– Mikor érezted először azt, hogy teljes mértékben át tudod magad adni a zenének?
– Sosem merült fel bennem ez a gondolat mint kérdés. Számomra ez sokkal inkább egy küldetés, amely nélkül nincs értelme a munkának. Ez elhivatottság, amelyen nem gondolkodunk, hanem így élünk, így veszünk levegőt, ez tölti ki belső szerveinket, más szóval: enélkül nem létezünk. Ezt nem választja az ember. S bár ez a fajta elhivatottság sokszor pozitívnak tűnhet – amelyért hálával tartozik az ember – olykor ugyanolyan nehéz is, hiszen a vágy, amely bennünk él és munkálkodik gyakran nem hagy minket nyugodni. Hogy egy egyszerű példával éljek: nem mi választhatjuk azt, hogy szentestére borítson be mindent a csillogó, fehér hó, majd karácsony elmúltával süssön ki a nap és kezdődjön a tavasz. Vállalnunk kell a fehér lepel okozta latyakot is, amely bosszankodással, s olykor nehézségekkel járhat. Mindezek ellenére nem tudunk tőle szabadulni – hiszen ha tudnánk, nem lenne igaz s eredeti az elhivatottságunk, a küldetésünk.
– Volt valaha olyan gondolatod, amely a szabadulni akarásra irányult?
– Rengetegszer, egy nap akár többször is megfordul az ember fejében ez a gondolat, főleg ha a csalódás okozta érzéssel kell szembenéznie vagy éppen nem éri őt sikerélmény. Számomra azonban soha nem a művészetre vagy a zenére irányulnak ezek a gondolatok, hanem sokkal inkább magára a tevékenységre. Minden ember énekel, hiszen ahogyan beszélünk, járunk vagy éppen mesét olvasunk a gyerekeinknek, úgy az éneket is, mint a létezés alapját is képező kommunikációs eszközként használjuk. Éppen ezért úgy gondolom, hogy ebben nem is lehet kétségünk, azt viszont mi választjuk, hogy ezt profi módon űzzük vagy megmaradunk hétköznapi énekesnek.
– Mit értesz az alatt, hogy a „tevékenységre” irányulnak ezek a gondolatok?
– Úgy gondolom, hogy a színpadi jelenlét az, ami megpróbáltatás. Ide sorolnám a folytonos megfelelési kényszert, s a tetszelgést, tetszeni akarást. Emberként nem veszíthetjük el az éneklés iránti vágyunkat és abban való hitünket, de sajnos, maga a munkálkodás sokszor megpróbáltató. A legtöbben éppen ezek miatt tesznek le álmaikról, s szállnak ki ebből az őrületes létformából.
– Hogyan vészeltétek/vészelitek át ezt az időszakot a SzirtesFolkkal?
– Biztos vagyok benne, hogy mindenkin nyomot hagy ez a küzdelem, amelyben élünk immáron több mint egy éve. Zenészként engem elsősorban az a gondolat viselt meg leginkább, amely a kezdeti időszakban belengte a világot. A „soha nem lesz semmi a régi”, illetve „minden, ami volt, az most elvész” gondolatok jártak nekem is a fejemben, és úgy éreztem, hogy mindennek vége van, háború van, s ami eddig szép volt, az most elveszett. Lelkileg azt volt a legnehezebb átélni, ahogyan a kétségbeesés szétcincálta a zenésztársadalmat. A félelem kivetkőztetett bennünket az emberi mivoltunkból, ami egyébként példaértékű és szép. Nekünk példát kellett volna mutatnunk és ez nem mindig sikerült. Az online előadások próbálták orvosolni ezt a problémát, hiszen összefogásra buzdítottak minket, ami – amellett, hogy alapvető kötelessége egy muzsikusnak – lehetővé tette azt, hogy zenével, hangunkkal és hangszerünkkel gyógyítsunk.
A közönség nagyon sok erőt ad, sokszor talán nem is tudják, hogy mennyit. A SzirtesFolk esetében az volt a legnehezebb, hogy egy éve épp akkor dőlt össze minden, amikor elindultunk volna. A világjárvány nagyon nagy lecke volt nekünk arra, hogy bebizonyítsuk: csak úgy lehet tiszta szívből játszani, ha az életünk árán is képesek vagyunk felállni a legnagyobb mélypontról is a közönség elé, a színpadra.
– Mondhatni, igazi völgylakó vagy, hiszen rendszeres fellépőnek számítasz a Művészetek Völgye összművészeti fesztiválon. Mit jelent neked a völgy?
