November 5-én, késő este jött a hír: meghalt Szőcs Géza. „Meglehetősen bonyolult és körülményes dolog Szőcs Gézáról írni, az általa teremtett világot értelmező szavakkal érzékeltetni, megjeleníteni”, írta róla Zalán Tibor a költő negyedik – első magyarországi – kötete, A szélnek eresztett bábu kapcsán 1986-ban. A dolog nehézségét Zalán szerint az adja, hogy „szinte képtelenség szétválasztani az ő esetében alkotót és művet, költőt és versét”. Mert neve mellé sok mindent odaírhatunk: költő, író, drámaíró, esszéista, műfordító, szerkesztő, irodalom- és közösségszervező, lap- és kiadóalapító, az 1970–1980-as években a (román) hatóságok által üldözött, többször letartóztatott és súlyosan bántalmazott ellenzéki, a rendszerváltozás után képviselő, politikus, kulturális államtitkár, miniszterelnöki főtanácsadó. Mégis elég ennyit mondanunk: meghalt Szőcs Géza, aki egyszerre jelentette mindezt, aki ezzel a sokrétegűségével volt ugyanazon emberi, esztétikai, erkölcsi és közösségi értékek hajthatatlan, még a gumibotok árnyékában sem megalkuvó, következetes képviselője, akiből nem lehetne kivonni egyiket sem, mert mindez együtt s egyként volt ő. Mégsem írom most le róla napjaink értelmetlen eufemizmusával, hogy elment, mert ez úgysem lenne igaz. Hiszen maga sem akarhatott még menni, mert rengeteg dolga, tennivalója volt… melyek továbbra is itt tartják őt köztünk e földön… e földnek közép-európányi terepén. Sőt, ha valamivel igazán jellemezni szeretnénk, azt mondanánk: ő maga volt Közép-Európa (Marosvásárhelyen született, élt Kolozsváron, Bécsben, Genfben, Budapesten), aki több haza lakójaként minden mozdulatával, sorsának minden elemével a „tágabb hazát” (ahogy Fábry Zoltán nevezte): Közép-Európát s magyarságával is a közép-európaiságot, egyfajta, a történelem kohójában formálódott közép-európai szabadságeszményt és értékelvűséget testesítette meg. Emlékszem, annak idején, az 1970–1980-as évek husáki Csehszlovákiájának félhomályában, sötétségében is mekkora erőt adtak jó néhányunknak már első kötete megjelenésétől a testvéri szocialista országok szigorúan [ellen]őrzött határain is átjutó, az irodalmi-szemléleti modernitás jegyében fogant versei. S arra is, milyen figyelemmel kísértük a ceauşescui diktatúra sötétségével szembeszegülő s általa szerkesztett Fellegvárt, Echinoxot, végül Ellenpontokat, no meg a személyét ért hatósági atrocitásokról érkező híreket, miként ő is tisztában volt mindennel, ami Pozsonyban történik…
Természetesen sokaknak lehettek vele vitáik, egy dolgot mégsem lehet elvitatni tőle: bárhova s bármihez nyúlt, minden területen jelentőset alkotott, teremtő nyugtalansága minden területen a legkiválóbbak közé emelte (számos jelentős irodalmi elismerése mellett ezt bizonyítja Kossuth-díja is). Eszményeit – eszményeinket – mindvégig makacs következetességgel képviselő, küldetéses ember volt világéletében. Küldetéses, tehát kérdező ember, aki kezdettől s minden léthelyzetben a kérdéseit szegezte szembe a világgal. Aki most – kit ellenfelei, az övéitől eltérő eszményekben hívő, nem egy esetben politikai ellenlábasai és kisszerű becsmérlői soha nem tudtak legyőzni – a végzetes kórral szemben mégis alulmaradt. Biztosra veszem azonban, hogy – több haza halottjaként – Szőcs Géza megmarad ugyanennek a kérdező embernek a halála után is, mert a kérdések, a kérdéseink ezután is ugyanazok, mint november 5-e előtt voltak. És végletesen összekuszált, évezredes alapértékeivel is szembeforduló, minden elemében átideologizált és sok esetben álságos szólamokat harsogó, végzete felé rohanó világunkban – életműve és életpéldája révén – az ő dolga sem kevesebb…
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2020. novemberi számában.)
