2020. április 26., 07:36
Dóczy Péter színész-rendezőt mint barátot és kollégát kérdeztem különleges szakmai vállalásairól. Most is tervez, dolgozik – számára nincs üres idő. Tele van ötletekkel, munkakedvvel. Próbál emberi tartalmakat kibányászni ebből a szétesni vágyó világból.
Dóczy Péter Tisza István szerepében az Udvari Kamaraszínház Tizennyolc című előadásában – Forrás: mkuk.hu
– Amikor két éve vendégünk voltál a háromszéki Papolcon, reggel, ahogy felébredtünk, nem találtunk téged a lakásban. Mi történt veled akkor, hogy hajnalban felmásztál a csűrbe és onnan néztél szerteszét?
– Akkor csináltam egy Hamvas Béla-előadást, egy Hamvas Béla–Rudolf Kassner-anyag volt, amely a kimérákról szólt, arról, hogy a világ kővé válik, és a borzasztó dolgok megmerevednek, viszont az élet folytatódik, állandó mozgásban van. Kassner egy keresztény szellemiségű filozófus, aki Hamvas Bélának a nagymestere volt. Olyan gondolkodó, aki a keresztény etikát téve a középpontba élte az életét tolószékben, és így is eljutott a Himalája csúcsára. Nagyon érdekes magasságokba tört és nagyon komoly mélységeket látott Rudolf Kassner. Hamvas Béla arról beszél ezekben a munkáiban, hogy a tisztaság a valódi élet mintája, amely alapul szolgál. Az igaz, tiszta élet, ami lecsupaszítja a dolgokat maga körül. A dolgok valódi megélését adja útravalóul nekünk. A mű címe: Az indiszkrét ember. Visszatérve a kérdésedre: arra emlékszem, hogy amikor ott voltam nálatok Papolcon, annak a hajnalnak a tisztasága egész napra erőt adott nekem.
– Mi késztet arra, hogy a színházi szerepek mellett előadóesteket tarts, rendezz, szöveget írj, filmet forgass, fotózz? A világ értelmezéséhez, megismeréséhez, bemutatásához kevésnek bizonyul időnként a színházi eszköztár?
– Ez egy érdekes dolog. A főiskolán Nádasdy Kálmán tanítványa is voltam a Kerényi-osztályban. Ugyanakkor szerencsés helyzetben voltunk, mert keresztféléves rendezőkkel közös órákat tartott nekünk Nádasdy Kálmán és Ádám Ottó. Tehát amikor elkezdtük a színészképzést, rendezői képzésben is részesültünk. Nádasdy Kálmán zseniális ember volt! Ő tanította a vers és a zene kapcsolatát. Három éven át nagyon komolyan vettem ezt a tanítást, és nagyon szerettem. Ez késztetett arra, hogy egy zenésszel közösen csináljam meg az első Szilágyi Domokos-estemet. 1985-ben mutattuk be a Kassák Klubban, Szabados György megnézte és nagyon tetszett neki. Egyébként a barátságával is kitüntetett és biztatott, nehogy abbahagyjuk, és menjünk el az előadással minden egyetemre. Visszatérve Nádasdy Kálmánra: ő volt az, aki a vertikális tengelyt erősítette bennünk, tanítványaiban. Ettől valahogy még jobban kinyílt nekünk az a horizontális világ, amely a szemünk előtt volt. Még mélyebbre és magasabbra is tudtunk jutni a színház és a művészet megismerésében. Így kezdődött az, hogy elkezdtem a Kárpát-medencét járni. Akkor ennek híre ment. Erdélyben is voltunk 1985-ben.
– Engedték? Nem volt semmiféle korlátozás, hogy Erdélybe vigyétek a Szilágyi Domokos-produkciót?
– Ezt ügyesen csináltuk. Olyan kapcsolatokon keresztül, akiket én ismertem, például Parászka Miklós. Neki köszönhetem azt is, hogy korábban Márton Áron Gyulafehérváron megáldott. Az ablaka előtt mentünk el, ő épp kinézett, Miklós odaköszönt neki, és akkor megáldott minket.
