2020. szeptember 07., 03:00
Nem a szokványos ösvények biztonságát kereste pályafutása során, hanem az „elképzelt szabadság” irányába haladt. Lemondott az állami intézmények kínálta stabilitásról, szabadúszóként ismerte meg a felszabadult játék örömét, és egy másmilyen, személyesebb felelősséget is. A bábos mesejátszás terápiának bizonyult számára, de ezt talán nem is a műfajnak, hanem inkább a gyerekközönségnek köszönheti.
– Mersz-e még tervezni? Vagy más munkát keresel, ha marad a vírus?
– Lehet, kényszerítve leszek, ugyanis nem hagyhatom a családomat pénz nélkül. Egyelőre nincs opcióm, mert világéletemben előadásokat csináltam. A lovas oktatást, amivel pillanatnyilag foglalkozom, a gyermekek szeretik, mert olyan élményt ad, amit nem lehet online pótolni. Családot eltartani viszont ebből nem lehet.
– Szerinted a szabadtéri előadások nem működhetnének?
– Két helyre hívtak ezen a nyáron. Az egyiket le is fújták néhány nappal azután, hogy meghívtak. Tehát ez a „húzd meg, ereszd meg” van, és ezzel nagyjából elveszik az emberek kedvét mindentől.
– Még a járvány elején reménykedtetek, új előadást terveztetek…
– Egy görög mitológiai témán dolgoztunk, mégpedig Hermész huncutságain. Megszületett a szövegkönyv és egy vázlatszerűség, de amint elkezdtük volna a próbákat, beállt a karantén.
– Milyen volt az utad ezen a pályán?
– 1996-ban felvettek a kolozsvári Puck Bábszínházba. Ott tanultam némi szakmát, belekóstoltam a bábos mesterségbe. Akkoriban ez így volt, munkahelyi szakképesítést is kaptunk, és ezzel lehetett boldogulni. Közben az énektanárnőm elküldött az Operába felvételizni, és egy ideig ott ragadtam. Majd egy kollégám, név szerint Juhász István Géza, aki épp kivált a Puckból, hívott, hogy készítsünk közösen egy független előadást, én pedig belevágtam. Azóta szabadúszó vagyok.
– Melyek voltak a kezdeti nehézségek?
– Elég nyögvenyelősen indult a dolog. Volt, hogy elkezdtünk szervezni egy előadást, az emberek azt mondták, jó, de amikor egy hét múlva visszamentünk, ott helyben kiderült, hogy elfelejtették. A szervezés a Hold sötét oldala. Sokat kellett tapogatózni, sok volt a botorkálás, zsákutca, az úgynevezett útiköltség-siker. A kapcsolatépítés évei után valamelyest megerősödött a helyzetünk, tisztábban láttuk egy kicsit a lehetőségeket. Mi néha hazafias munkának becéztük bizonyos vállalkozásainkat, de ez csak egy önironikus megfogalmazás; a hazafiasság rangja illesse inkább azokat a pedagógusokat, akik közvetítettek, szerveztek, hogy megérkezvén egy iskolába vagy településre egybegyűlt gyereksereget találjunk egy nagyobbacska osztályteremben, esetleg művelődési házban.
– Hány előadást készítettél eddig?
– Az utóbbi 20 évben nagyjából 8 vállalható produkciót sikerült létrehoznunk. Nagyobbrészt Juhász Gézával közösen, aki kitűnő zenészként (és bábosként) az élőzenei többletet is biztosította. De mellette több fontos szövetségesem is akadt, például az aranykezű Takács Enikő, akivel egy regösjátéknak becézett darabot adtunk elő (Fehérlófia). Van egy szólódarabom is, amit Rumi László rendezett (Vitéz Bakarasznyi János), ez szibériai népmese-feldolgozás, muzeális tárgyakkal próbálom eljátszani a történetet. A népmesei kiindulópont egyébként szinte minden előadásunkra jellemző.
– A karantén alatt mivel töltötted az idődet?
– A város szélén élek Kolozsváron, szinte vidéki környezetben, a szomszédságomban van egy néptelen terület, ott tanyázik az én Ali nevű lovam, akivel már évek óta gyakoroljuk a lovasíjászatot. Szóval, ebben próbáltam elmélyülni. Közben írogattam, ha volt mondanivalóm, és olvastam – magamnak meg a lányaimnak. Kellemes volt és kísérteties. Vagy inkább valószerűtlen. Mint egy álom, amiben konkrétan semmi sem nyomasztó, de azért mégiscsak jobb lenne felébredni. A helyzet az, hogy ez az érzés továbbra is megvan.
HAJÓS JÁNOS (Kolozsvár, 1976) bábjátékos, író, dramaturg. 1996–1998 között a Puck Bábszínházban számos előadásban vett részt, ugyanakkor a kolozsvári Állami Magyar Opera alkalmazottjaként is fellépett mint énekes. 1998-ban társalapítója volt a kolozsvári Sétáló Bábszínháznak. 2001– 2003 között a Gh. Dima Zeneakadémián tanult. 1998 és 2020 között több ezer bábelőadást, illetve rendhagyó történelemórát tartott Erdély-szerte és Magyarországon. Íróként a Helikonban, a Szabadságban, az Irodalmi Jelenben, a Napútban, valamint a Szépirodalmi Figyelőben mutatkozott be.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)
