Szalai Klaudia: „Magam is örvénylek valahonnan valami felé, és célom, hogy a végére megfejtsek valamit”

– Hogyan indult el a költői karrierje? Voltak ehhez fűződő meghatározó élményei, esetleg személyek, akik hatottak a munkásságára?

– Tizenhat éves koromban indult el ez a folyamat, amikor 2015 őszén jelentkeztem a Kodolányi János Egyetem szépíró kurzusára, azon belül is a líra modulra. Bevallom őszintén, ahogyan azt sem gondoltam volna, hogy írni fogok, úgy az sem fordult meg a fejemben, hogy bárkit is valaha érdekelhet az, amiről írok. Petőcz Andrásnak köszönhetek mindent, ő volt az, aki elindított a pályámon. Azért volt nagyon jó mesterem, mert tanítási módszere révén nem belenyúlni akart a szövegeimbe, hanem instrukciókkal, javítási lehetőségekkel látott el és rávezetett mindarra, amit érdemes tudni a költészetről. Megtanította, hogy mit szűrjek ki az alkotásaimból, ahogyan azt is, hogyan érdemes verset írni, emellett számos publikációs lehetőségeket is kínált. Először a Spanyolnátha című folyóiratban, majd a Magyar Naplóban jelentethettem meg a műveimet. Ezek után sorjában fedeztem fel magamnak a publikációs lehetőségeket és elindult ez az örvénylő, sodródó áramlás, amelyben azóta is érzem magam.

Nagy Lea | Versek

Kékre festesz.Elhullajtod pigmentjeim. Elfekszel a világ alatt.Imáidat mormolod.

– Festészettel kezdte, hogyan jött végül az írás gondolata?

– A különböző művészeti ágak mindig is jelen voltak az életemben. Elsőként balettal foglalkoztam, majd a festészet vette át a szerepet. A festészet tulajdonképpen egész életemben jelen volt, ugyanis édesanyám rajztanárként dolgozik, kiskoromban pedig vele mentem mindig a Nyíregyházi Egyetem művészeti karára, ahol bármit alkothattam, így festettem és szobrászkodtam is. A balett után a festészet volt számomra az, amelyet kitűztem magam elé célul. A Budapestre költözés után, 2015-ben végül megtaláltam a Kodolányi Egyetem írói kurzusát, így végül az irodalom is központi szerepet kapott és kap azóta is az életemben.

– Hogyan tovább a festészettel?

– Ez nagyon izgalmas kérdés, magam sem tudom, hogy a festészethez hogyan állok jelen pillanatban. A K.A.S Galériában – a Bartók Béla úton – tavaly nyílt egy kiállítás a festményeimből A Nő címmel. Sokat hezitálok azon, hogy az irodalmat vagy a festészetet helyezzem-e előtérbe, hiszen nagyon nehéz két művészeti ágat egyszerre, ugyanolyan szinten végezni. Úgy érzem, erre a kérdésre a sors és az idő fog majd választ adni, de mélyen talán magam is tudom, hogy a költészet fog kiemelkedni az életem során. Jelenleg jól érzem magam ebben a kettősségben, és egyik nélkül sem tudnám elképzelni a mindennapjaimat.

– A Légörvényhez ön készítette a grafikákat. A Kőhullás című kötetben is saját képek láthatók?

– Igen. Számomra ez a fajta alkotási folyamat tudatos is volt, ugyanis mind a két kötet esetében három-három grafika készült a ciklusok címéhez, illetve tartalmához igazítva. Szeretném ezt az egységet a további köteteimben is megjeleníteni. Érdekesség, hogy a két kötet reflektál egymásra, így a Légörvény folytatásának tartom a Kőhullást. Mind a két kötet elején „örvénylő” női alak látható. A kiállításom során is a különböző, szürrealista női alakok „örvénylő” aktképeit próbáltam a vászonra vetíteni. Ezek a női figurák hol napban, hol a holdban „örvénylenek”, de akadnak olyanok is, akik a tengerben.

– Miért éppen sodródó nőalak áll a festészete centrumában? Az írói munkájára is kihat ez a szimbólum?

– Mindenképpen hatással van a költészetemre is. Amikor kezemben tartottam az elkészült kéziratot, sokat gondolkodtam azon, hogy mit is fessek a borítóra. Egy olyan világot akartam létrehozni, amely teljesen átfogja a verseimet. Az elkészült alkotásaimat pedig úgy tudnám leginkább megfogalmazni, hogy örvénylenek, valahonnan, valami felé. Ez teljesen önazonos velem, hiszen magam is „örvénylek” a különböző művészeti ágak között. A köteteken, illetve a festményeimen szereplő női alak egyáltalán nem hasonlít rám, mégis önarcképként tekintek rá. Számomra a légörvény a nagy forgatagot jelenti, a kőhullás pedig a légörvény után maradó zuhanó köveket. Ezt nem feltétlen negatív értelemben értelmezem, hanem inkább úgy, hogy a sodródó örvény után erőteljesen zuhanok valami új és izgalmas felé.

