: Jókai Mór novellája a magyar széppróza napja alkalmából

2022. február 18., 08:35

A Magyar Írószövetség kezdeményezésére 2018 óta ünnepeljük a magyar széppróza napját február 18-án, Jókai Mór születésnapján. Ezen a napon Kárpát-medence-szerte megemlékeznek az egyik legnagyobb magyar író születésnapjáról és a széppróza napjáról, író-olvasó találkozókra, könyvbemutatókra, televízió- és rádióműsorokra, fellépésekre, rendhagyó irodalomórákra, sőt novellaíró versenyekre is sor kerül. (A korábbi versenyekről lapunk az elmúlt években is beszámolt, a nyertes műveket közölte.) Nem kérdés tehát, hogy ezen a jeles napon mi is közlünk egy Jókai-szöveget – méghozzá egy alig ismert, letaglózó erejű novellát az író kimeríthetetlen gazdagságú életművéből. Olvassák szeretettel!

Jókai Mór szobra Komáromban. Fotó: Beliczay László
Jókai Mór: A caldaria

Szép Fülöp spanyol király felesége, Johanna, szenvedélyes festész volt.
Szegény királynéról azt mondták, hogy elmebeteg, azért rendelték neki szórakozásul a művészetet, amit ő azután később nagy tökélyre is vitt. Képes volt akármely arcot emlékezet után oly híven lerajzolni, hogy mindenki ráismerhetett róla.
Fülöp királynak tetszett egy ízben megtekinteni Johanna művészalbumát, melyben mind felséges nejének saját kezével rajzolt művek voltak.
(Még ekkor Johannát nevezték felségesnek, férje, mint idegen uralkodó család ivadéka, csak a fenséges címmel volt felruházva, s a hivatalos okiratokon elöl volt írva Johanna királyné, utána Fülöp király.)
Fülöp király tehát Johanna albumában több lapon talált egy férfiarcra, mely különféle változatban ismételve előfordult, majd mint diadalmas hős, majd mint imádkozó zarándok, majd mint kedvese előtt térdelő szerelmes. Ez arcnak nagyon el kellett foglalni a fiatal hölgy képzeletét, hogy annyiszor, annyi alakban visszaidézte azt maga elé, s a gyöngéd ecsetelés, a művészi gond, az ihlet, mellyel az visszaadva volt, még ott is, hol az egész mellékzet félbe volt hagyva, tanúsítá, hogy itt a szív is segítette a kezet.
Ez a kép nem Fülöp király arcmása volt.
Tán valami titkos ifjúkori ábránd valami szerelmes trubadúr, tornajátéki hős, kit a fiatal királyleány valaha dobogó szívvel látott úrnője színeivel sisakján harcolni és győzni, s kinek azután reszkető kézzel akasztá nyakába a hímzett szalagot, akit azóta sohasem bírt elfelejteni? – vagy talán ennyi sem; talán csak egy képzelt ideál, aminőt ifjú hölgyek szoktak ábrándjaikban a felhők közé festeni; egy férfi, akit sohasem látott senki, aki nem létezett soha. Ez is meglehet.
Szép Fülöp nem volt született spanyol, hanem voltak nemes hajlamai, amik érdemessé tették rá, hogy az legyen.
Egy kérdés az inkvizíció nagymesteréhez, Dezához, hogy kicsoda Spanyolországban az a lovag, aki e sokszor lerajzolt képhez hasonlít? Egy utasítás a szent Hermandad százezer szemű kémeihez, s két hét után megjött a kérdésre a felelet; – ama lovag, e hosszúkás, barna arccal, e sajátszerű, mosolygó ajkkal, e nagy, fekete szemekkel két sötét szemöld alatt nem más, mint don Jayme d’Avila – egy marrano!
Marranosnak hítták a dicső inkvizíció idejében azon mór lovagokat, kik a keresztyén hitre áttértek, s kiket azzal vádoltak, hogy titokban az iszlám szertartásait űzik; ki is pusztíták őket csendesen, pedig ez volt az andalúziai nemesség színe-virága.
Különben marrano annyit tesz spanyol nyelven, mint „disznó”.
