Berekméri Edmond: Marosvásárhely, 1989

A temesvári eseményekről szóló, nem hivatalos híreket nem sikerült eltitkolni, az eseményekről tudomást szereztek Marosvásárhelyen is. Sok családban hallgatták a Szabad Európa Rádiót, mások a Kossuth Rádióból értesültek a fejleményekről. A diktatúra közvetlen kiszolgálói ismételten kifejezték hűségüket és szeretetüket Nicolae Ceaușescu elvtárs iránt, elítélve a temesvári eseményeket. A gyárakban és az üzemekben a vezető hangadók nyíltan beszéltek az esetleges tüntetések, megmozdulások lehetőségéről.

December 21-én reggel a katonai parancsnokok utasítást kaptak, hogy kivonuljanak a város különböző pontjaira, hogy megakadályozzák a tüntető csoportok bevonulását a megyei pártszékházhoz.

December 21-én először az IMATEX munkásai indultak a városközpont felé, délelőtt 11 óra körül. Hozzájuk csatlakoztak újabb tüntetők az IRA és a Metalotechnica vállalatoktól. A főtéren összegyűlt tömeget a karhatalmi szervek megpróbálták szétoszlatni, de sikertelenül. A tömeg a megyei pártszékház előtt az követelte, hogy a megyei pártbizottság elnöke, Viorel Igret álljon szóba a tüntetőkkel. Később a rendőrség és a katonaság könnyfakasztó gránátokat és vízágyúkat vetett be, majd a tömegbe lőttek, hogy szétverjék a tüntetőket. Estére megfogyatkozott a tüntetők nagyszámú csoportja. Több személyt letartóztattak és elhurcoltak a Szekuritáte épületébe, ahol bántalmazták őket.

Iochom István | Kézdivásárhely, 1989

Közel harminc év távlatából visszatekintve az akkori kézdivásárhelyi, illetve romániai eseményekre meggyőződéssel állíthatjuk, hogy Romániában nem került sor igazi rendszerváltásra, hanem forradalomnak álcázott államcsíny történt és a második vonalbeli nomenklaturisták kerültek hatalomra. Ártatlan emberek haltak meg azért, hogy az akkori események forradalomnak tűnjenek és a titkosszolgálatok átvehessék a hatalmat. Csak hát mi erről Kézdivásárhelyen még nem tudhattunk…

Egy forradalmár visszaemlékezése

Hamar Alpár Benjamin a marosvásárhelyi forradalmárokat tömörítő December 21. Marosvásárhely Mártírváros szervezet elnöke 21 éves volt a kommunizmus megdöntésének napjaiban. A marosvásárhelyi Közüzemek alkalmazottjaként úgy döntött, hogy késő délután ő is kimegy a főtérre, ahol folytatódott a délelőtt elkezdődött tüntetés. Ott volt a főtéren összegyűltek között az első sorokban, és meglepődött, amikor bekerítették őket és figyelmeztető lövések helyett a tüntetőkre lőttek.