– Gondolom, hogy a polifónia miatt is kombinálod a különböző művészeti ágakat, hogy jobban érzékeltesd a kortárs költészet összetettségét.
– Igen, a modern zene mindig is inspirált, és nagyon fontosnak tartom a bartóki polifóniát is. Az olyan hangzást, amely több ütőéren tartja egyszerre a kezét, egy-egy hangszer saját hangja segít még jobban megismerni a költő lelki és szellemi útját.
– Pilinszky János színházi konceptusából mit vettél át, amikor megrendezted például a Gyerekek és katonák című darabját, és hogyan valósítottad meg?
– Ez nagyon összetett dolog. Őnála nincs tér és idő. Mindenen kívül helyezi a valóság tengelyét. Nagyon különleges az ő belső, paradox harmóniája. Ez egy fura világ, benne van az élet és a halál, ugyanabban a pillanatban. Benne van a bűn és a szentség is ugyanabban a pillanatban. Teljes valóságot próbál megélni, mint ahogy az életével is ezt fémjelzi. Az ő színháza egyszerre élet és halál. Egyszerre kitágítja a pillanatot a gyermek szemével, ugyanakkor a haldokló katona utolsó pillanatát menekíti át a világ felismerésére a gyermek szívébe. Nagyon fontosnak tartom ezt a keresztény etikát, amely a megbocsátásról szól. Számomra is nagyon fontos az a keresztény szellemiség, amely azt mondja, hogy a bűnt el kell ítélni, de a bűnöst szeretni kell. Amit Jézus mond az evangéliumban. Úgy érzem, valójában Pilinszky költészete erről szól. Szóval mi is az a színházi élmény, melyet Pilinszky megnyit? Pilinszkynek nagyon tetszett a Robert Wilson-féle színház. Az a fajta időntúliság, a teljesen lelassult idő. Vagyis ahol a cselekvésnek már csak a belső ritmusa létezik. Amit iszonyatosan mélyen kell felépíteni a színész belsejéből ahhoz, hogy mint egy guillotine, ütni, illetve hatni tudjon abban a pillanatban, amikor a mozdulat valójában elindult. Majd cselekvéssé válik a kimondott szóból vagy a kimondott csendből. A csend nagyon fontos része Pilinszky színházának.
– Megszoktuk a cselekvésekkel teli színházat. A közönség mennyire befogadó egy ilyen típusú megjelenítésre?
– A közönség fantasztikus élményt osztott meg velem nagyon sok alkalommal. Ők is olyan szinten részesei tudnak lenni egy-egy előadásnak, hogy nagyon mélyen átélve együtt utaznak velünk. Nagyon sokan sírva, katartikus élménnyel mentek ki az előadásokról. Gondolom, hogy ez főleg Pilinszkynek, de a színészeknek is köszönhető.
– Beszéljünk még egy kicsit a szakralitásról! Külön műsort szántál a magyar szakrális irodalomnak.
– Fölkértek, hogy készítsek a magyar kultúra napjára egy előadást. Nagyon érdekes szakrális ívet dolgoztam fel. Rájöttem, milyen érdekes, hogy a magyar kultúrában akármelyik oldalon áll az a bizonyos vezetője az országnak, de mind-mind a Szűzanya segítségét és Isten segítségét kérte, hogy erőre kapjon ez a nemzet, és hogy teremtő testi és lelki állapotba kerüljön ahhoz, hogy az életét élje a magyar kultúrán keresztül.
– Hogy szerkesztetted meg a műsort, milyen dramaturgiát követsz?
– A Himnuszra épül. A zenei világa is nagyon érdekes, benne van az ősi magyar himnusz, a Boldogasszony anyánk is.
– Kronológiai sorrendet követtél?
– Igen. Az Ómagyar Mária-siralomtól egészen Nagy Lászlóig végigvonulnak a magyar költők, írók. Kölcsey Himnuszára épül, de szerepel benne Széchenyi imája, Hamvas Béla A magyar Hüperionjából egy részlet, Vörösmartynak a Liszt Ferenchez írt verse vagy Arany Rendületlenül és Ady A Tűz márciusa című versei, Németh Lászlótól a Mi a magyar? Érdekes, hogy Sík Sándor miért érzi magát magyarnak. Ő különleges költő, száz százalékban zsidó ember, viszont ezer százalékig magyar. Ő ezt írja magáról: „Érzésben nem tudok magamról semmit, ami nem magyar.” Sík Sándor fantasztikus költő volt, aki egy nagyon érdekes korszakban élt, amikor meg akarták szüntetni az egész keresztény szellemiséget, kultúrát.
