Bonczidai Éva: A katonák arca

Jegyzetek a frontról

A nagy háború arcait először az irodalom mutatta meg nekem. Ernest Hemingway Búcsú a fegyverektől című regénye a „túloldalon” játszódik, valahogy nehéz volt felfogni, hogy „mi” vagyunk az úgynevezett ellenség. Az is sajátos szembesülés volt, amikor pusztán kíváncsiságból kutakodni kezdtem, mit csináltak, mit írtak a mi klasszikusaink a háború idején. Kuncz Aladár Fekete kolostora a tananyag része volt, akárcsak Ady Endre és Tóth Árpád a háború árnyékában született versei, de sokáig senki nem említette, hogy Móricz Zsigmond 1914 szeptemberétől több ezer oldalnyi jegyzetet írt a frontvonalon küzdő bakák és a hátország életéről: „A papír és a ceruza minden szemérem nélkül állandóan a kezemben volt... mert az az érzésem volt, hogy a szörnyű idő el fog repülni és úgy járunk vele, mint a betegséggel: ha az ember felgyógyul, két nap múlva nem emlékszik egész beteg korszakára... Jegyzeteim mindig csak annyiból álltak, hogy szó szerint, ahogy mondták, leírtam a körülöttem elhangzott szavakat. Ez nekem, az írónak, a legkülönösebb fonogram.”

Tersánszky Józsi Jenő bravúros versjátékaihoz és meséihez is sajátos háttér a háborús tapasztalat, ugyanis önkéntesként végigszolgálta a háborút, és hadifogságba is esett – a frontról küldött naplószerű, vallomásos írásait a Nyugat közölte.

Haditudósító volt Molnár Ferenc is, akárcsak a korábbi felesége, Vészi Margit – a habitusukból adódó különbségeket is jól szemlélteti a munkamódszerük: Molnár Ferenc nem a bátorságáról volt híres, kilométerekkel a frontvonal mögött a tisztekkel anekdotázott a kocsmában, és jóformán a tábori pletykákból írta a jelentéseit, Vészi Margit viszont lóháton járt a fronton, felkereste a lövészárkokat, szóba állt a katonákkal és a sebesültekkel.

A nagy háború döntően befolyásolta Gyóni Géza és Csáth Géza tragédiáját is, megjelenik Herczeg Ferenc munkáiban, Tamási Áron elbeszéléseiben. Kosztolányi Dezső közel százötven világháborús cikket írt, a Nyugat 1915 és 1917 között negyven feljegyzést közölt Ambrus Zoltántól. Hosszan folytathatnánk a felsorolást, hiszen sokakat indított írásra ez a sokáig véget érni nem tudó borzalom – például Gyulai Ágost a Háborús antológia szerkesztésekor tízezernél is több versből választotta ki azt a háromszáznégy művet, amely végül bekerült a könyvbe.

Csukaszürke egyenruhában a koronázási ceremónián

Elképesztő erejű jelenetet idéz meg Bánffy Miklós gróf Emlékeimből című önéletírása. 1916-ban őt bízták meg azzal, hogy megrendezze a koronázási szertartást és a királyi eskü ceremóniáját. A kor legkiválóbb művészei segítették a grófot, akinek rendezői víziójában fontos momentum volt, hogy a mérhetetlen, díszes ragyogás között a Mátyás-templom pompájában megidéződjön a koronázás valós kontextusa, az évek óta tartó háború is: „És akkor e bíboröböl nyílásában oldalt megjelentek a fölavatandó »equites aurati«, az »aranysarkantyús lovagok«.  Vagy ötvenen lehettek. Csupa frontharcos tiszt. Csukaszürke egyenruhák. Kopottak. Foldozottak. Elnyűtt bőrövek, megbarnult szíjak. A fáradt bakancsokon meglátszott, mennyit kefélték erőszakosan, hogy kifényesedjenek valahogy. Az élükön mankósok, falábosak. Sántítva, kopogva, nehéz légzéssel. A harctér tragédiája ömlött be az ajtón, lepte el az oltár előtti térséget, hol még néhány perccel azelőtt minden csupa ragyogó csillogás volt. Néhányan, a nyomorékabbak székekre omlottak.” „Az épek – azok, kiket megkímélt a sors – merev, katonás vigyázz- állásban sorakoztak. A blúza mindnek telis-teli volt vitézségi éremmel, signummal, rendjellel. Szótlanok mind. Egymással sem beszélnek, és a szemük meredő egykedvűséggel nézett maga elé. Azoknak a tekintete ez, kik nap nap után néznek farkasszemet a halállal… […] A király visszajött. Koronásan, palástosan. Elfoglalta az előrehúzott trónt. Elhangzott az első név. Kettéroppant, szürke emberroncs tápászkodott föl két fekete mankóra.” Roszner Ervin miniszter szólította a trónushoz a vitézeket: elsőként a haslövésből lábadozó, csak a legénye segítségével felállni tudó Tisza Lajos grófot, majd a saját fiát, aki féllábú hadirokkantként tért haza a frontról.

