Vajon hány év, amíg egyik generáció szenvedései érzékelhetetlenné válnak az utódok számára? Vajon hány évig öröklődnek át kimondatlanul is? A traumakutatás újkeletű vizsgálódásnak tűnik, pedig az irodalom, a mese- és balladakincs darabjai az ókortól napjainkig figyelmeztetnek az elhallgatás kártékonyságára és az ősi törvényre, hogy mindenkinek ismernie kell a nemzetség történetét, amelyből származik. De mit tudunk a nagyapánk ifjúkoráról, lángolásairól és problémáiról? Mit tudunk a dédanyánk féltett titkairól?
Egyáltalán él-e bárki, akit rokonunknak tudhatunk, ott, ahol a nagyszüleink gyerekek voltak? És a saját gyerekkorunk helyszíneire elvihetjük-e a gyerekeinket? Benyithatunk a kapun? Megvan még ott a lugas vagy a málnabokor? Vagy idegenek portájára kell bekéredzkednünk emlékeket idézni, idegen rózsatövek, idegen sziklakertek mellett, kivágott gyümölcsfák helyén próbáljuk felidézni, mi volt itt egykor?
Akár igen, akár nem a válaszunk, összetett családtörténet bomlik ki mindkettőből. Olyan történet, amelyet tovább kell mesélni mindenestől.
Vajon azok, akik hallgatásra ítélték a szovjet munkatáborokból hazaszédelgő meggyötörteket, a kiszolgáltatottak szenvedését akarták így meghosszabbítani vagy a többszázezer halott emlékét eltörölni? Azt hitték, hogy pár évtized némaság árán feledésbe merülhet, ami történt? Netán szégyellték? Ha hűvös tudatosság mondatta ezt velük, akkor az ördögi bölcsesség volt. Hiszen több generációt is képes megterhelni a múlt. Amikor kicsinyhitűnek, eltiporhatónak látjuk magunkat, vagy látnak minket azok, akik nem Európa keleti felén élték át az elmúlt évszázadot, talán nem számolunk vagy nem számolnak azzal, hogy a derűlátás nem csupán döntés kérdése, nem csupán egy kedves személyiségjegy, amelyet pozitív mantrákkal pikkpakk meg lehet erősíteni. A kommunista diktatúra kegyetlenségei és a szovjet rendszer abszurditása nem a könnyed derűt oltotta az itt élőkbe. Itt inkább hitre volt szükség, bizakodásra és sokszor kegyelemre.
Amikor generációk nőnek fel úgy, hogy nem értik, miért pityeredik el csak úgy néha a nagymama, amikor a gyermek nem érti az apák és anyák hallgatását, rés támad a folytonosságban, és ez a rés repeszti sokszor ma is a magabiztosság páncélját. Ezért fontos, hogy értsük a csendeket, és tudjuk, milyen történetek tolakodnak ilyenkor a felszínre. Ezért kell emlékeznünk a mindenkori áldozatokra, a mindenkori elhurcoltakra, a mindenkori megsebzettekre. Február 25-én a kommunista diktatúrák áldozatairól kell beszélnünk – a gyerekeinknek is tudniuk kell róluk.
A Szovjetunióba hurcolt politikai foglyok és kényszermunkások 2015-ben meghirdetett emlékéve, majd a gulágemlékév sok történetet hozott a felszínre, kiváló könyvek, kiadványok, kiállítások, filmek, dokumentumértékű felvételek váltak elérhetővé az érdeklődők számára. A www.beszedesmult.hu oldal a civil pályázatok eredményeit rendszerezi, de nagyon fontos visszaemlékezéseket olvashatunk a https://pestisracok.hu/tag/gulag/ oldalon is.
Mi most két könyvet emelünk ki – egyik Bognár Zalán Gulag, GUPVI, „málenkij robot” – Magyarok a szovjet lágerbirodalomban című könyve (Magyar Napló, Írott Szó Alapítvány, Budapest, 2017), a másik egy újrakiadás: Szebeni Ilona Merre van a magyar hazám? – Kényszermunkán a Szovjetunióban 1944–1949 című interjúkötete.
Bognár Zalán történész összefoglaló munkája kiváló iránymutató lehet a téma iránt érdeklődőknek – az átláthatóan strukturált könyv bőséges forrásanyagra és más történészek kutatásaira is felhívja az olvasó figyelmét, ugyanakkor nagy hangsúlyt fektet a címben jelölt fogalmak pontos meghatározására is. Például többször is hangsúlyozza: „hogy az elhurcoltak és a meghaltak túlnyomó többsége nem a Gulag, hanem a GUPVI lágereiben, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság lágereiben, illetve az oda való elhurcolás közben halt meg. Ugyanis míg a GUPVI lágereibe tömegesen és ítélet nélkül hurcolták el az embereket, addig a Gulag börtöneibe, lágereibe és rabtelepeire bírói ítéletek alapján, amelyeket többnyire koholt vádakra alapoztak.” Úgy mutatja be a történelmi kontextust és a lágerek borzadályos világát, hogy olvasmányos stílusban váltakozik a történész objektív távolságtartása, a számok kegyetlen ridegsége és az alulnézetből bemutatott történelem érzelmekkel telítődő összefoglalása, a túlélők visszaemlékezései nemcsak dokumentum-értékkel bírnak, hanem rávilágítanak azokra a sorsokra és a szenvedés szintjeire, amelyek a statisztikák számadatai mögött meghúzódnak. Van itt sok-sok nagy történet, és adott melléjük a történészi alaposság és a pontos rálátás igényessége is.
