Bonczidai Éva: Két elhallgatott nagymonológ

2020. szeptember 30., 11:44
Apollón-szobor Kolozsváron, a Hunyadi téri színház tornyán – Forrás: Wikipédia

Életem furcsa találkozásai között tartok számon egy színházi előadást is. 2004 novemberében, pár héttel azután, hogy elsőéves egyetemistaként Kolozsvárra költöztem, Szilágyi N. Sándor nyelvészprofesszor előadását vette fel a Mindentudás Egyeteme stábja, és mivel a neves előadó nem csak bölcsészkörökben legenda, minden szakról tódultak a fiatalok, hogy hallhassák őt. Oda igyekeztem én is, de hoppon maradtam, zsúfolásig megtelt a terem, és sokakkal együtt én is kint rekedtem. Céltalan, amolyan városnéző sétára indultam, amikor felfigyeltem arra, hogy sokan igyekeznek a Kolozsvári Nemzeti Színházba. Mi csak román színházként emlegettük azt a szépséges épületet, amelyet addig csak kívülről csodáltam. Elegancia és pompa – volt (van) abban a színházban valami megfoghatatlan fennköltség, olyan ünnepelni tudást tükröz, amely talán csak a világháborúk előtti időkben volt ilyen derűvel megélhető. Amikor először jártam ott, nem tudtam róla semmit, csak ami látszott: hogy ez is a „magyar világban” épült, hogy annak a régi Kolozsvárnak a mementója. A Hamletet néztem meg aznap. De nem is sejtettem, hogy valami rendkívülinek leszek a szemtanúja. Az előadásból legjobban a borzongásra emlékszem, miközben a társulat súgja Hamletnek a nagymonológot, de ő csak a kezdősort mondja el – „Lenni vagy nem lenni?” –, mert ő nem bír a halálról beszélni, majd hogy később a meggyszínű szőnyegen a halott Ophelia meszes lábnyomain lépkedünk ki a nézőtérről. Utólag tudtam meg, hogy az előadást pár évvel azelőtt Vlad Mugur rendezte, aki Németországból jött haza, hogy megvalósíthassa a harmincöt évvel korábbi előadás ötletét, melyet a hetvenes évek elején a diktatúra betiltott, és hogy a rendező csak az előbemutatón lehetett jelen, az igazi premiert már nem érte meg. Akkor este, amikor véletlenül betévedtem a színházba, utoljára játszották azt az előadást.

Vlad Mugur – Forrás: Facebook/Vlad Mugur

Erről a Hamletről meséltem lelkendezve, amikor az asztaltársaságban megjegyezte valaki, hogy volt abban a színházban egy másik Hamlet is, amelyre sokáig emlékeztek. Ennek a furcsa megjegyzésnek a nyomán kezdtem a színház történetét kutatni.

 

Palota a Hunyadi téren

A Kolozsvári Nemzeti Színház otthona 1904 és 1906 között épült a Ferdinand Fellner és Hermann Helmer bécsi építészpáros tervei alapján – ők az Atlanti-óceántól a Fekete-tengerig 48 színházat építettek fel, Budapesten, Szegeden, Kecskeméten, Nagyváradon is láthatjuk az ékszerdobozok bájos eleganciáját idéző teátrumokat.

A kolozsvári színház 1906. szeptember 8-án nyílt meg a kincses város második kőszínházaként. Többnapos ünnepséggel búcsúzott a társulat a korábbi, Farkas utcai játszóhelytől, a színpadának egyik darabját be is építették az új színpadba. Másnap az új palota zárókövének letétele után szobrot avattak Kótsi Patkó János színész, színigazgató, drámaíró, zeneszerző és E. Kovács Gyula színész tiszteletére. Este Kacsóh Pongrác Nyitánya után Janovics Jenő igazgató köszöntötte az ünneplőket, majd a nemzeti himnusz eléneklését követően Herczeg Ferenc két darabját mutatták be – a Színházavatás a színház történetének jeles személyiségeit jelenítette meg, A bujdosók pedig Rákóczi fogságáról emlékezett meg. A szerző mindkét művet erre az alkalomra írta.

