2020. augusztus 20., 08:46
Ha a kenyérszentelésre gondolok, legelőször az jut eszembe, hogy ez ma, a műanyag zacskókba csomagolt kenyérszeletek és a gluténmentes pékáruk korában is jelzi: még nem ért véget az az idő, amikor az ember mindennapjaiban természetes az áldásért fohászkodás. Akkoriban, amikor az embernek a szó legelemibb értelmében köze volt a táplálékhoz, amelyet magához vett, és a keze nyomát viselték az épületek, amelyek otthont adtak, illetve a tárgyak, amelyek körülvették őt, fohásszal veselkedtek neki a munkának, és hálával fejezték be. A szántás előtt elmormolt ima, vagy az elkészült ház tetejére tűzött virágcsokor jelezte, hogy van ok a reményre, az ember nincs magára hagyva a küszködéseiben.
„Orcád verítékével egyed a te kenyeredet, míglen visszatérsz a földbe, mert abból vétettél: mert por vagy te s ismét porrá leszesz” – hangzott el a Paradicsomból való kiűzetéskor, az ember pedig évezredek óta bízik abban, hogy Isten nem hagyja magára, és termést hoz a verejtékes munka. Ószövetségi rendelet az új kenyérből való hálaáldozat, több évszázados szokás, hogy az ember imával szegi meg a kenyeret, még akkor is, ha a felajánlás gesztusa csupán annyiból áll, hogy keresztet rajzol a kenyér aljára. Vannak vidékek, ahol a kenyeret Isten arcának tekintik: ha egy kenyérdarab leesik, felkapják a földről és megcsókolják, nehogy magukra haragítsák a Teremtőt. Bibliai jelképek sora erősíti, hogy a kenyér az élet szimbóluma: a megváltást hozó Krisztus a mennyből alászállt kenyér, a mindennapi kenyérben – amelyért a Jézustól tanult imában is fohászkodunk – Isten gondviselése érhető tetten. Ez a lélek mélyéből fakadó tisztelet lehet az oka annak, hogy az új kenyér feletti örömöt nem lehetett pusztán politikai célokra kisajátítani. A Szent István-napi új kenyér átadásának és megszegésének gesztusa egyrészt az apostolok oszlása néven ismert középkori liturgikus ünnepből (július 15.), másrészt Darányi Ignác földművelésügyi miniszter 1899. évi rendeletéből eredeztethető, amelyben a földesúr és az aratók közötti „patriarchális jó viszony” helyreállítása, valamint a XIX. század végi forrongó agrármozgalmak lecsendesítése érdekében a miniszter az aratóünnepek felújítását szorgalmazta. 1949-ben pedig a szovjet hatalom a sztálini típusú alkotmány és az új kenyér ünnepével próbálta ellensúlyozni a Szent István-nap szakralitását, így vált hagyománnyá, hogy ma is országszerte augusztus 20-án kérünk áldást az új termésből készült első kenyerekre. Ez a szertartás kiemelt momentuma az immár harminckettedik alkalommal meghirdetett Mesterségek ünnepének is, de újabb hagyomány, hogy évek óta elkészül az ország kenyere és a magyarok kenyere is. Az ország kenyerének kiválasztása egy szakmai megmérettetés eredménye. A magyarok kenyere név pedig egy jelentős jótékonysági szerepet felvállaló programhoz kötődik, amely a magyar nemzet összetartozását is kifejezi: Magyarország összes megyéjéből és sok településéről, valamint a Kárpát-medence magyar lakta területeiről összegyűjtik a felajánlott búzát, az ünnepélyes összeöntés és őrlés után készítik el az augusztus 20-i ünnepi kenyeret, majd szeptember 20-án, a gyermekek világnapján a lisztadományt eljuttatják a rászoruló gyermekeket segítő szervezetekhez.
A budai Várban a hagyomány szerint a kézműves mesterek és a táncosok díszes aratókoszorús felvonulással köszöntik Szent István ünnepét, és a Mátyás-templom szomszédságában, a Szent István-szobornál tartják a kenyéráldás szertartását. Erről beszélgettünk Vajda László kovácsmesterrel, a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjával, aki hagyományéltető tevékenységével a Népművészet Mestere és a Magyar Kultúra Lovagja címet is kiérdemelte. Tiszaeszláron született még bábaasszonynál, ott nőtt fel, ma is ott van az otthona és a műhelye. Mint mondta, ő az a fajta lokálpatrióta, akit elzavarni sem lehetne a szülőföldjéről. Ma – fél évszázad távlatából – is élénken él benne a gyermekkori kenyérsütések emléke, hogy mindig nagy készülődés előzte meg, a családfő a kemencét és a fűtőanyagot készítette elő, az édesanyja pedig a kovászt, a teknőt, a hajnali dagasztás kellékeit. „Édesanyám nem engedett dagasztani senkit, de odamehettünk, kuktálkodhattunk, megkóstolhattuk a kelt tésztát” – idézte fel. Mielőtt a 30-40 centiméter átmérőjű kenyereket megsütötték volna, kenyérlángost készítettek, ez tejföllel vagy hagymászsírral bekenve a gyermekek nagy kedvence volt. Persze nemcsak kedveskedésből készült ez a békeillatú finomság, hanem amolyan próbasütés volt, ez alapján már meg tudták állapítani, hogy elég meleg-e a kemence. Mint mondta, náluk is természetes volt, hogy a kenyeret Isten kegyelmébe ajánlják, dagasztás után keresztet rajzoltak a tésztába, majd a családfő mindig csak az után szelte meg a kenyeret, hogy az aljára is keresztet rajzolt.
A magyar paraszti társadalomban számos hiedelem és tilalom kötődik a sütéshez. A kenyérnek nem csupán receptje van, hanem mágiája: például a kovászolást nem láthatta idegen, nem volt szabad a tésztát megdicsérni, a kovászt nem volt szabad kölcsönadni, és pénteken – főként nagypénteken – tilos volt sütni, úgy tartották, hogy a pénteki kenyér véres lesz vagy kővé válik. Számos mágikus cselekedet is beépült a sütési rituáléba – olyan gesztusok, amelyeknek a célja és értelme sokszor már a feledés homályába veszett, például cuppogtak az éppen kelesztett tésztának, a kenyér bevetésekor az asszonyok megemelintették a pendelyüket. Gyógyhatást is tulajdonítottak a kenyérnek és a kenyérmosó víznek: sebek, bőrbetegségek bedörzsölésére, lemosására használták. Vajda László elmondása szerint Tiszaeszláron is ismert volt a nagypénteki sütési tilalom, és azt is tartották, hogy a piszkafa, a szénvonó és a sütőlapát nem érintkezhetett egymással, nem keresztezhették egymást – erre mindig nagyon ügyeltek a kemence mellett szorgoskodók.
Talán felmerült az olvasóban, hogy miért épp egy kovácsmestert kérdezgettem a kenyérrel kapcsolatos tudásáról és emlékeiről. Ennek magyarázata az, hogy közel harminc éve minden augusztus 20-án Vajda László tarthatja a kezében az áldásra emelt új kenyeret szenteléskor. „Igyekszem önmagamat belülről megtisztítani, lelkileg felkészülni erre, hiszen a kenyérszentelés számomra olyan felemelő érzés, mint egy olimpikonnak átvenni az érmet. Nagyon nagy megtiszteltetés az új kenyérre évről évre áldást kérni és megszelni” – mondta, amikor arról kérdeztem, hogyan készül erre a napra.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2018. augusztus 18-i számában)
