Ágoston Szász Katalin: Repülés és metafizika

2020. július 05., 09:39
Szemadám György: Hommage a Rrose Sélavy (olaj, papír, farost, 58 × 46 cm) – Fotó: Haris László

Napok óta készülök a rovatba szánt írás elkészítésére. Anyagot gyűjtöttem, szak- és szépirodalmat olvastam, és elterveztem egy repülés és irodalom, irodalmi repülések, repülési irodalmak tematikájú kis cikket. Mindenképp meg akartam említeni benne néhány, a témával érintőlegesen vagy behatóan foglalkozó művet – Petőfi Sándor: A gólya, Kosztolányi Dezső: Szellők zenéje, Komjáthy Jenő: Repülj, dalom!, Ernst Toller: Fecskék könyve Dsida Jenő fordításában, Szilvási Lajos: Légszomj, Joseph Heller: A 22-es csapdája, Harper Lee: Ne bántsátok a feketerigót!, Antoine de Saint-Exupéry műveit, sőt még az űrrepülős tudományos-fantasztikus lektűröket is. Írni akartam a repülés szimbolikájáról, a szabadságról és a rabságról. Szóval minden készen állt, míg a tegnapi napon az égi hatalmak – szó szerint is – közbe nem avatkoztak.

Két fontos elintéznivalóm között el kellett töltenem egy órát a városban, s ha már arra jártam, kedvem támadt betérni a frissen felújított Múzeumkertbe. Nagyon kellemes környezet és idő fogadott, a hetek óta tartó esőzés után végre kisütött a nap, fű zöldellt, virágok mosolyogtak, fák hajladoztak, madarak csiripeltek. Kényelmesen helyet foglaltam egy árnyékos padon, még a kabátom is levettem – későbbi szerencsémre. Nézelődtem, elmerengtem, élveztem a nagyváros közepén megtalált viszonylagos nyugalmat, talán még a megírandó cikkem is eszembe jutott. Ilyen kellemes bódultságban telt az idő, amikor egyszer csak furcsa érzést tapasztaltam: mintha a fejemre öntöttek volna egy kisebb pohár folyadékot. Először nem is tulajdonítottam jelentőséget ennek a kis intermezzónak, elvégre hetekig esett, valószínűleg víz csöpögött a fákról. Mégis a fejemhez nyúltam ösztönösen, és már tapintásából egyértelművé vált, hogy bizony komolyabb a dolog. Felpillantottan gyorsan, de a szárnyas elkövetőt nem sikerült a lombok között kiszúrni. Az első meglepetés elmúltával hosszasan bosszankodtam – mégiscsak elég kínos ügy, és hazaindultam hajat mosni. Csak később, hajszárítás közben gondoltam először arra, hogy ez a szerencsétlen esemény igazából a legnagyobb kegy: ihlet.

Ilyen lehet az irodalom is. Kedélyesen hömpölyögnek a mondatok az író keze alatt, szenvedélyesen szaladnak a költő szavai, patak csobog, fű zöldell, virágok mosolyognak. És egyszer csak leszakad az ég, szörnyű villámok csapkodnak, s a múzsa sértődötten elvonul. Ilyenkor hosszan bosszankodik az ember, hangosan bömböl, cifrán káromol, majd lehűti magát, visszaül az asztalhoz és folytatja. Mert lehet, hogy szeszélyes a múzsa, de szárnya van.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. június 1-i számában.)