– Először vízágyúból lőttek ránk egy tűzoltókocsiból, aztán megszólaltak a fegyverek. A Romarta üzlet előtti parkban hasra vágódtam, és fedezékbe akartam vonulni. Vagy a posta, vagy a Romarta tetejéről lőttek ránk, társaim először nem hitték, hogy találat ért. Fogaim összeszorítva sántikáltam a Grivita utca felé, ahol Endre barátommal találkoztam. Sok vért veszítettem, mindkét lábamra megsebesültem. Éreztem, hogy nem tudok továbbmenni, segítségre van szükségem. Endre nehezen vonszolt maga után, ezért megörvendtünk, amikor Muresan nevű kollégámat pillantottam meg a közelben. Ő viszont nem volt hajlandó segíteni, magunkra hagyott. Egy járőrrel is találkoztunk, de szerencsénk volt, nem igazoltattak. Valószínű, nem vették észre véres farmernadrágomat. A közelben egy ismerősöm lakott, oda mentünk be, hogy lemossák és bekötözzék a lábaimat. Itt átöltöztem és a Fortuna vendéglő felé indultunk, ahol egy belgyógyász orvos nézte meg a sérülésemet, de keveset tudott segíteni. Felhívtam édesanyámat, hogy megnyugtassam, de nem mondtam el, hogy megsebesültem. Később, amikor hazaértem, nagyon megijedt, én nyugtatni próbáltam, hogy csak horzsolt a golyó. Szüleimmel és Endrével azt is megbeszéltük, hogy mit fogunk másnap a munkahelyen csinálni, ahonnan nem lehetett hiányozni, hogy titokban tartsuk a történteket. Nem akartam kórházba menni, mert tudtam arról, hogy néhány nappal korábban, Temesváron a szekusok sebesülteket végeztek ki. Úgy terveztem, hogy megszököm Vásárhelyről és elrejtőzöm valahol a hegyekben. Az órák múlásával azonban feketedni kezdett a lábam, és kénytelen voltam beleegyezni, hogy keressünk egy sebész orvost. Egy ismerős várt a felvonónál, ő vezetett az orvoshoz, aki lemosta, kitakarította a sebet, de nem találta a golyót. Röntgenre küldött. Közben a folyosón szekustisztek jöttek-mentek, akik szigorúan megtiltották az orvosoknak a sebesültek fogadását. Az orvos megnyugtatott, hogy segíteni fog, majd a műtőbe vittek. Ott kiderült, hogy két találat is ért. Attól tartottam, hogy láb nélkül maradok, tisztító dréneket helyeztek el a lábaimban, és ez a művelet – érzéstelenítés hiányában – óriási fájdalmat okozott. Aztán nem a sebesültek közé, hanem a súlyos betegek kórtermébe vittek. Másnap, azaz december 22-én Mure șan elhíresztelte a munkahelyemen, hogy meglőttek. A kórházban egy bőrszoknyás nő jött be hozzám, hogy kikérdezzen. Jegyezte a válaszaimat, aztán hirtelen a telefonhoz hívták és elsietett. A szeku embere lehetett, valószínűleg akkor tudták meg, hogy Ceaușescu elmenekült. Délben nagy kiabálást hallottam a folyosóról, azt hittem, utánam jönnek, hogy végezzenek velem. Oldalra fordultam, s el akartam törni egy borvizes üveget, hogy szükség esetén védekezni tudjak. Egy csoport örvendező ismeretlen jött be hozzám, öleltek, csókoltak, és újságolták, hogy győzött a forradalom. Délután meglátogatott édesanyám, majd két ismeretlen személy. Nyugtalanul viselkedtek, kérdezősködtek, aztán elsiettek. Később Moldovan Sorin forradalmár keresett meg, majd a sajtó munkatársainak kellett elmeséljem sebesülésem történetét. Nekem szerencsém volt, túléltem az eseményeket. De ne feledjük azokat, akik az életüket adták egy szebb jövőért – emlékezett vissza Hamar Alpár.

1989. december 21-én este hat marosvásárhelyi kapott halálos lövést: a 21 éves Adrian Hidoş, a 25 éves Hegyi Lajos, a 33 éves Pajka Károly, a 30 éves Ilie Muntean, a 33 éves Bodoni Sándor és a 38 éves Tamás Ernő. A megyei kórházban 18 sebesültet ápoltak, de ezek száma jóval nagyobb volt, a következményektől tartva sokan otthon látták el sebeiket. A december 21-i marosvásárhelyi történésekről hivatalos jelentés készült, amely az eldördülő sortűz ellenére felmentette a hadsereg vezetőségét. A katonai ügyészség meglátása szerint a karhatalmi szervek törvényszerűen jártak el, elsődleges szándékuk a tüntetők szétoszlatása volt, a karhatalmi szervek vezetői nem adtak külön tűzparancsot.