Az ungvári származású Janovics Jenő (1872–1945), aki gyermekkora óta a Farkas utcai színház művésze akart lenni, nem csupán azért került be a kolozsvári színház történetébe, mert az ő igazgatósága idején nyílt meg az új palota, hanem mert az új kőszínház léte elsősorban neki köszönhető, és az is, hogy máig modellértékű közönségnevelő műsorpolitikájával a kolozsvári szellemi élet meghatározó gondolkodója és alakítója volt.

„A magyar kormány nem tudta felvállalni a színház építési költségeit, így azt banki kölcsönből finanszírozták, amelyet egyrészt az Országos Színházi Alap tulajdonát képező birtok értékesítéséből, másrészt az igazgató állami segélyéből kellett fokozatosan törleszteni. A Színházi Alap birtokainak az értékesítése jogi bonyodalmak miatt hosszú évekig húzódott, így a törlesztés kizárólag az igazgatói szubvencióból történt, amely rendeltetésének megfelelően a színészek fizetésére és a színház fenntartására szolgált” – összegzi Zakariás Erzsébet A film, a színház és Janovics Jenő című írásában.

Az igazgató az új színházat művészszínházként képzelte el, a könnyed darabokat pedig a sétatéri nyári színházban tervezte bemutatni, ezért azt is kőszínházzá alakíttatta.

 

Közönségnevelés, filmstúdió-alapítás

Az 1911–12-es évadban száz estén át huszonhét műből álló magyar drámatörténeti ciklust, 1912–13-ban antik drámaciklust, 1913–14-ben tizennégy műből álló, negyven előadásos Shakespeare-ciklust szervezett. „Hadat üzent a pátosznak, a deklamáló előadásmódnak, a színészektől természetességet követelt. Rendezéseire alaposan felkészült. A magyar dráma irányai című könyve (1907) mintegy előtanulmány a drámatörténeti ciklushoz, eredetiben olvasta Shakespeare-t, és 1920-ban nagyobb tanulmányt írt róla. A színészeket jól ismerte, tiszteletben tartotta egyéniségüket, és nem erőszakolt rájuk szerepeket. […] Színészeinek általános utasításokat adott, de a részletek kidolgozását rájuk bízta, mégis munkájának nagy eredménye az egységes játékstílus kialakítása” – sorolja Janovics újításait F. Fejér Mária A színház ünnepei című történeti munkájában. Rámutat, hogy az igazgató arra is figyelt, egy színész kétszer ne játsszon főszerepet, hiszen a gyakori bemutatók miatt csak így lehetett biztosítani, hogy mindenki elegendő időt fordíthasson egy-egy fontos szerep kidolgozására.

A közönségnevelés nemcsak a műsortervben nyilvánult meg, és abban, hogy célzottan megszólította az ifjúságot is, hanem abban is, hogy az előadásokat megelőző rövid ismertetőkkel segítette a közönséget, hogy megismerje az adott témához kötődő drámatörténeti érdekességeket vagy a színpadra állítás szempontjait. Ő maga is számos ilyen ismeretterjesztő kiselőadást tartott, de neves egyetemi tanárokat is megnyert az ügynek – például az antik ciklus esetében Csengeri Jánost, aki kiváló műfordító is volt, de tartott ilyen előadást Kolozsváron Molnár Ferenc és Móricz Zsigmond is.

Nagy visszhangja volt a rendkívüli alapossággal előkészített Shakespeare-ciklusának. Csak egyetlen előadás címszerepe fűződik a nevéhez – Hamlet-alakítását így méltatta az Újság: „Nem a téboly patológiai ábrázolásának naturalisztikus hűségét, hanem a megtört lélek prizmáján keresztül sugárzó hamleti filozófiáját domborította ki plasztikusan. Éreztük, hogy felolvadt, eggyé forrt, vergődött, szenvedett Hamlettel és a közönség hitt az ő Hamletjének. Sikere kivételes és mély hatású volt.”