Az is meglehet, hogy éppen nem don Jayme d’Avila volt az, aki a királynő albuma képeihez legjobban hasonlított, hanem annyi bizonyos, hogy ő volt a leggazdagabb az akkori nemesek között, s azt már tudjuk, hogy az elítéltek vagyonában a jámbor inkvizíció bírái testvérileg osztozni szoktak.
Élt akkor egy híres festő Kasztíliában; nem éppen arról híres, mintha új festészeti iskolát alapított volna, vagy nagyszerű remekművekben hagyta volna hátra nevét, hanem inkább arról, hogy rendkívül gyorsan tudott rajzolni, a legfurcsább torz alakot egy pillanat alatt felfogta, s néhány perc alatt már pergamenre tevé; különben Luis de Lucero volt a neve, hanem Rómában elnevezték „Fa prestó”-nak (siess vele!) s ez a név maradt rajta.
Fülöp király, amint tudomásul vette, hogy a rejtélyes arc élő mintája megkerült, felhívatta magához Lucerót.
– Maestro – szólt hozzá –, neked egy élő arcról kell többrendbeli másolatokat levenned, két óra hosszat fog e stúdiumfő előtted állani; mit gondolsz, hányszor bírod azt ez idő alatt lerajzolni?
– Ahányszor felséged parancsolja.
– Ne hízelegj nekem Először is én nem vagyok felséges, másodszor a művésznek nem parancsol senki; de mit gondolsz, le tudnál egy arcot rajzolni két óra alatt tízszer egymás után? Minden másolatért kapsz ezer reált.
– Ha felséged minden másolatért parancsol számomra kétezer reált, lerajzolok akárkit két óra alatt tizenötször.
– Jó, a díjat megkapod. De nem fog-e megzavarni, ha a másolandó arc vonalmai néha elváltoznak, más kifejezést öltenek? Ha a szokott mindennapi arculat helyett valami új, szokatlan tekintettel kell megküzdened?
– Ó, felség! A szokatlan arc a művész tanulmánya, gyönyörűsége. Ha ily élvezet vár reám, rajzolom darabját ezerötszáz reálért.
– Hagy el; az Eskorialban nem alkusznak visszafelé a szolgákkal; most elmehetsz az algvazilok termébe, azok majd egy óra múlva elvezetnek a kívánt helyre, addig elhozzák a rajzoló eszközeidet.
Egy óra múlva kezébe adták Lucerónak rajzónját és pergameneit, azzal egy fedett gyaloghintóba ültették, sokáig vitték visszhangos tornácokon végig, lépcsőkön majd fel, majd le, utoljára egy siketes teremben álltak meg vele, ahol a léptek hangja alig hallatszott, tán alacsony volt a padmaly, vagy nagyon sokan lehettek a teremben.
Itt kinyitották a gyaloghintó ajtaját, s mondták, hogy szálljon ki.
Az első tekintet megmagyarázta a művésznek, hogy hova jutott.
A tágas, alacsony boltívekben összehajló terem körül fekete posztóval volt bevonva, az oszlopokba rótt karikákon csüggtek a láncok és kötelek, miken mind olyan sajátságos rozsdaszínt lehetett látni, amilyen a megszáradt vérfolt színe, a szögletekben vasfogók, különös alakú kanalak, és háromoldalú csavarok voltak egymásra hányva; a háttérben négysoros emelvényen fekete palástba burkolt alakok ültek, a hegyes csuklyát fejeikre húzva, arcaik sűrű fátyollal fedve; az egész termet egyetlen lámpa világította be, mely a boltozat közepéről függött alá; a mécseibe töltött mákolaj olyan sápadt, sárga világot vetett minden tárgyra.
Ez az inkvizíció terme.
A nagyinkvizítor egyedül volt leplezetlen arccal; ő egy magas emelvényen ült a bírák közepett, hosszú, fekete bársonytalárban.
A terem oldalfala előtt volt egy asztal, mely mellett már akkor két ember ült; az egyik lefátyolozva, míg a másiknak bársonyálarc fedte képét; amaz volt az inkvizíció jegyzője, ki nádját éppen próbálgatta körme lapján, ha elég jól van-e hasadva, a másik inte Lucerónak, hogy üljön le az asztalhoz.