– Sok időt tölt Horvátországban, azon belül egy kis szigeten. Jól érzem, hogy a táj varázslatossága is hatással van a költeményeire?

– Igen, ezt rendkívül jól látja. Az életem minden szegmensében, így a művészetben, költészetben és a festészetben is egyaránt jelen vannak az apró, kis molekulái ennek a helyszínnek. A Horvátországban lévő kis sziget – amelyen a nagymamám és nagypapám által felépített faházikóban töltöm napjaimat – mondhatni a második otthonom, ide mindig haza járok. Éppen ezért egész évben hiányzik, amikor nem vagyok ott. Mind a festészetemre, mind pedig a költészetemre motiválóan hat nemcsak a délies temperamentum, amely az ott élő nőkben lakozik, hanem a természet életünket átölelő jelenléte is. Kötetemben ezért lelhetők fel madaras, illetve tengeres versek egyaránt.

– Gyakran szerepel a cigaretta a verseiben. Mi az oka ennek?

– Sokszor megjegyezték már és számtalanszor hitték azt, hogy én magam is cigarettázom. Tudni kell, hogy az életem során összesen nem szívtam el két szál cigarettát, így a verseimben bár láncdohányos vagyok, a való életemben egyáltalán nem. Úgy gondolom, hogy ad egyfajta plusz csengést a versnek, mindemellett pedig ez is azok közé a motívumok közé tartozik, amelyek gyakran visszaköszönnek az alkotásomban, csak úgy, mint a kalapos figura. A vers ettől is válhat izgalmassá az olvasó számára, hiszen eljátszadozhat azzal a gondolattal, hogy miért éppen ezeket a motívumokat alkalmazza leggyakrabban a költő.

– Petőcz András úgy fogalmazott: „Nagy Lea kötete kétségtelenül idézi a költőelőd József Attilát, elsősorban abban, hogy szóteremtő képességgel, sajátos nyelvi leleményekkel lepi meg az olvasót […]”. Hogyan tudná jellemezni szóteremtő készségeit? Illették emiatt kritikával alkotását?

– Számomra tudatos döntés volt a szavakkal való játszadozás, így az általam átlagosnak vélt szavakat kicseréltem egy izgalmasabban csengő szóra. Volt olyan szerkesztő persze, aki az általam használt, különlegesebb szóval nem értette meg a mondatot, emiatt kicserélte volna azt. De szerintem minden költőnek van kisebb küzdelme a szerkesztőkkel. Igyekszem megfogadni a leghelytállóbb módon a nálam nagyobbak tanácsát. Mint mondják, ízlések és pofonok, hogy kinek hogyan tetszik ez, bár kétségtelen, hogy a mai napig úgy gondolom, ott és akkor nekem volt igazam. Hozzáteszem, az ilyen fajta szavak már kevésbé jellemzik a verseimet, nem a szavakkal, hanem azok jelentésével játszadozom már

– A közeljövőben tervben vannak az újabb kötetek?

– Természetesen készülök újabb verseskötettel, de mesekönyvet és novelláskötetet is szeretnék kiadni a közeljövőben. Azt azonban nem tudom, hogy melyik fog elsőként az olvasók elé kerülni, hiszen a hangulatomtól függ, hogy éppen melyiket írom. Emiatt én magam is kíváncsi vagyok, melyiket fejezem be előbb. De az biztos, hogy ezek már nem a Légörvény és a Kőhullás folytatásai lesznek.

– Mit üzenne a fiatal, feltörekvő költőknek? Hogy látja, van jövője a költészetnek?

– Mindenképpen van! Azt látom, teli vagyunk irodalommal és versekkel, és nagyon is él az irodalom. Azt tanácsolom, hogy akik egy kis tüzet is éreznek magukban, ne az asztalfióknak írjanak, hanem mutassák meg olyan költőknek és íróknak a műveiket, akik tanácsokkal segítik az indulásukat. Szerintem a művészetnél nincs szebb dolog. Örülök, hogy több művészeti ággal is foglalkozom, és bár már nem balettozom, még mindig merítek belőle írás közben. A költészetem pedig óriási hatással van a festészetemre és fordítva. Érdemes mindent megismerni, ezt tanácsolom a generációmnak.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. december 5-i számában.)