cseh, skót szerzőktől, valamint önálló kötetében Tom Bryan, skót-walesi költő egyik verseskötetét ültette át magyarra.
Tony Lakatos ismert és elismert dzsesszszaxofonos, aki már egészen fiatalon szakított a családi hagyománnyal, miszerint felmenőihez, családtagjaihoz hasonlóan neki is hegedülnie kellene. Már korán úgy érezte, hogy világot akar látni, és eldöntötte, hogy nagy hal akar lenni a nagy vízben. Ez Tony Lakatos története, akivel a Nyárhangoló Fesztiválon az esti fellépése előtt beszélgettünk.
Hirtling István Jászai Mari-díjas színész, érdemes és kiváló művész, kitűnő színpadi alakításai mellett számos emlékezetes filmszerepet is a magáénak tudhat. Láthattuk őt olyan kultikus magyar filmekben, mint A Hídember vagy a Magyar vándor, valamint az Üvegtigris című vígjáték harmadik részében is játszott. Az ő hangján szólal meg magyarul Bruce Wayne Batman szerepében, a népszerű Stranger Things sorozat egyik szereplőjének is ő kölcsönözte a hangját, és ő tolmácsolja Az igazi című Márai-regény férfi főhősének gondolatait hangoskönyv formájában.
Gyerekkorában még sorba kellett állnia, hogy idősebb testvérei mellett hozzájuthasson édesapja gitárjához. Jó hallásának és kitartásának köszönhetően végül sikerült elérnie, hogy abból éljen, amit szeret, az pedig nem más, mint a gitár és a dzsessz. Bár ma már Berlinben él, a Kossuth-díjas zenész sosem felejtette el, honnan is jött. A palicsi Nyárhangoló Fesztiválon a hangpróba előtt sikerült „elrabolnunk” pár percre. Ez Snétberger Ferenc története.