"A vágyak miatt fordultam a gyerekkor felé. Egy másik dolog viszont, ami nincs helyén kezelve a gyerekkorral kapcsolatban, hogy sokakban él a gyerekkor iránti nosztalgia. Ilyen például, amikor azt halljuk, hogy „azok a régi szép idők”, a gondtalan gyerekkor. Pedig a gyerekkor talán pont annyira félelmetes világ, mint a felnőttkor, mégis nagyobb téttel bír, mert a gyereknek számít a becsülete, a szava, és van mit elveszítsen. Ezt a tisztaságot szép lassan elveszti többek között a nemi érés okán. Utána pedig jönnek a rossz döntések, amivel felér végül a felnőttkorba."
"Amióta elköltöztem Budapestről, sokkal nyugodtabbnak és kiegyensúlyozottabbnak érzem magam. Úgy gondolom, másképpen nem is működne az itteni élet, mint hogy az ember hozzálassul környezetéhez. A túrák, a természet, a közösség, valamint az a csönd, amely átjárja otthonunkat, egészen más léptékű, mint az élet Budapesten. Nem mondom, hogy ez jobb vagy rosszabb. Egyszerűen csak teljesen más."
Állítólag akkoriban, a kilencszázas évek elején a legszebb zentai hölgy Berzenczey Domokos felesége volt, aki nagyon szépen énekelt. Szűcs Lajosné a polgári lányiskola igazgatónője, Endreiné pedig a lánynevelő intézet tulajdonosa volt. Ezek a hölgyek mind gazdag férfiak feleségei voltak, ők vettek részt a jótékonyságban.
H. Nagy Péter saját elmondása szerint nem tud a naplóírással azonosulni, mégis valami hasonló került ki a kezéből a Karanténkultúra és járványvilág című mű kiadásával. Vajon hogyan hat a vírus az irodalomra? Erre és még sok más kérdésre válaszolt nekünk H. Nagy Péter irodalomtörténész, egyetemi oktató.
Meggyőződésem, hogy gyerekeknek nehezebb írni, mint felnőtteknek. Talán közhely, de a gyermekek igényesebb olvasók, ők még a lelkükkel és a szívükkel is látnak. Bármilyen fércmunkát nem fogadnak el, nem szeretik meg, nem érzik sajátjuknak. Így a költő nem hajolhat le a gyermekhez, rossz felnőttként nem gügyöghet, nem selypeghet neki, hanem át kell, hogy változzon, és a gyermeki képzelet lobogó színeiben kell láttatnia a témáját, mondandóját. Csak az képes erre, akiben magában is épségben maradt meg a gyermek.
L. Takács Bálint nem sokat teketóriázik. Megfogja a valóság keserű, íztelen termékét, belevágja egy befőttesüvegbe, hozzáad egy kis fekete humort, cukrozott álmot, velős társadalomkritikát végül ezt az egészet egy kis titkos létesszenciával megbolondítva olyan elképesztő agymenés-koktélt kever, hogy az olvasó csak pislog bambán.
Kozma Attiláról sokaknak a székely humor jut eszébe. Akár a színházban, akár az önálló produkcióiban, akár a reklámokban látom, akár a különböző lapokban közölt írásait olvasom, sziporkázóan szellemes. Ez az ő világa, ezt szeretjük benne.
Gyermekkoromban kissé megdöbbenve figyeltem a mohácsi busójárást, amint ijesztő maszkokat viselő emberek vonulnak fel a tavaszváró és téltemető ünnepen. A mohácsi busójárás 2012 óta hungarikumnak számít, köszönhetően a hagyományokat megőrző maszkfaragóknak és jelmezkészítőknek. Baráth Gábor az egyik legismertebb maszkfaragó, aki munkásságával méltán érdemelte ki, hogy 2011-ben a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott emlékérmén az általa készített maszk, valamint ő maga szerepel busójelmezben. Értékrendje középpontjában a környezettudatosság áll.
A női test biztonsága Bánkövi Dorottya első verseskötete, melyben kirajzolódik a nagybetűs nő. Ott szúr, karmol, harap, ahol addig lágyan simogatott, finoman csókolt, majd, mint aki kegyetlen tettétől megretten, szempilláját ártatlanul megrebbenti és elszökdécsel.
Írónk tehát világéletében magányosan járta útját – a Fekete szél nemzedékéhez még nem, az iródiások Próbaútjához pedig már nem tudott csatlakozni, s magányosan az irodalomban nagyon nehéz. Volt idő, amikor úgy látszott: Nagy Miklósnak – mert ez volt a családneve – van, sőt nagy ereje van. De mint ahogy minden ember és minden érték törékeny és sérülékeny, az volt ő is, s mi talán nem figyeltünk erre (rá) eléggé. Neki pedig tizenhat éve már, hogy eddigi utolsó könyve megjelent (addig, huszonkét év alatt tizenkettő).