Bonczidai Éva: „Az élőket hívogatom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm”

Vivos voco, mortuos plango, fulgura frango (Az élőket hívogatom, a holtakat siratom, a villámokat megtöröm) – ez a középkori leoninus egy 1486-ban készült schaffhauseni harang felirata, ezt választotta mottóul Friedrich Schiller Ének a harangról (Lied von der Glocke) című költeményéhez. Ez a verssor jól összegzi, melyek a legfőbb szerepei a harangnak egy közösség életében, bajelhárító képességében pedig ma is hisznek: sok helyütt viharok idején ugyanúgy megkondítják a harangot, mint évszázadokkal ezelőtt, amikor még nem használtak villámhárítót. Máig él a hiedelem, miszerint a harangszó és az ima elűzi a jeget és megóv a villámcsapástól – aki abból él, hogy termésre bírja a földet, az bizony nem tekintheti elavultnak és tudománytalannak a fohász szerepét.

A harangok nem csak a keresztény kultúrkörben kaptak szakrális szerepet. Az ókori Egyiptomban arany- és ezüstharangokat készítettek, Ázsiában és Közel-Keleten pedig már Kr. e. 9. századtól öntöttek bronzharangokat. A haszonállatokra kötött kolompok nemcsak jelzőeszközök voltak, hanem démonűző mágikus erőt is tulajdonítottak nekik, de a kis csengettyűk az emberi viseletben is túlmutattak a díszítő funkción: a mágikus, védőszerep mellett a különböző szertartások táncosainak viseletében ritmushangszerként is használták.

Harangsorozatokat, harangjátékokat Kínában már a Kr. e. 3. századtól készítettek. Európában ezek csak a 13. században jelentek meg, de ma már kevesen vállalkoznak ilyen komplex hangszer elkészítésére.

Európában a templomi harang a 6. századtól ismert, de a keresztény egyház csak a 12. században tette kötelezővé a felszentelt harangok használatát, a harangszó imajelző szerepe pedig a 15. századra vált általánossá. A harangöntés a 12. századig a kolostorok, különösen a bencések szakértelmét tükrözte, később lett a polgári kézművesek privilégiuma – nálunk a XI. században honosodott meg.

Patay Páltól tudtam meg, hogy Európa legrégibb jó hangú harangját 1966-ban egy traktor szántotta ki Csolnok határában, és Pali bácsi javaslatára ezzel harangoztak Esztergomban, amikor 1991-ben II. János Pál pápa idelátogatott és misét celebrált a bazilika előtt.

Mint a kutató kifejtette, munkája során gyakran találkozott azzal a hiedelemmel, hogy a harangot valamely kiáradt patak vagy folyó hozta, de mint mondja, Európa-szerte megállapítható, hogy a folklórban változatos módon őrződött meg a harangok és a víz közötti szoros kapcsolat emléke. A zempléni harangokról írt tanulmányában fel is sorol párat a vidék hiedelmei közül. Karcsán például még a XIX. század legvégén is úgy tudták az emberek, hogy egy értékes harangjukat a kurucok rablásai elől a község melletti Karcsa vizébe rejtették, Bodrogkeresztúron azt jegyezték fel, hogy a Bogdány-tóból „minden hetedik évben – a pásztorok állítása alapján – harangzúgást lehet hallani”. Gesztelyről pedig ezt olvashatjuk: „A volt község […] földrengés és földszakadás következtében összedőlt, részben elsüllyedt. A falu lakosai még most is azt hiszik, hogy a falu elsüllyedt templomának harangja az évnek ama napján, amikor a szerencsétlenség történt, megkondul.”

Patay Pál összegzése szerint a harangok pusztulását három körülmény válthatja ki: a természetes elhasználódás, tűzvész, amelyet többször villámcsapás idéz elő, valamint háborús események illetve hadi célokra történő rekvirálás. Ugyanis az ágyú és a harang azonos összetételű bronzból készült (9–10 százalék óntartalommal), ezért igyekeztek elrejteni évszázadokon át a harangokat az ellenség elől, máskor meg hazafias lelkesedéssel ajánlották fel őket a hon védelmére.