Szebeni Ilona könyve először 1992-ben jelent meg a Széphalom Könyvműhely gondozásában. Szebeni Ilona 1944-ben középiskolás volt, amikor elhurcolták néhány rokonát, akik sosem térhettek haza. A rendszerváltozás után Szebeni Ilona az elsők között kereste meg a szemtanúkat, a túlélőket, és a velük való beszélgetésekből írta a meg a málenkij robotként emlegetett szenvedéstörténetet – több mint kétszáz fogollyal készített interjút, kötetei forrásértékűek. Ennek a gyűjtőmunkának volt az egyik állomása a Merre van a magyar hazám? című könyv, melynek előszavában ő maga is hangsúlyozza azt a példaértékű emberséget, amelyet a visszaemlékezők között gyakran megtapasztalt: „Sok embert meghallgattam. Érkezésem hírére néhol több faluból is összegyűltek az egykori sorstársak. Sírás nélkül senki sem tudta a múltat felidézni, a férfiak hangja is elcsuklott, bepárásodtak a szemüvegek. Áradt a szó, és apadt a bánat, de átok nem hagyta el ajkukat. Hálával emlékeztek azokra az egyszerű szovjet munkatársakra is, akik valamilyen formában a segítségükre voltak. Az elhurcoltak nem gyűlölködnek, nem él bennük bosszúvágy, nem követelőznek, legfeljebb kérnek. Kérnek – velem együtt – megbecsülést, nagyobb tiszteletadást, legalább életük utolsó éveiben, mert régen rászolgáltak, megérdemelnék. Vigyázzunk, el ne késsünk vele!” – figyelmeztetett már a kilencvenes évek elején.
Könyvével – mint írja – némi erkölcsi elégtételt szeretett volna adni azoknak, akiket évtizedeken át elnémítottak, megaláztak. A beszélgetések néhány részletét kiragadva ajánljuk ezt a könyvet, mely meghatározó szembesülés lehet több generációnak.
*
„Böszörménybe 1944. október 22-én ért a front. Három napja volt az orosz katonaság a városban, amikor kezdték összeszedni az embereket. De nemcsak a férfiakat, gyerekeket is. Volt közöttük több 16-17 éves, még 13 éves is. Hiába sírtunk, könyörögtünk, csak terelték őket kifelé a puskával, kit a házból, kit az udvarról egy szál ruhában, élelem nélkül, úgy, ahogy éppen voltak.” (Özv. Kéky Gyuláné, Fót–Hajdúböszörmény)
*
„Bújtak az emberek pincébe, padlásra, kazalba, de még a rossz kútba is. Az oroszok biztosan nem találták volna meg őket, de jó segítőik voltak a karhatalmisták. Ezt az oroszok magukban nem is tudták volna elvégezni. Kiszedték az embereket minden rejtekhelyről.” (Özv. Kolozsi Imréné Herényi Erzsébet, Miskolc–Tiszadob)
*
„Bányában dolgoztam, előfordult, hogy a térden felül érő vízben nem mertünk előre menni. Lövöldöztek, ütlegeltek bennünket, aztán kimeregettük a vizet, és a sárban fekve dolgoztunk. Ebben a ruhában gyalogoltunk munka után a lágerig a mínusz 30-40 fokos hidegben, a fagyos kapcát bőrünkkel együtt húztuk le. Én nagyon fulladtam a bányában, és az éhezés miatt felére lefogytam. Annyira beteg voltam, hogy leültem éjszakai műszak után a hóba, könyörögtem a lányoknak, hagyjanak ott, nem akarok élni tovább. Sok fiatal teremtés gondolkodott így. Már nem azért imádkoztunk, hogy éljünk, inkább a halált kívántuk.” (Türk Istvánné Pajer Ilona, Vencsellő)
*
„Amikor édesanyám lefektetett, nem tudtam elaludni, puha volt az ágy, meleg volt a párna, dunna. Elszoktam tőle. Anyám megijedt, hogy csak járkálok a szobában. Sírtak egész éjjel ők is, az ismerősök is. Utóbb bevallották, hogy úgy érezték, meghalni jöttem haza. Hatvankét kilóval indultam el, és harminchárom lettem. Debrecenben öt Ft-ot kaptam az élet újrakezdéséhez. Nem emlékszem, elég volt-e egy kiló kristálycukorra.” (Bodnár Andrásné Albert Irén Margit, Gávavencsellő)
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. február 22-i számában.)