– Olyan nagy szeretettel beszélsz ezekről a szerzőkről, csodálni való az elhivatottságod. Gyerekkorodban is megvolt benned ez a hihetetlen közlési, kifejezési vágy?
– Kiskoromban inkább matematikát tanultam. A szakralitás már bennem volt. Hatan voltunk testvérek. Édesapám nagyon hívő ember volt, tőle kaptam ezt a létkultúrát, melyet aztán Jelenits István vitt tovább. Úgy kerültem a piaristákhoz, hogy a matematika nagyon érdekelt, aztán elrabolt az irodalom, amit Jelenits István tanított. Valahogy egyenrangúként kezelt minket az első pillanattól kezdve. Az ő pedagógiai érzéke szerintem nagyon is hozzájárult ahhoz, hogy engem megfogott a magyar irodalom és költészet. Az a türelem, az a szeretet, amivel ő tanított, inspirált engem, hogy ezt továbbgondoljam.
– Szerinted hogy kellene tanítani a magyar irodalmat az iskolákban?
– Odaadással! Hittel és szeretettel! És nagyon felkészülve. Sajnos ma már egyre kevesebb a memoriter. Én pont a memoriternek köszönhetem, hogy mélyebben is megismertem egy-egy verset.
– Most milyen témán dolgozol?
– Egy keresztény filmstúdiót próbálunk létrehozni fiatalokkal, önerőből. Első körben egy szerzetesekről szóló ötrészes rövidfilmsorozatot készítenénk. Így remélhetőleg közelebb kerülnénk a keresztény magyar szellemiséghez. Fontos a most felnövekvő magyar ifjúságnak inspirációt adni, hogy akár még a szerzetességet is tudják vállalni annak érdekében, hogy majd szellemi és lelki vezetőink lehessenek.
– Mint művész, aki a szíveden hordod a magyar sorsot, hogy látod, mi a feladat? Mit üzensz a fiataloknak?
– Nagyon fontos, hogy megismerjék a XIX–XX. század fordulóját. Azt a világot, ahol elkezdődött az a fajta globalizáció, amin keresztül Trianon is érvényre jutott.
Dóczy Péter 1957. február 10-én született Budapesten. A Színházés Filmművészeti Főiskola színész szakán 1980-ban diplomázott. Tagja volt a budapesti, miskolci és győri nemzeti színháznak, most a Magyarkanizsai Udvari Kamaraszínház társulatánál játszik. Több magyar és külföldi film karakter- és főszereplője. 1985-ben elkészült első önálló előadása Szilágyi Domokos kényszerleszállásai címmel, ebből 1998-ban a Duna TV filmet is készített. Körön kívül, körön belül címmel előadást szerkesztett Hervay Gizella, Szilágyi Domokos és Tóth László határon túli magyar költők műveiből, a produkcióval bejárta Magyarországot, a Kárpát-medencei magyar városokat, Nyugat-Európa, az USA és Kanada városait. Több jelentős önálló előadást hozott létre, közülük is kiemelkedő a Pilinszky János műveiből készült Meditáció, melyekhez filmetűdöket is készített, ezeket háromnyelvű (magyar, angol, német) CD-ROM-on lehet megtekinteni. 2006-ban Virrasztás Pilinszkyért címmel különleges összművészeti programot szervezett, melynek részeként több helyszínen emlékeztek a 20. század nagy költőjére. 2007-ben a Duna TV műsorában is látható volt a Gyerekek és katonákból készült filmje, tavaly pedig Azt hiszem címmel Budapesten és Bécsben mutatott be összművészeti előadást Pilinszky műveiből. Költészet, hit, önazonosság, hazaszeretet – ennek jegyében bontakozik ki színészi, rendezői pályája is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)