Mint mondta, a múlt század elején sok harangöntő mester tevékenykedett hazánkban, de voltak nehéz időszakok, melyeket csak kevesen vészeltek át. Az első világháború idején történt rekvirálások következtében bőven volt feladata a harangöntőknek, azonban 1929-re, az általános világgazdasági válság kezdetére az ország harangállománya visszaállt a háború előtti szintre, és a termelés jelentősen visszaesett. Például Seltenhoferék soproni műhelyében 1924-ben 399 harangot öntöttek, de 1931-ben már csak tízet. A korszak legismertebb harangöntő mestere Szlezák László volt, aki az 1900-as párizsi világkiállításon díszoklevelet nyert, és egy későbbi újsághirdetése szerint nyolc arany- és egy ezüstéremmel, valamint több állami díszoklevéllel is kitüntették.

Szlezák László tizenkét éves korától dolgozott a szakmában. Az ország akkori legjobb harangöntőjénél, Thury Ferenc műhelyében kezdett inaskodni, később legény lett, majd művezető öntőmester. 1911-ben Egry Ferenctől megvásárolta az egykori Thury-műhelyt, majd három év múlva angyalföldön új műhelyt nyitott – volt idő, amikor közel száz embert foglalkoztatott. 1928-ban megkapta az Aranykoszorús mester címet, melyet attól kezdve minden harangján feltüntetett. A két háború között egy ideig a Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökhelyettese volt, a család későbbi üldöztetésének ez volt az egyik oka. A legnagyobb harang, amelyet készített, 7945 kilogramm, 1930-ban került a budapesti Szent István-bazilikába.

Nevelt fiát, Gombos Lajost is beavatta a mesterség rejtelmeibe. 1944-ben lebombázták a gyárat, majd fiával saját kezűleg építette fel az új műhelyét, melyet 1951-ben államosítottak. A korábban a párizsi világkiállításon is díjazott Szlezák a vészterhes időkben kávéfőző üzemben dolgozott. A mester 1953-ban, 83 évesen halt meg, több mint ötezer harang hirdette / hirdeti munkája szentségét.

Unokáját, a szintén aranykoszorús mestert, Gombos Miklóst Őrbottyánban látogattam meg – ma itt működik az ország egyetlen harangöntő műhelye.

Azt már ő meséli, hogy amikor Rákosiék bezáratták a műhelyt, a teljes felszerelés ment az ócskavastelepre. „De a műhely sofőrje, amit tudott, kimentett, és itt, Őrbottyánban nyitott harangöntő műhelyt, majd hívta apámat, hogy segítsen, mert neki nem volt ehhez szaktudása. Így a Szlezák-féle harangöntés Ducsák István műhelyében apám által élt tovább, akinek a kommunista diktatúra idején nem adtak iparengedélyt nagyapám háború előtt viselt tisztsége miatt” – vázolja az előzményeket.

Gombos Miklós évtizedekkel ezelőtt az apja műhelyének szomszédságában nyitotta meg a saját műhelyét. Ma már az ő fia is itt dolgozik. A közgazdász végzettségű Gombos Ferenc mosolyogva mutatja a fényképet, melyet a kérésemre keresett elő: piros rövidnadrágos, vidám kisfiú húzza a harangot az öntőműhely előtt. „Hároméves lehettem ekkor. Én ebbe nőttem bele. Szeretem ezt csinálni, a közgazdasági ismeretek az üzleti vonalon hasznosak, de mindennapi munkaként csak ezt tudom elképzelni” – mondja, majd megy is tovább, mert dolga van.

