Hogy Rejtő Jenőnek a legnagyobbak közt a helye, (majdnem) mindannyian érezzük. Ugyan az irodalomtörténet jóformán alig jegyzi őt, és egy kézen meg lehet számolni azokat a kritikusokat, akik el merik mondani azt, hogy Rejtő nagy író, mégis az olvasók – szembemenve az irodalmi kánon(ok)kal – szeretik, idézik műveit, rajonganak érte.
Ki ne ismerné például azt a jelenetet, mikor Fülig Jimmy belép a kocsmába, kése után érdeklődik, és kiderül, az épp a kedélyes beszélgetőtárs hátában van?
Vagy azt, amikor Vanek úr frakkosan és rövidnadrágban, vállán frottírtörülközővel álldogál a kikötőben, munkalehetőségre várva? Utolsóként rá is sor kerülne, ám aggódva kérdezi a munkaadót: „Nehezek azok a ládák?”
Vagy pedig azt, amikor a királlyá avanzsált Fülig Jimmy elmegy a kocsmába, és pertut iszik a néppel:
„És a vendéglőkben, mer bementem egy rumra, így szólék uralkodóilag.
– Hej, kocsmáros! Az egész birodalom asz én vendégem!
A révkapitány térdrehulla:
– Éljen a király!
És mindenkinek esz volt a véleménye. És akkor emelém poharamat:
– Mától kezdve pertuban vagyok a lakossággal! Szervusz nép! – és ők üvölték »szervusz király!«”
Hiába zseniális humora, tökéletes cselekménybonyolítása, utánozhatatlan stílusa, Rejtő Jenő mégis ki van zárva a magasirodalom elit köréből. Mert kritikusék úgy gondolják, az irodalom valami szent és sérthetetlen, vakbélgyulladásos dolog, amelyben és amellyel nem szabad viccelni. Vagy ha véletlenül mégis szabad, akkor azt kizárólag súlyos témák tárgyalása közben kell megtenni (lehetőleg kinevetve azt, aki nincs a szerző erkölcsi magaslatán).
Igen, innen nézve Rejtő tényleg nem nagy durranás, nem tárgyal ő világmegváltó témákat, nem akarja a lét nagy kérdéseit megfejteni, csupán nevettet, mert ez a világ annyira érdekes. Rejtő nem egy felsőbb, erkölcsileg magasabb rendű nézőpontból beszél: egyszerűen úgy tartja, jó élni, mert a világ vicces, ha megfelelő szemszögből nézzük.
De vajon melyik nevetés a jobb: az, amelyik kiröhög (mert a szerző jobban tudja a tutit), vagy az, amelyik szeretettel körülöleli a világot? Fülig Jimmy komikus figura, ám nem azért, mert én, az olvasó magasabb rendűnek érzem magam nála, hanem azért, mert úgy tudja szemlélni a világot, mint kevesen mások: fejre állítja a dolgokat, melyek új megvilágításba kerülnek, és végtelenül érdekessé válnak; megtöri a szabályokat, melyekről kiderül, hogy csak mi tulajdonítunk nekik oly nagy fontosságot (de amúgy az életünk szempontjából teljesen másodrangúak). Fülig Jimmy kacagságos tetteit és világlátását nézve pedig egy kicsit jobbak leszünk, és nem vesszük olyan véresen komolyan az életet.
Erős a gyanúm, Rejtőt azért hallgatták/hallgatják el irodalomkritikusaink, mert folyamatosan megkérdőjelezi az elitista, kevesek számára íródó művek kizárólagos létjogosultságát, és megmutatja, akkor is lehet értékes egy írás, ha azt milliók szeretik.
Rejtő Jenő nevettet, ugyanúgy, mint a középkorban tette Boccaccio és Rabelais, vagy századában és századunkban a nála öt évvel fiatalabb Faludy György: azok, akik robottá silányuló életünkbe behozzák pár napra a karnevált, a boldogság ünnepét.
Tudom, tudom: őket sem sokra tartják a lét „mélységes milyenségének” ábrázolását váró kritikusok – ennek a hozzáállásnak viszont az a következménye, hogy az iskolákban továbbra sem tanítják Rejtő műveit, megfosztva ezzel a gyermekeket az örömteli olvasás élményétől. Pedig képzeljük csak el a nebulókat, amint hazajönnek, és nem a számítógépet bújják, hanem a Piszkos Fred, a kapitányt, utána pedig nevetve mesélik egymásnak a történetet. Vajon nem válhatna így észrevétlenül jobbá a világ?
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. január 6-i számában.)