Egy hangot sem ejte senki.
Ekkor az álarcos férfi jelt adott az inkvizítornak, mire két familiárisa a Hermandadnak a terem közepére lépett, s onnan egy fekete leplet fölemelve – az alatt volt a művész által lerajzolandó fő.
Nem egy levágott fő; – nem: egy élő fej, eleven, haragos tekintettel, bátor homlokkal, megvetését kifejező ajkkal és villogó, nagy, fekete szemekkel; a legszebb fő, minőről valaha asszony álmodott, és férfi rettegett.
A derék Torquemada, kiről dicsérettel legyen mondva, hogy tizennégy év alatt százezer embert hozott a kínpadra, a több jeles eszközök közt, mikkel emberi titkokat lehet fölfedezni, feltalálta a Caldariát is.
Ez olyan mesterség, hogy egy nagy, tízakós rézhengert megtöltenek olajjal, abba egy embert, aki nagyon titoktartó, beleállítanak, hogy éppen csak a feje van kint belőle, akkor e főt magát egy éppen neki való nyíláson feltolják a vizsgálók termébe, maga a henger alant marad az officinában, ahol lassankint tüzet gyújtanak alája, s azt aszerint, ahogy a vallatott készebb vagy makacsabb, szítják alatta, míg az olaj lassanként átmelegszik, mindig jobban, mindig jobban, s az áldozat vagy vall, vagy meghal.
Ez a Caldaria justiciaria.
A stúdiumfő tehát ott állt a terem közepén; jó világításban volt, a lámpával éppen szemben; Lucero nem kívánhatta volna jobban.
A fő büszkén hordozta végig szemeit a fátyolos bírákon, s összevont szemöldei elszánt dacot fejeztek ki ellenük.
Ez a kép jó volt elsőnek Lucero számára.
Ekkor megszólalt a nagyinkvizítor a vallatotthoz:
– Don Jayme d’Avila, valld meg bíráid előtt, mikor beszéltél Johanna – Fernando leányával legelőször, és mikor legutolszor?
A fő megszólalt.
– Távolról láttam őt mindig; nem szóltam vele soha.
– Don Jayme d’Avila, neked tilos viszonyod volt Johannával; valld meg, micsoda tanújelei vannak nálad bűnös szerelmének?
A hős arca haragtól gyulladt ki e szóra, szemei odavillámlottak a kérdező felé, olyan szép volt.
– Kérdésed sérti azt akit tisztelned jobbágyi kötelesség. Felségsértő volnék önlelkem előtt, ha e kérdést arra méltatnám, hogy cáfolatot adjak rá. A királyné ártatlan és tiszta.
Lucero rajzolni akarta ez arcot is, a mellette ülő álarcos megfogta a kezét, és visszatartá.
– Hagyd ezt, lesz mindjárt szebb ennél.
Az inkvizítor jelt adott két poroszlónak, azok eltávoztak; nemsokára a stúdiumfő kezde változni, a tüzelést megkezdték alatta.
– Most nézz oda, Fa presto!
Eleinte a szemek tüzesedni, a homlokerek dagadni kezdtek, az arcvonalak erőszakosan rángatóztak, az első rémület csüggedése eltorzítá a szép férfiarcot.
Ez jó volt második képnek.
– Fogsz-e a kérdéseinkre felelni, don Jayme d’Avila? – hangzott fel újra az inkvizítor tompa, száraz hangja.
E szóra a fő odafordult hozzá, s mintha újra visszatérne hősi elszántsága, erős daccal monda:
– Átkozott a nyelv, mely kérdésedre egy igét is felelni fog.
Azzal összeszorítá ajkait, s kimeredő szemekkel nézett maga elé, visszafojtva a fájdalom minden szisszenését.
Ez jó kép volt harmadik tanulmánynak.
A tüzet egyre szították alatta.
Arcán a veríték nehéz gyöngyei csorgottak alá, a testi fájdalom nehéz küzdelme a férfiúi akarattal látszott azon; egyszerre fájdalmasan elordítá magát, szemeit kínosan lehunyva s torz arcát fölemelve, melynek minden vonásán egyszerre úr lett a pokolbeli fájdalom; nem volt képes gyötrelmeit eltitkolni többé. Ordított, mint egy elkárhozott.