Nagy esemény volt Az ember tragédiája színrevitele is – a művet teljes terjedelmében, saját rendezői koncepcióval adta elő, és világviszonylatban is az elsők között alkalmazott filmvetítést a színpadon. Amint Zakariás Erzsébet rámutat, nem itt használt először filmvetítést a színházban, hanem több mint tizennégy évvel azelőtt, már 1899-ben, a Mozgó fényképek című Blumenthal–Kadelburg által írt bohózat megrendezésekor is, de akkor a filmjelenetek a darab témájából adódóan részei voltak a cselekménynek, viszont Az ember tragédiájában – ahogy Janovics maga jegyzi fel – „először jelent meg a film a színpadon a színészi játék kísérő, aláfestő és segítő tényezőjeként.”

Janovics Jenő – Forrás: Wikipédia

Filmstúdiót hozott létre, amely 1914 és 1920 között hatvanöt némafilmet és öt moziszkeccset készített. A filmstúdiójában olyan alkotókat indított el a világhír felé, mint Korda Sándor és Kertész Mihály. Életműve kapcsán a színészi, rendezői, színidirektori és filmes megvalósításai mellett számos cikket, tanulmányt, dramaturgiai elmélkedést, színháztörténeti szakmunkát és szerepelemzések sorát is meg kell említenünk, hogy érzékeltethessük ennek a kivételes elmének a munkabírását, sokoldalúságát, valamint a következetes és megfontolt újításait.

 

Impériumváltás Hamlet szavaival

1914-re Molière-ciklust tervezett, de a háború kitörése miatt nem valósulhatott meg. A fösvényt viszont színpadra állította a tőle megszokott átgondolt és precíz módon, és egy színházi anekdota szerint előfordult, hogy igazgató létére ő maga bújt be a súgólyukba, amikor a súgónak az éjszakai poharazástól elment a hangja. Janovics Jenő ébresztése című írásában Méhes György is felidéz egy anekdotát a színházigazgatóról: „Két kolozsvári úriember színdarabot nyújtott be Janovicsnak. Ő elolvasta és rossznak találta a darabot. Nagyon rossznak. Vissza is utasította. A két vérig sértett szerző hírlapi hajszát indított ellene. Fűnek-fának panaszolták, hogy a direktor elnyomja a tehetségeket. Janovics a helyi lap Nyílttér rovatában válaszolt nekik, valahogy ilyenformán: »Figyelmeztetem X. és Y. urakat, ha nem hagyják abba a sajtóhadjáratot – előadatom a darabjukat.«”

Amikor a háború idején az összes vidéki színház és több fővárosi teátrum is elbocsátotta a színészeket, ő nem hagyta szétszéledni a mintegy 250 közreműködőt, a fronton harcolók családjainak megsegítésére pedig jótékonysági előadásokat szervezett, a katonának behívott színészek fizetését tovább folyósította – mindezt személyes vagyonából biztosította, akárcsak a színház nyugdíjasainak járandóságát és a színház működéséhez szükséges díszletek, jelmezek, könyvek, technikai felszerelések beszerzését.

A román csapatok 1918. decemberi kolozsvári bevonulásától kezdve Janovics minden erejével azon fáradozott, hogy a színházban ne álljon le az alkotói munka, és igyekezett megakadályozni a színház épületének és felszerelésének átadását. Mint sokan, ő is abban reménykedett, hogy a román hatalom berendezkedése csupán átmeneti. A hagyatékában kilencvenoldalnyi naplórészlet örökíti meg, milyen követelésekkel állt elő a román hatalom, hogyan zaklatta őt, és ő mi módon próbálta megőrizni mindazt, amit addigi munkájával felépített. 1919. szeptember 30-án este a Hamletet játszották, aznap is ő maga alakította a címszerepet. Csak egy cenzúrázott változatot engedélyeztek, a nagymonológnak csak az első sora hangozhatott el, és Fortinbras – az új hatalom – érkezését is kihúzták. Híre ment, hogy valószínűleg ez lesz az utolsó előadás a Hunyadi téri színházban, és a közönség gyászruhában érkezett.