Helyi katonák a tömeggel szemben

Farkas Ernő történelemtanár kötelező katonai szolgálatát töltötte a marosvásárhelyi tankkaszárnyában. Így emlékszik vissza:

– Sportolóként szülővárosomban voltam sorkatona. Csütörtök volt, pontosan emlékszem. 1989. december 21-én délután azon vettem észre magam, hogy egy gépfegyverrel és 300 golyóval állok Marosvásárhely főterén. Előttem tüntetők, ismerősök, barátok. Mögöttem katonatisztek, szekusok. Gondoltam, ha megfordulok, kilőhetném az összes szekust. Akkor ma bizonyára én sem élnék, de lehet, hogy rólam nevezték volna el a Hosszú vagy a Dózsa György utcát… esetleg szobrom is lenne, mondjuk a Somostetőn, a Medve helyén. Buta kapitányunk többedmagammal vezényelt ki a főtérre „harcolni a huligánokkal, a rendbontókkal”. Mintha nem tudtuk volna, hogy mi a lényeg! Vásárhelyiek voltunk talán hatan. Ha tűzparancsot kapunk, barátainkba kellett volna lőnünk! Szerencsére, okosabb kaszárnyafőnökünk talán ráébredt erre, s még idejében visszavontak a Kultúrpalota előcsarnokába. Kint lőttek, mi Pepsit kaptunk és ittunk… A ruhatár fogasai alatt aludtunk. Másnapra minden megváltozott, a román nép addigi „lelkiismerete” elmenekült. Dinescu ordított egy kerítésre kitett sporttévéből. Győzött, akinek győznie kellett!

A „problémás” rendőröket áthelyezték

Én, a szerző tizennyolc éves fiatalember voltam 1989 decemberében. Vidéken laktunk, Marosvásárhelytől 14 km-re, a Nagyernye községhez tartozó Sáromberkén. Néhány héttel korábban, hosszú utánajárást követően, sikerült engedélyt szereznünk a Néptanácstól, hogy hetente kétszer, klubtevékenységet folytassunk a kultúrotthon egyik termében. Szigorúan be kellett tartani a háromórás programot, 18 és 21 óra között asztalteniszeztünk, sakkoztunk, kártyáztunk. Egy alkalommal átléptük a megengedett három órát, s egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy a Máramarosszigetről hozzánk helyezett, Timis nevű rendőr gumibottal ütlegeli a jelenlévő fiatalokat. Engem nem bántott. Később valósággal szégyelltem, hogy én nem kaptam, valószínű azért, mert ismerte édesapámat, aki iskolaigazgató volt azokban az években. A milicistának nem ez volt az első durva fellépése. Másokat is bántalmazott szolgálati ideje alatt, ezért a helyi Nemzeti Megmentési Front alakuló gyűlésén többen elmarasztalták, megfenyegették. Sosem felejtem el, hogy nemzeti színű szalaggal a karján érkezett a gyűlésbe… Akkor láttuk utoljára. Néhány nappal később elhelyezték a környékről. Így tettek minden településen, ahol hasonló elégedetlenségek voltak, de a felelősségre vonás elmaradt.

1989. december 31-én, Marosvásárhelyen, a kora délutáni órákban az NMF városi elnöke, Ioan Judea találkozott a rendőrség képviselőivel és bejelentette, hogy egyetlen rendőrt sem menesztenek, a problémás személyeket más vidékre helyezik.

A bűnösök közöttünk járnak

Napjainkban forradalmárok és álforradalmárok, a Szekuritáté jogutód SRI és a decemberi események idején éles golyót használó hadsereg képviselői, együtt koszorúznak a mártírok emlékművénél. Máig sem ismeretes, hogy kinek a parancsára lőttek a békés tüntetőkre Marosvásárhelyen és az ország más városaiban. Hamar Alpár szerint az elmúlt évtizedek során egyre többen éltek vissza a forradalmár státuszukkal, de a hatóságok elég későre kezdtek komoly kivizsgálásba. „Százötvenen szerepeltünk a nyilvántartásban, de kezdetben a forradalmárok fele sem igényelt elismerő igazolványt. Később 250 személy lett a forradalmár igazolvány jogos vagy jogtalan birtokosa. Az igazságtalanság miatt folt esett az igazi harcosok becsületén.” – fogalmazott keserű szájízzel a December 21. Marosvásárhely Mártírváros szervezet elnöke. A Román Forradalom halálos áldozatainak száma 1.104 fő, a sebesülteké 3.352 fő.

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2019. decemberi számában)