Szebeni Zsuzsa: Berde Amál, a színérző festő

Ha összehasonlítjuk Berde Amál életművének recepcióját pályatársáéval, Nagy Imréével, meglepő aránytalanságokra derül fény. Utóbbiról számtalan művészeti katalógus ad hírt, tanulmányok sorát olvashatjuk alkotásairól, képtár viseli nevét. A megjegyzés nem feminista támadás Nagy Imre ellen, csupán példa arra, miként lehet megfelelően kezelni egy alkotói életutat, míg egy másikat háttérbe szorítani. Berde Amálra nem emlékezik képjegyzet, gyűjtemény, állandó kiállítás, monográfia, de még egy árva emlékszoba sem maradt utána.

Berde Amál Kackón született 1886. december 15-én, lelkész szüleinek második gyermekeként, tanulmányait Nagyenyeden kezdte, a tanítóképzőt Kolozsváron fejezte be. Gergely Erzsébet, a Házsongárd Alapítvány elnöke közreműködésével „kölcsönkaptuk” lányától, a kilencvenhat éves Dóczy Aglentől azt a dokumentumot, amelyből a gyermek Amálka legnagyobb álmára derült fény: „hozzon az Angyalbácsi pemzlit s szépfestékeket.”

Korai naplóiból kiderül, festményeit időnként rossz jegyekkel is „jutalmazták”, amelyeket a kamaszodó Amália csüggedéssel fogadott, holott már az alsó tagozatban születtek olyan vázlatai, amelyek a későbbi színvirtuózt sejtették. Az egy-két tónussal végigvitt, leheletfinom, mégis merész akvarelljei a mai „ítészeket” is meglepik.

Szerencsére mindez nem törte meg a pályáját. Gyermekkori alkotásairól ezt írja: „… ma is csodálkozással néztem, hogy egy gyermeki elme hogy tud olyan összefüggő díszítő rajzolatot adni”. A tanítóképző befejezése után Budapesten Kernstok Károlynál, majd Bécsben tanult 1910-ig, aztán visszatért Nagyenyedre és házasságot kötött Dóczy Ferenccel, aki matematika-fizika szakot és teológiát végzett Kolozsvárott.

Amál 1910-ben mutatkozott be a nemzetközi közönség előtt egy Londonban rendezett kiállítással, ezután számos tárlaton szerepelt képeivel, húgával, Máriával együtt. A Debsitz-iskolában folytatta tanulmányait, ott ismerkedett meg a német iskola új törekvéseivel. Miután hazatért, a nagybányai szabadiskolát látogatta 1914 és 1920 között.

Abban az időszakban rajzot is oktatott a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban, ahol férje tanított: 1933–1937 között a kollégium rektorprofesszora volt.

1920-ban Nagyenyeden rendezte meg első önálló kiállítását. Fontos eseménynek számított ez, hiszen a kisvárosban nem volt mindennapos egy női festő tárlata. Képein az erőteljes színvilág érvényesült. Posztimpresszionista vásznain, amelyeken elsősorban Erdély tájait örökítette meg, a tradicionális perspektívának hódolt. 1923-ban újra ellátogatott Münchenbe, majd visszatért Nagybányára, ahol részt vett a kolónia 1924–1925 telén rendezett kiállításán, akkor már önállóan dolgozó művészként volt jelen a festőtelepen. Amál igen jó barátságban volt Thorma Jánossal, aki harmadik gyermeke keresztapaságát is elvállalta. Thormát egyik legkedvesebb mesterének tartotta, korrektúráit élete végéig őrizte, sokszor kérte tanácsát, tájékoztatta sikereiről.

Berde Amál „gyönyörű színérző tehetségét” Thorma János így jellemezte: „Vigyázzon is jól ezen különösen nagy adományára a természetnek, mert mindent megtanulhat a festő, de ezt az egyet nemigen lehet tanulással elsajátítani senkinek, aki nem született ezzel.”

Érzékeny portréi a magyar művelődéstörténet remekei. Zsánerképein váltakozva parázslik az enyedi este a narancsos-lilás pompában tündöklő alkonnyal, lenyűgöző a Farkas utcai templom a pirkadat fényeiben, és az is, ahogy a családi életének legmeghittebb pillanatait és az öregedés méltóságát jeleníti meg.

Berde Amál 1976. december 12-én hunyt el Kolozsvárott.

Egy olyan monumentális, gyakorlatilag feledésbe merült festményéről szeretnék részletesebben írni, amely elsősorban témája miatt kuriózum.

A közel négyméteres alkotáson tíz alak látható: kilenc asszony és egy kisbaba egy székely madonna karján. A helyszín valószínűleg Székelyföld. A kép az 1950–60-as években született, a kor mostoha ideológiái miatt a címe: Munka és pihenés.

Ha életképként próbálnánk értelmezni, teljesen értelmetlen és életidegen csoportosulás lenne. A szemlélőnek a székely asszonyok között feltűnik egy jellegzetesen XIX. századi fekete tafota selyemruhás, főkötős nemesasszony, aki a két hátat fordított asszonynak magyaráz: „Székely népemet én a feketekötésű bibliához szoktam hasonlítani, mely szerényen húzódik meg környezetében, bár lapjai mögött az élet forrásai buzognak.”

A jelentős alkotást első ízben a Székely Nemzeti Múzeumban állították ki. A központi nőalak öltözékéből arra következtethetünk, hogy nem lehet más, mint a múzeum alapítója, Csereyné Zathureczky Emília (felcsippentett szoknyáját előkelően tartja, kezében ott van a jellegzetes feketekötésű biblia). Ezt hangsúlyozzák a különféle realisztikus megformálású, de kompozíciójukban sokkal inkább szimbolikus, néprajzi műfajokat megidéző tárgyak és a változatos, székely tájegységeket bemutató viseletekben megjeleníthető figurák is, ami szintén nem véletlen, hiszen ő a korszak egyik jelentős néprajzi elméletírója és gyűjtője is volt.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2018. szeptemberi és a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. március 2-i számában.)

Bonczidai Éva | Berde Mária, a lelkiismereti ember

Kolozsvár, 1920. – Képzeljük el a nőt, aki versének sorait körömollóval vési be az elvesztett egyetem falára: „A kőtáblákat Mózes összetörte, / Hanem azért a tízparancsolat / Az igazak szívében megmaradt, / El onnan poklok lángja sem törölte. // S mi sírva nézzük eldőlt csarnokunkat...”