– Ha egy szóval kellene jellemeznem: közösséget. Egy olyan közösséget, amelyben az emberek nemcsak fizikai mivoltukban vannak egymás mellett, hanem szellemi és lelki értelemben egyaránt. Már a völgy, mint a hegyeket elkülönítő, mégis összetartó erővel bíró terület is olyan, mint egy ölelés, amelyben felöleljük a közösséget, s nem utolsó sorban amely védelmet biztosít nekünk. Varázslatos összetartozás ez, ahol egyet érzünk és gondolunk.
Ahhoz tudnám hasonlítani ezt az atmoszférát, mint amikor lehetőségem adódik rá, hogy templomban játszhassak. Minden hang egy olyan töltéssel lesz gazdagabb, amely nem nekem, hanem a közönségnek, a templom falainak és annak az életérzésnek köszönhető, amely belengi a teret. A völgy is kicsit ilyen. A fákban, a levelekben, a környező sziklákban is ott rejlik annak a harminc évnek a munkája, amelynek köszönhetően felnőhetett egy teljes generáció. Bízom benne, hogy júliusban elkezdődhet az élet, és lehetőségünk lesz arra, hogy ott legyünk – még ha óvatosan, szelíden és gyengéden is, de egymás mellett.
– Sokszor említetted már, hogy nem lehet beskatulyázni téged egyetlen zenei stílus keretei közé. A hétköznapjaidban is ez a fajta végtelen nyitottság és az előítéletektől mentes szemléletmód jellemez?
– Mindenképpen törekszem arra, hogy ilyenné váljak. Az ember egész életében küzd magával, hiszen számtalan alkalommal kapjuk magunkat azon, hogy nem úgy viselkedünk, ahogyan szeretnénk. De a vágy soha nem halhat meg, nem adhatjuk fel, mert akkor eláruljuk saját magunkat is. Nem tetszelegni kell vagy tetszeni akarni, hanem világot váltani… Még akkor is, ha esélytelennek érezzük önmagunkat. Ettől lesz igazán nemes a küzdelem. Ez az én filozófiám.
– Egy korábbi interjúdban úgy fogalmaztál, hogy egyfajta „szelíd erőszakot” alkalmazva szeretted volna közelebb vinni a fiatalokhoz az irodalmat a jamelés segítségével. Hogy érzed, sikerült ezt megvalósítani?
– Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ez egy folyamat, amit nem lehet befejezettnek tekinteni. Fekete János Jammal beatboxolóval volt lehetőségem olyan középiskolába is ellátogatni, ahol olyan gyerekekkel találkoztuk, akiknek nem adathatott meg, hogy mesterek foglalkozzanak velük Nehéz szavakba önteni mindazt, amely itt fogadott minket. Ezeknek a gyerekeknek gyakran szembe kell nézniük a nélkülözéssel és nem ismeretlen fogalom előttük az éhezés sem. Az ilyen közösségekben hatalmas szerep hárul a zenére. A középiskolákban szinte mindenki beatboxolt, hisz bár hangszer nincsen, a szájuk mindig ott van. Próbálok nem egy hallgathatatlan zenével állni eléjük, hanem figyelek arra is, hogy könnyen befogadható legyen nekik a dallam. Ez egy misszió, amelynek átélhettem már a csodáját párszor, de remélem, hogy még nincs vége.
– Mit szólsz ahhoz, hogy volt olyan magyartanárom, aki az általad készített Ki viszi át… feldolgozást ajánlotta otthoni megtekintésre a feszes tempót megkövetelő irodalomórák után?
– A legszebb dolog, ami történhet. Őszintén visszaadja mindazt, amiért munkálkodom. Ezért nem szabad félni, hiszen ez az a pici gyöngyszem, ami mindig felbukkan olyan helyekről, ahonnan nem is számítunk rá. Ez a zenének és a művészetnek a varázslata.
– A Recirquel Újcirkusz Társulat téged kért fel zeneszerzésre a Solus Amor / Csak a szeretet című előadáshoz. Hogyan érintett ez téged?
– Mondhatni, ez volt a tavalyi évem egyik alappillére, amely megmentett. Egy teljes évet készültünk az előadásra, hiszen a cirkuszművészethez megkomponált alkalmazott zeneszerzés sokkal bonyolultabb. Úgy kell megírnom a zenét, hogy az ugrások és trükkök előtt legyen elég idejük, hogy kijöjjön az a mozdulatsor, amely biztonságosan kivitelezhető. Szerencsére épp be tudtuk mutatni az előadást még utoljára nézőközönség előtt.
– Milyen terveitek vannak a jövőre nézve?
– Azt hiszem, az elmúlt időszak mindenkit megtanított arra, hogy ne bízzuk el magunkat és ne nagy, peckes léptekkel menjünk, nagy mellényt hordva, hanem úgy lesz, ahogy lesz – felkészülünk és mindennek örülünk, mert egyebet nem tehetünk.