Mi még elidőzünk az udvaron, meghallgatjuk a nemrég elkészült harangok hangját, megcsodálhatjuk a Szlezák nagypapa által öntött egyik harangot is, és a kerítés mellett sorakozó epedt harangok között olyan kuriózumot is, mint egy Novotny Antal által szabadalmaztatott harang.

A temesvári Novotny Antal harangöntöde és vasharanglábgyár egyik korabeli hirdetményéből ezt tudhatjuk meg erről a vívmányról: „Különösen ajánlja saját találmányu szabadalmazott, átlyukasztott harangjait, melyek felső részükön a hegedűéhez hasonló S alakú nyílásokkal vannak ellátva, és azért erősebb, terjedelmesebb, mélyebb hanguak, mint a régi modoruak. Ily szerkezetü 327 kgros harang hangban egyenlő 408 kgros régi modoru haranggal. Ajánl továbbá forgatható vertvas koronákat, régi harangok ilyenekkel való újraszerelését, és vertvas haranglábakat. 300 kgr aluli harangok raktáron vannak. Költségvetések és képes árlapok díjmentsen szolgáltatnak. Az 1896. orsz. kiállításon milleniumi nagy éremmel kitüntetve.” Az 1879 és 1913 között tevékenykedő Novotny minden harangját ily módon készítette, de a kizárólag csak a műhelyükre jellemző, levédett öntési technológiáról az őrbottyáni mester sem tudott több információt. Mint mondja, manapság sem osztják meg egymással a mesterség fortélyait. „Mindenki a titkaiból él” – teszi hozzá. Igaz, ő gyakran fogad látogatókat, de „attól, hogy valaki körülnéz itt, még nem lesz belőle harangöntő” – mosolyodik el. Felvetődik a kérdés, hogy a fián kívül megtanítaná-e másnak is ezt a mesterséget, de legyint: „Egyszer volt Budán kutyavásár. Volt már egy inasom, de többet foglalkozott a jogaival, mint a kötelességeivel.” Munka van elegendő, munkás kéz is elkélne, de ma már nehéz igazán dolgozni akaró embert találni – mondja. „Ma, ha bejön egy fiatal, négyszázezer forintot akar keresni. Mondom, semmi akadálya – gyere, kovácsoljunk, faragjunk, lakatos-, esztergamunka van elég, dolgozzunk! De azt már nem akar, csak irodában ülni” – magyarázza.

Közben egy másik régi harangra figyelek fel, mint kiderül, ezt egy jófülű pap utálta ki a toronyból. „Ezt egy bácsi adományozta a templomának négy másik harang mellé. Felszerelték, és a falu évtizedekig, évszázadokig elviselte, hogy ennek a hangja nagyon elüt a többitől. Aztán új pap érkezett hozzájuk, a tiszteletére összehúzták mind az öt harangot, a pap pedig arra kérte a híveket, hogy soha többé ne tegyék ezt, ha nem akarják őt elüldözni. Engem kerestek meg, hogy vizsgáljam meg, mit lehet tenni. Kiderült, hogy a négy harang hangja tökéletesen összeillik, és ez a ludas. De nem volt szívem beönteni, ezért van itt” – magyarázza a mester.

Már-már mágiának tűnik, hogy az öntőmester előre megtervezi a majdani harang hangját. Kérdem, hogy jó hallása kell-e legyen egy harangöntőnek. Nevet, azt mondja, nem kell különleges tehetség, hiszen ott a hangológép, a hangvilla és a Weiner Leó-féle összhangzattan. „Mágia nincs ebben, csak fizika és gyakorlat” – teszi hozzá. Pedig ahogy mesélni kezdi, hogyan készül a harang, bizony olyan furcsa összetevőket is említ, mint a tojás vagy az emberi haj. Utóbbiról azt mondja, néha postán is küldenek nekik hajat lányok, asszonyok, akik így szeretnének hozzájárulni egy harang elkészültéhez. Persze nem az adományokra alapoznak, fodrászszalonnal is együttműködnek.