Szép Ernő 1917-ben, a Nyugat 22. számában Causerie címmel a „kizökkent idő” egyik folyományát írja meg: „Most is úgy próbálom diktálni magamnak, hogy minden szó nyújtott, távozó hangja legyen egy-egy gongütésnek, s ez a gong, akit ütögetnek a szavak, ez az én szívem legyen. Mint ahogy annak idején éreztem a versek hű szavait. Bűvös szép őszi ég vagy... hogy fájt ez. Most nem tudom megmondani, fáj-e vagy nem fáj. Nem vagyok megbízható. Nem állíthatom magamról, hogy fáj valami nekem ezen a világon. Rekvirálták a szívemet. Úgy nézek az életbe, mint a nyomorult Lázár nézhetett, mikor halálából három nap múlva visszaszólíttatott. Azt hiszem, hogy 1914. július 30. óta, mikor a háború megnyílt, én nem élek. Azóta nincsen ember, nincs éjszaka s napvilág és növényzet és tenger és szerelem és halál és költészet, semmi sincsen. Én lemondtam magamról. Mindent elvesztettem.”

Frontképek az életről

Később, egy filmklub vetítésén láthattam a Nyugaton a helyzet változatlan című filmdráma 1930-as változatát. Ez is fontos szembesülés volt. Majd a centenárium apropóján számos kiváló kutatás, könyv és kiállítás készült, amely mind arra irányult, hogy a mai generációk számára is érthetővé, érezhetővé tegyék a nagy háború jelentőségét.  Engem Gyergyószentmiklóson ért a centenárium, és a Tarisznyás Márton Múzeum munkatársaként abban a helyzetben találtam magam, hogy tizenéveseknek kell beszélnem az első világháborúról. Kassay János törzsőrmester fotóiból rendeztünk be egy kamaratárlatot Frontképek címmel.

Kassay János 1884-ben született a háromszéki Magyarhermányban. 1913-ban rukkolt be katonának, végigharcolta az első világháborút, majd hazatért a frontról. A háború idején fényképezett és verseket írt, ezekből 1999-ben Frontversek címmel jelentetett meg egy válogatást a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadó. Fényképeiből vándorkiállítást rendeztek, ennek egyik állomása volt a gyergyószentmiklósi tárlat. Közel hatvan fotó kinagyítva, és mellékelve a fotós eredetileg a hátoldalára írt megjegyzései. Mire végigolvasom és megszokom a törzsőrmester kézírását, már meg is kedvelem ezt az embert – nézem, ahogy feszít egyik képen a hetyke bajuszával, és mosolygok a cinikus megjegyzésein. Egyik képen egy szitává lőtt ház látható, a fényképezés előtti éjszakán ebben aludt, „néhány találat érte a ház bütüjét”  – jegyzi meg utólag. Egy másikon hidat láthatunk: „Az Ojtoz völgyben levő cementhíd, melyet a románok nem bírtak sietségük mián felrobbantani” – tájékoztat az 1917-es feljegyzés. De megörökíti az 1917es királylátogatás nagy pillanatait is – az egyik fotó hátoldalán így élcelődik: „Károly király dekorálja a 82. ezred ezredesét, Papházit, ki rendesen a tűzvonal mögött 6-8 kméterre, sőt 10-re vitézkedik a dekorációt kiérdemelni – Román front – 917 ősze).”