Eddig ismeretlen felvidéki szerző könyve – ezzel az ajánlással kaptam kézhez Szigety Péter Birinéninek szeretettel című művét. Izgatott voltam, ugyanis fogalmam sem volt, mire számíthatok, s az első gyors átlapozás után kíváncsiságom még inkább fokozódott. Az viszont már akkor biztosnak tűnt, hogy különös könyv akadt a kezem ügyébe.
„Hogyan lesz erőnk a jövő kihívásaival szembenézni? Minden eszköz megadatott: kell hozzá költészet, történet, szeretet. Utána jöhet a tudomány” – olvashatjuk Bonczidai Éva sorait a Magyar Kultúra magazin novemberi, erő tematikájú lapszámának beköszöntőjében. Az erős ember ismérvei, a különféle erőforrásaink, valamint az emberi erő jóra való felhasználásának módozatai mellett az Erő lapszám legfontosabb kérdései tehát e három – hatványozottan hátrányos helyzetű – kulcsfogalom köré épülnek.
Az Animus Kiadó 2007 óta adja ki a skandináv krimik sorozatot, amelynek népszerűsége mind a mai napig töretlen. A sorozatban elsőként az izlandi Arnaldur Indriðason Kihantolt bűnök című regénye jelent meg, s az az óta eltelt tizenhat évben százhatvannál is több címszóval ajándékozták meg a műfaj rajongóit. A legtöbb szerző svéd, norvég és izlandi nemzetiségű, de akad közöttük néhány dán és finn is.
Bela Durancinak, „Szabadka első okleveles művészettörténészének” (Bács, 1931 – Szabadka, 2021) neve egyformán ismert mind a szerb, mind a magyar művészeti körökben, hiszen mind a két nyelven számos könyve, művészekről írt monográfiája, kiállításmegnyitója, katalógusa és folyóiratokban közölt szakcikke jelent meg, s az általa rendezett kiállítások száma is impozáns.
Minden egyes, a helyi regionális történelem egy-egy darabját kiszínezni kívánó kiadvány megjelenése valóban fontos és kívánatos, kiváltképp napjainkban. Éppen ezért nem csupán a felvidéki magyar cserkészmozgalom, hanem a Rimaszombat története iránt érdeklődő számára is érdekes és inspiráló lehet a Lilium Aurum kiadó gondozásában megjelent, A cserkészliliom peremvidéki szirmai című kötet, amelyben a szerző, Gaál Lajos, a 110 éves rimaszombati cserkészet krónikáját tárja elénk.
A huszonöt éves Petőfi Sándor Föltámadott a tenger című versét 1848. március 30-án, a Pesten újra elkezdődött forrongások hatására írta meg, az egész nemzeti közösség szószólójaként. Földrengésszerű változást írt bele egyetlen képbe, egy új világrend eljövetelét hirdetve. Tömegeket mozgatott meg szuggesztív költői erejével, költészetének máig tartó ereje magyarságtudatunk része, nemzeti önazonosságunk, sőt önmeghatározásunk részévé is vált.
Mikor vagyunk arccal a falnak? Mondjuk, ha büntetésből sarokba állítanak. Vagy nekiesünk. Esetleg valaki arccal a falnak lök. Mindenesetre egy olyan élethelyzetet feltételez, amelyet alapesetben nem szabad akaratunkból, örömmel választunk. Szerintem csak úgy senki sem állt még oda egy falhoz. Ha közvetlenül előttünk van, akkor nem látjuk, mi zajlik körülöttünk.
Margaret Atwood 2022-ben megjelent Égető kérdések című esszékötete meglehetősen felborzolta a kedélyeket. Súlyos kérdéseket tesz fel (mi számít igaznak?; összefér-e a politika és művészet?; illetve érdekli a geopolitika, a faji fennmaradás, a történetek létjogosultsága is), amelyekre maró őszinteséggel felel, kellő humorral fűszerezve. A hangsúlyok öt fejezeten keresztül váltakozva jelennek meg.
Tóth László (1949) Rossz napok című keményfedeles gyűjteményes kötetének alcíme Új versek és rátalálások 2018– 2023. Öt év hosszú idő, de egy korábbi interjúban éppen a szerző jelenti ki, hogy „ritkán és keveset írt eddig”. Az Új versek része az alcímnek nyilván a megjelölt időszakban születettekre utal – bár sok esetben utalás nélkül is rájönne a nyájas olvasóközönség, hiszen némely alkotás aktuális, az elmúlt évekre kifejezetten jellemző közéleti és egzisztenciális problémákat boncolgat.
A regény szerkezete nagymértékben hasonlít a lapunk júliusi számában ismertetett Végzetes ígéret című Angela Marsons-krimire, amely ráadásul ugyanúgy 2018-ban jelent meg először, mint Carmen Mola regénye. Mindkét műben egy nő a nyomozóegység rátermett parancsnoka, mindkettőjük csapata egy új taggal gyarapodik, akit a többiek nehezen fogadnak be, mindkét regényben különös részletek derülnek ki a nyomozók magánéletéből.