A mester hagyja, hogy csodálkozzam, aztán elmeséli, hogy készül a harang. Mintha matrjoska baba lenne. A legkisebb harang alakú „baba” a mag. A következő az álharang, ez pontos mása a leendő harangnak, csak agyagból van, és már rajta vannak a díszek és feliratok viaszból. Gombos Miklós ragaszkodik ahhoz, hogy minden nála készült harangra felkerüljön a magyar címer, nemcsak a hazai harangokon szerepel, hanem azon is, amelyik Tanzániában, Mauritiuson, Kamerunban vagy Ausztráliában szól. Végül jön a sárköpeny, ez agyagból, tojásból, cukorból, samottlisztből és emberi hajból készül. A gőzök, gázok elvezetésében segít a haj csöves szerkezete, a tojás és a cukor pedig jó mázképző, ezért kerül bele – mondja.

Kiégetik a három agyagtestet, az álharangra tovább már nincs szükség, ennek a helyére ömlik majd be a fém. Az így elkészült, beöntőszerkezettel felszerelt, immár üreges „matrjoskát” beássák a földbe, le is döngölik, ott lassan hűl ki az 1150 Celsius-fokos fém. Csak három nap múlva veszik ki a földből.

„Földbe ásva és agyagba / Égve áll a forma már. / Elkészüljön a harang ma! / Fel, fiúk, a munka vár!” – olvashatjuk Rónay György fordításában Schiller említett versének sorait. A recept és néhány fortély is ott a költeményben: „S ha olvad a réz, / Legyen ónja kész, / Hogy a sűrűn fortyogó pép / Úgy amint kell, egybefolyjék. / […] Hólyagot vetett a massza; / Jól van! híg már az anyag; / Öntsünk lúgsót gyorsan abba, / Úgy lesz még folyékonyabb. / Tajték se legyen / A vegyületen, / Hogy a tiszta ércből csengjen / Majd a hang is tisztán, telten.”

Egy harang elkészítése akár négy-öt hónapig is eltarthat, de maga az öntés csak pár perc. Miután kiássák, a nyers harang tovább hűl, majd kezdődhet a tisztítás, csiszolás. További feladat a lengőszerkezet megtervezése, kiépítése, olykor felszerelése is. De a legfontosabb mozzanat a próba – nemcsak a szépség számít, a hangja a lényeg. Herman Ottó 1891-ben A harangok szava és még valami című írásában például így ír a harangszó hatásáról: „A félrevert harang megdöbbenést, riadalmat okoz; de ugyane harang hangjának más a hatása, amidőn délre kondul; más, ha temetésre szól, és ismét más, ha a bevonuló nagyot üdvözli. És bizonyos az, hogy erős, fegyelmezett idegrendszerre van szüksége annak a művelt egyénnek, aki a harangszó hatása alól ki akar menekülni.”

A mester zsebéből harangszó hallatszik – ez a telefonja csengőhangja. A műhelyében készült legnagyobb harang 1500 kilós, Kiskunfélegyházán szolgál – ennek a hangja csendül fel minden telefonhíváskor. A mester másik büszkesége, hogy – a nagyapja nyomdokába lépve ezzel is – az ő harangja is eljutott a világkiállításra: 1992-ben Sevillában, a Makovecz Imre által tervezett magyar pavilonba ő készítette a 14 harangból álló, kibővített oktáv hangterjedelmű bronz harangjátékot.

Négy generáció, amely ugyanazt a hivatást választotta, és egymástól tanulva egy ma már egyedi tudás birtokosai – ez önmagában is példaértékű. Ahogy Gombos Miklós végigvezet ebben a különös birodalomban, egyértelművé válik, hogy ezt a szakmát nagyon kell szeretni ahhoz, hogy az ember hosszú távon kitartson mellette. De az is egyértelmű, hogy ebből a lelkesedésből futja a következő generációknak is.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. június 27-i számában.)