Bár a képsorozat hűen illusztrálta a cs. és kir. 82. székely gyalogezred, azaz a „vasszékelyek” útvonalát, mégsem erről akartam beszélgetni azokkal, akik arra kértek, vezessem őket körbe a tárlaton. Tudtam, hogy álmos tizenévesek jönnek, már lejegyezték a füzeteikbe a fontos adatokat, és talán többen nem értik, mi közük nekik most mindehhez. Ezért – még mielőtt Kassay Jánosról meséltem volna nekik – arról kérdeztem őket, mit vinnének magukkal, ha holnap be kellene rukkolniuk és frontszolgálatra indulnának. Volt, aki telefont, volt, aki élelmet, fegyvert, öngyújtót – a túlélés és a kapcsolattartás hasznosnak vélt kellékeit. Aztán odavezettem őket egy kép elé, amelyen katonák muzsikálnak, és megkértem, képzeljék el, milyen ember lehet, aki hegedűvel indul a háborúba. És azt is, aki fényképezőgéppel. És hogy bármilyen furcsa, ők túlélték a háborút és a fogságot, hazatértek a hegedűjükkel és a fotómasinájukkal együtt.

Most már érdekelte őket, kicsoda Kassay János. Felszisszentek, mekkora pech, hogy valaki épp katona, amikor kitör egy évekig elhúzódó háború, de úgy néztük a képeit és a hozzá fűzött mondatait, mintha egy régi barátunk idővonalán görgetnénk végig a Facebookon. Ugyanúgy álltak össze mosolygó, délceg csoportképpé azok a fiúk száz évvel korábban a front mögött, mint alig fél órája ők a múzeum előtt.

Magyar, német, orosz katonák arcait láthattuk, várakoztak, bolondoztak, drót nélküli távíróállomás mellett pózoltak, lovasok lépdeltek egy repülőgép mellett, mások épp az ellenséges árok bombázását figyelték, misét tartottak a front mögött, vagy disznót vágtak, kolbászt töltöttek, és a közelgő karácsonyra gondoltak. De megmutatja a lövészárkot is, a tábori mozgókonyhát a sáros járatban, a sebesültek szállítását és a temetést is. Valószínűleg kegyeleti okokból sem örökített meg szenvedést és holttesteket. A tábori életet látjuk – és hangsúlyosan csak azt, ami még az élet territóriuma, pedig a háború végén több ezer kereszt jelezte az alakulat útját.

Nemcsak a harcok követeltek áldozatokat, hanem a betegség is. Amikor tífuszjárvány tört ki, sokakat élve temettek el. Kassay János és a gyergyóalfalvi barátja, Balázs Imre is elkapta a kórt, de a nagybeteg katonákat akkor már nem kezelték és nem őrizték, hanem elkülönítve sorsukra hagyták. Kassay János megszökött innen, kicipelte a barátját is, és egy közeli faluba menekült vele. Egy asszony elrejtette őket, majd miután meggyógyultak, visszatértek az övéikhez.

A háború után Balázs Imre Gyergyóalfaluba invitálta a magyarhermányi barátját, ki is nézett számára egy özvegy kocsmárosnét. Kassay János, aki amúgy henteslegény volt, két láda könyvvel és a mészárosszerszámaival érkezett a faluba, ahol addig udvarolt a kocsmárosnénak, hogy feleségül vette az asszony lányát. Hentesüzletet nyitott, módos és megbecsült ember lett. 1960 júniusában halt meg. Az unokája, Kassay Lajos Péter bocsátotta rendelkezésünkre a fotóit.

