Tóth László: Magasság és mélység között – Szőcs Géza (1953–2020)

2020. november 15., 08:22

„…repülnél, ha engedne a föld,
elsüllyednél, ha nem emelne
ezer madár”

(Szőcs Géza: Bennem, mintha kőgörgeteg)

Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

November 5-én, késő este jött a hír: meghalt Szőcs Géza. „Meglehetősen bonyolult és körülményes dolog Szőcs Gézáról írni, az általa teremtett világot értelmező szavakkal érzékeltetni, megjeleníteni”, írta róla Zalán Tibor a költő negyedik – első magyarországi – kötete, A szélnek eresztett bábu kapcsán 1986-ban. A dolog nehézségét Zalán szerint az adja, hogy „szinte képtelenség szétválasztani az ő esetében alkotót és művet, költőt és versét”. Mert neve mellé sok mindent odaírhatunk: költő, író, drámaíró, esszéista, műfordító, szerkesztő, irodalom- és közösségszervező, lap- és kiadóalapító, az 1970–1980-as években a (román) hatóságok által üldözött, többször letartóztatott és súlyosan bántalmazott ellenzéki, a rendszerváltozás után képviselő, politikus, kulturális államtitkár, miniszterelnöki főtanácsadó. Mégis elég ennyit mondanunk: meghalt Szőcs Géza, aki egyszerre jelentette mindezt, aki ezzel a sokrétegűségével volt ugyanazon emberi, esztétikai, erkölcsi és közösségi értékek hajthatatlan, még a gumibotok árnyékában sem megalkuvó, következetes képviselője, akiből nem lehetne kivonni egyiket sem, mert mindez együtt s egyként volt ő. Mégsem írom most le róla napjaink értelmetlen eufemizmusával, hogy elment, mert ez úgysem lenne igaz. Hiszen maga sem akarhatott még menni, mert rengeteg dolga, tennivalója volt… melyek továbbra is itt tartják őt köztünk e földön… e földnek közép-európányi terepén. Sőt, ha valamivel igazán jellemezni szeretnénk, azt mondanánk: ő maga volt Közép-Európa (Marosvásárhelyen született, élt Kolozsváron, Bécsben, Genfben, Budapesten), aki több haza lakójaként minden mozdulatával, sorsának minden elemével a „tágabb hazát” (ahogy Fábry Zoltán nevezte): Közép-Európát s magyarságával is a közép-európaiságot, egyfajta, a történelem kohójában formálódott közép-európai szabadságeszményt és értékelvűséget testesítette meg. Emlékszem, annak idején, az 1970–1980-as évek husáki Csehszlovákiájának félhomályában, sötétségében is mekkora erőt adtak jó néhányunknak már első kötete megjelenésétől a testvéri szocialista országok szigorúan [ellen]őrzött határain is átjutó, az irodalmi-szemléleti modernitás jegyében fogant versei. S arra is, milyen figyelemmel kísértük a ceauşescui diktatúra sötétségével szembeszegülő s általa szerkesztett Fellegvárt, Echinoxot, végül Ellenpontokat, no meg a személyét ért hatósági atrocitásokról érkező híreket, miként ő is tisztában volt mindennel, ami Pozsonyban történik…

Természetesen sokaknak lehettek vele vitáik, egy dolgot mégsem lehet elvitatni tőle: bárhova s bármihez nyúlt, minden területen jelentőset alkotott, teremtő nyugtalansága minden területen a legkiválóbbak közé emelte (számos jelentős irodalmi elismerése mellett ezt bizonyítja Kossuth-díja is). Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt. Biztosra veszem azonban, hogy – több haza halottjaként – Szőcs Géza megmarad ugyanennek a kérdező embernek a halála után is, mert a kérdések, a kérdéseink ezután is ugyanazok, mint november 5-e előtt voltak. És végletesen összekuszált, évezredes alapértékeivel is szembeforduló, minden elemében átideologizált és sok esetben álságos szólamokat harsogó, végzete felé rohanó világunkban – életműve és életpéldája révén – az ő dolga sem kevesebb…

 

(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)