Napok óta készülök a rovatba szánt írás elkészítésére. Anyagot gyűjtöttem, szak- és szépirodalmat olvastam, és elterveztem egy repülés és irodalom, irodalmi repülések, repülési irodalmak tematikájú kis cikket. Mindenképp meg akartam említeni benne néhány, a témával érintőlegesen vagy behatóan foglalkozó művet – Petőfi Sándor: A gólya, Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje, Komjáthy Jenő: Repülj, dalom!, Ernst Toller: Fecskék könyve Dsida Jenő fordításában, Szilvási Lajos: Légszomj, Joseph Heller: A 22-es csapdája, Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!, Antoine de Saint-Exupéry műveit, sőt még az űrrepülős tudományos-fantasztikus lektűröket is. Írni akartam a repülés szimbolikájáról, a szabadságról és a rabságról. Szóval minden készen állt, míg a tegnapi napon az égi hatalmak – szó szerint is – közbe nem avatkoztak.
Két fontos elintéznivalóm között el kellett töltenem egy órát a városban, s ha már arra jártam, kedvem támadt betérni a frissen felújított Múzeumkertbe. Nagyon kellemes környezet és idő fogadott, a hetek óta tartó esőzés után végre kisütött a nap, fű zöldellt, virágok mosolyogtak, fák hajladoztak, madarak csiripeltek. Kényelmesen helyet foglaltam egy árnyékos padon, még a kabátom is levettem – későbbi szerencsémre. Nézelődtem, elmerengtem, élveztem a nagyváros közepén megtalált viszonylagos nyugalmat, talán még a megírandó cikkem is eszembe jutott. Ilyen kellemes bódultságban telt az idő, amikor egyszer csak furcsa érzést tapasztaltam: mintha a fejemre öntöttek volna egy kisebb pohár folyadékot. Először nem is tulajdonítottam jelentőséget ennek a kis intermezzónak, elvégre hetekig esett, valószínűleg víz csöpögött a fákról. Mégis a fejemhez nyúltam ösztönösen, és már tapintásából egyértelművé vált, hogy bizony komolyabb a dolog. Felpillantottan gyorsan, de a szárnyas elkövetőt nem sikerült a lombok között kiszúrni. Az első meglepetés elmúltával hosszasan bosszankodtam – mégiscsak elég kínos ügy, és hazaindultam hajat mosni. Csak később, hajszárítás közben gondoltam először arra, hogy ez a szerencsétlen esemény igazából a legnagyobb kegy: ihlet.
Ilyen lehet az irodalom is. Kedélyesen hömpölyögnek a mondatok az író keze alatt, szenvedélyesen szaladnak a költő szavai, patak csobog, fű zöldell, virágok mosolyognak. És egyszer csak leszakad az ég, szörnyű villámok csapkodnak, s a múzsa sértődötten elvonul. Ilyenkor hosszan bosszankodik az ember, hangosan bömböl, cifrán káromol, majd lehűti magát, visszaül az asztalhoz és folytatja. Mert lehet, hogy szeszélyes a múzsa, de szárnya van.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)
Az Etyekwoodként is emlegetett 35 hektáros terület látogatható részein izgalmas látványosságok várják az érdeklődőket: Will Smith nyomdokain a posztapokaliptikus New York utcáin sétálhatunk, vagy betérhetünk a 15. századi Itáliába, ugyanis itt forgatták a Borgiák-sorozat számos jelenetét is.
Trianon és a székelység, a háború után magukra maradt lányok, asszonyok, nagyanyák fájdalma örökre velünk marad. Hordozzuk magunkban a traumát, a hiányt, a szétszaggatottságot, „a darabokra tépett tájat”, az „emberevő békét”, az „egy nehéz vonalat”, a „repedések mögötti sötétséget”, a „béke iszonyú pillanatát”, a „félelemgyereket”.
Vannak vidékek, ahol a kenyeret Isten arcának tekintik: ha egy kenyérdarab leesik, felkapják a földről és megcsókolják, nehogy magukra haragítsák a Teremtőt. Bibliai jelképek sora erősíti, hogy a kenyér az élet szimbóluma: a megváltást hozó Krisztus a mennyből alászállt kenyér, a mindennapi kenyérben – amelyért a Jézustól tanult imában is fohászkodunk – Isten gondviselése érhető tetten. Ez a lélek mélyéből fakadó tisztelet lehet az oka annak, hogy az új kenyér feletti örömöt nem lehetett pusztán politikai célokra kisajátítani.
A negyvenes-ötvenes évek hitelesebb jellemzésére egy mostanig levéltárban lappangó dolgozatból idéznék egy rövid részletet: „A kommunisták uralomra jutása azonban még a megmaradt kisebbségi jogokat is eltörölte, mégpedig a demokrácia, az egyenlőség és szocializmus jelszavaira hivatkozva. (…) Soha ilyen nagy kereslete nem volt még jellemtelen, gerinctelen, nemzetietlen magyaroknak, és más mindenféle és mindenre elszánt emberi söpredéknek."
Írogatsz még? – teszik föl a kérdést a rég nem látott ismerősök. Ilyenkor az első gondolatom, hogy az ilyen miért nem marad meg rég nem látott ismerősnek. Írogatni a szomszéd néni szokott, amikor a konkurens háziasszony titkos receptkönyvéből másolgat tészta-, leves-, angyalbögyörő-költeményeket. Más írogatásról nem is nagyon tudok, hiszen még az adóhivatalban is nagy gonddal töltögetik ki a „formulárokat”.
Prágai Tamást gyakran emlegetik évfordulóktól függetlenül is. A faluban a helyiek ragadványneveket osztanak egymásra, őt úgy hívták, Petőfi”, meg úgy, hogy „Koszorús Költő Barátom”.
Petőfi állandósult megnevezésévé vált „a forradalom költője”, és ez találó volt Prágai Tamásra is, mert képes volt minden munkáját forradalmi lendülettel végezni.
És akkor megjelensz te a tisztáson, majd sorra érkeznek a szerzőink, régi ismerősök és azok is, akikre az elmúlt két évben figyeltem fel. Egymást üdvözölve, nagy vigasságban, kacagva fordultok a kamerába, lebegteti a nyári szellő a hajakat és ruhákat, lefúj egy-két szalmakalapot, meglebbenti a gomblyukakba tűzött mezei virágokat.
Mert kényszerpályát nyitott a kisebbségbe kerülés, ami különösen az első években járt súlyos személyes tragédiákkal, meghasonlásokkal, az élet minden területét és vonatkozását újragondolni késztető következményekkel s ebből a sokkból kétségtelenül nehéz volt az eszmélés.