– Most, most nézz oda, Fa Presto!
Minden vonás elhagyja eredeti alakját, a lélek nem ura többé magának, a szemek vadul forognak üregeikben: az ajk tajtékzik, és átkozza az Istent és az embereket! Ah, ha ez jól sikerül, Fa presto! milyen szép lesz negyedik tanulmánynak!
A tüzet még egyre szítják odalenn.
– Akarsz-e választ adni kérdéseinkre, don Jayme d’Avila?
A fő már nem felel, nem üvölt, nem hánykolódik, hanem most elkezd mosolyogni. A halálos gyötrelem nevetésre torzítja arcát, hangosan kacag; és e kacagás a legrettentőbb látvány rajta.
Lucero sietve rajzol, ez már az ötödik tanulmány.
Az álarcos férfi int az inkvizítornak, hogy lankasszák a tüzet. Fél tőle, hogy a vallatott hamarabb meg talál halni, mint kellene.
Annak arcáról lassankint elmúlik a kínos hőség, helyette sápatag, bágyadt szín ömlik el rajta; a kacajgörcsből lankadt ernyedésbe térnek át vonásai; egészen összetörtnek, megalázottnak látszanak. Lucerónak kész a hatodik tanulmányfő.
Ekkor újra kérdi tőle az inkvizítor:
– Akarsz-e válaszolni, don Jayme?
A lovag e szóra lassan fölemeli arcát; szemeit felnyitja tágan, hogy fehérei látszanak meg körül; sápadt, színtelen arca megnyúlik; nem emberi arc az többé, hanem egy kísérteté, ki fejét felüti a sírból, s onnan szólamlik meg, zilált tekintetét az álarcos férfira meresztve. Oly szörnyű ránézni!
– Nos, Fa presto, miért áll meg a rajzón kezedben? Ez a legérdekesebb tanulmány itt! Nézz rá!
A kísértetfő megszólamlik nehéz, hörgő hangon:
– Fülöp! Hét nap múlva… válaszolni fogok… neked… az Isten előtt.
Azzal hirtelen elfordulnak szemei, ajka nyitva marad, a fő félrehajlik, s lankadtan fekszik le a padozatra; minden vonása elmerül.
– Oltsátok el a tüzet! – kiálta az inkvizítor a szolgáknak.
– Nem érdekes tanulmányfő-e ez? – kérdé az álarcos a festőtől; – nyugodtan rajzolhatod, mert elájult. Mindjárt fel fogják őt éleszteni, s aztán folytatjuk a tanulmányozást.
Csalatkozott azonban az álarcos, mert a lovag nem ájult el, hanem meghalt, s több tanulmányfőre nem adott tárgyat Lucerónak.
– Az átkozott – kiálta fel Lucero –, a nyolcadik képnél meghal, s kilop a zsebemből legkevesebb tízezer reált!
– Ne félj, megkapod az egész díjt a nyolc képért, mert jól sikerültek azok – vigasztalá őt meg az álarcos –, most menj haza, s dolgozd ki egyenkint jól, figyelemmel.
Négy nap alatt készen volt a nyolc tanulmányfő, borzalmas élethűséggel kidolgozva; Fülöp feleségének ajándékozta mind a nyolcat…
Ötödnap az a hír terjedt el az országban, hogy Johanna királyné megtébolyodott…
Hatodnak összehívatta Szép Fülöp Kasztília országnagyjait; eléjük terjesztve a balesetet, miszerint Johanna elmebetegsége egész erővel kitört…
Hetednap kinevezték Kasztília rendei Szép Fülöpöt felségesnek, s az ő nevét írták elöl, azután Johannáét…
És nyolcadnap Szép Fülöp – ott feküdt a ravatalon. – Azt mondják, hogy megmérgezték…
Isten legyen kegyelmes bírájuk azoknak, akik meghaltak…

In: Jókai Mór: Kelet királynéja. Történelmi regék, beszélyek, régi, furcsa történetek. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1983.