A Pokol tornácának völgye és a Kasinó völgy

Ez egy túlélő története. Ugyanebben az ezredben szolgált Tamási Áron író is és Karácsony János festőművész. A nagyközönség számára jóformán ismeretlen gyergyói festő életművéből is kiállítást rendeztünk, ekkor dolgoztuk fel az önéletírását, melynek részleteit Ferencz-Mátéfi Kriszta művészettörténész a kiállítás katalógusában is közreadta. Karácsony János pár hetes kiképzést követően jóformán  az iskolapadból került a frontra: „1918. október hava. Olasz fronton tizenkilenc évesen. Kősziklák tetején húzódó lövészárok – mélyítjük a már derékig érő lucskos sárlével telítődő árkot. Kétszáz-háromszáz lépésnyire voltunk az olaszoktól. Hátunk mögött a Monte Keletta magas sziklafala, a völgyben pedig a Pokol tornáca nevű patak. Hányszor kívánkoztam haza – felcserélve az otthoni tömlöc fenekén sínylődő rabsorssal az akkori vitézi sorsomat? Napi egy-két órai alvásunk idején az állandó tüzérségi tüzek mindegyre visszatérítettek álmainkból a kegyetlen valóra. Soha nem láttuk egymást, mégis ellenségek voltunk. Kinek kellett ez a kősziklás táj? Miért harcoltunk? Parancs, engedelmesség, főbelövés... – állandóan ismétlődő szavak. Tetvek milliárdjai, soha meg nem száradó, rongyos katonaöltözet; élő, mozgó tetűhalmaz – és éltünk... Halottak... halottak... Sírjukból is exhumálta őket egyegy olasz 28-as gránát... Nem is lehet azt a szörnyűséget leírni. Ma is rémálom – már én sem tudom elhinni, hogy itt éltem négy hónapig, amíg a háború véget nem ért, és a fogság fel nem váltotta ezt a borzalmas szörnyűséget. Ötvennégy év telt el azóta. Nem sokan emlékezünk erre.”

E borzalmak fényében talán még elképesztőbb az emberi lélek önvédelme, a humor. Kassay János hagyatékában maradt fenn az alábbi meghívó, melynek szövegét az eredeti helyesírással tesszük közzé: „Van szerencsém, a nagy érdemű közönség és pedig a protekciósok – spekulánsok tudomására hozni mi szerint a császári és királyi 82. gy. ezred a 2. számú román brigáddal a Kasinó völgyben közös táncmulatságot rendez, melyre a fent említett urakat is tisztelettel meghívjuk.

Műsor a következő…

1. Hajnali absend ekrazittal töltött bombák robbanása mellett;

2. Ropogós csárdás gyalogsági tűzzel;

3. Géppuska keringő, srapnel és gránát hullással;

4. Polka, melyhez zenét mind a négy oldalról hozzáértő tüzérség szolgáltatja;

5. Társas játék: kézigránát vetés, szuronyroham fényszóró és világító rakéták fénye mellett;

6. Futóverseny: Tüskés drót akadály és farkas veremugrás, srapnel tűz mellett;

7. Valcer, melyhez a zenét a köv. hangszerek szolgáltatják: 7-es és 10-es prímás, 12-es brácsás, 15-ös kontrás, 21-es és 30-as feles kis és 42-es nagybőgővel;

8. Fedezék és rókalyuk gyártás; az eddig nem említett mindenféle nagyságú bomba és tűzszóró ágyuk működése közben világos reggelig.

Ha esetleg műsorváltozás lenne is, de a legkedvezőtlenebb időben is meg fog tartatni. Felkéri tehát a rendezőség az említett Urakat, kik még ilyen mulatságban nem vettek részt, hogy csukaszürkébe öltözködve, kíváncsiskodó hölgyek vereskeresztes jelvénnyel minél elébb és minél nagyobb számban megjelenni szíveskedjenek.

Bejelentés nélküli eltávozás főbelövés terhe mellett tilos. Végül jó ropogós cvibakról és fekete kávéről gondoskodik a tábori magyar konyha.

A Rendezőség

(Kasino völgy. 1917. Feb. 10.)”

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. november 10-i számában)

Kassay János | Búcsú a lövészároktól

Itt maradsz már Kacskaringós lövészárok, Szakadjon rád, Ezerféle nehéz átok.   Itt maradsz már Te vesztőhely halálvölgye! Magyar fiúk Élve halva temetője...