Az épületet az előadás kezdetétől rendőrkordon fogta körbe. Amikor a nagymonológ következett (volna), Janovics a színpad előterébe szaladt, és elkiáltotta az egyetlen sort, amit engedélyeztek: „Lenni vagy nem lenni?” Janovics Jenő feljegyzéseiben így idézi fel, mi történt ezután: „Pillanatnyi megdöbbent némaság után robbantak ki a szenvedélyek. A karzatról lenyilaló éles női hang törte meg először a halálos csöndet:

– Élni akarunk!

S utána kétezer torok dörögte, harsogta felszabadultan, ujjongva, reménykedően:

– Élni akarunk!

Mintha a történelem kerekébe akart volna ez a kétezer ember kapaszkodni. A tenyerek összeverődtek, a lábak szilajul dobogtak, félelmes pillanat volt. Magam is megriadtam a visszafojtott szenvedélynek ettől az orkános kitörésétől. Percekig tartott ez a viharzás, azután valahogy egymást csitították az emberek.” Éjjel egyig tartott az előadás. Utána a közönség szűnni nem akaró tapssal bátorította a társulatot, végül a nézők és a színészek rendőri közbeavatkozásra hagyták el a színházat.

A társulat átköltözött a kisebb és rossz akusztikájú, sétatéri játszóhelyre (ma is itt működik a Kolozsvári Állami Magyar Színház), de egyikük sem hagyta el az országot, kitartottak a kolozsvári közönség mellett.

Janovics Jenőnek 1920-ban sikerült kétéves játékengedélyt szereznie Octavian Goga kultuszminisztertől az összes erdélyi magyar színháznak. 1931-ig vezette a színházat, műsoron tartotta a klasszikusokat, munkásoknak szóló sorozatokat hirdetett, klasszikus és kortárs román szerzők darabjait is műsorra tűzte – utóbbi miatt bírálták őt a magyar nacionalisták, a románok a magyar kultúra szervezésében játszott szerepét kifogásolták, a konzervatív polgárok pedig a munkásoknak rendezett darabokat vetették a szemére.

1936-ban megszervezte a Szegedi Szabadtéri Játékokat, melynek 1939-ig a művészeti vezetője is volt.

Bár 1895-ben református vallásra tért át, és egész életét a magyar kultúrának szentelte, nem mentesült a zsidótörvények hatálya alól, bujkálni kényszerült.

1945. január 20-án újra átvehette a Hunyadi téri színház igazgatását, a visszatérés után először a Hamletet játszotta a társulat, a kollektív emlékezet ezt úgy őrizte meg, hogy folytatták az 1919-ben félbeszakított előadást. Csak október 21-ig maradhattak, és ismét vissza kellett költözniük a sétatéri Nyári Színkörbe. Janovics Jenő a Bánk bán bemutatójára készült, amikor az évadnyitás napján meghalt. Sírja a Házsongárdi temetőben található.

Két nagy történet visszhangzik mindannyiszor, ha a Hunyadi téri színházban a Hamletet játsszák. Lenni vagy nem lenni? – ordította száz évvel ezelőtt Janovics Jenő Hamletje. Lenni vagy nem lenni? – motyogta maga elé tizenöt évvel ezelőtt a dán királyfi egy másik színidirektor, Vlad Mugur előadásában. Ha ez a két nagy rendező találkozik, bizonyára van miről beszélgetniük.

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2019. szeptember 28-i számában.)