A szilágysági faluban, ahol felnőttem, a konfirmandusok feladata, hogy anyák napjára virágot tegyenek a templom padjaira. Hogy ne történhessen meg az, hogy bármelyik édesanyának ilyenkor egy szál virág nélkül kelljen hazatérnie.
Gyerekkoromban nagyon sutának éreztem, hogy szép ruhában, kicicomázva verseket mondunk szipogó asszonyoknak. Persze akkor még nem sejtettem, hogy nem a mi verseink hatják meg így őket, nem a mi orgonaágas-barackfavirágos dalunk csal könnyeket a szemükbe, nem miattunk sírnak, akik ott vagyunk, hanem azokért, akik nincsenek. Talán jövőbeni önmagukért is könnyeztek már akkor, azokért, akiknek a gyerekei már nem sorakoznak ott a csilingelő hangú kórusban egy fél orgonabokrot szorongatva. Nem azért, mert már nem hálásak, hanem mert felnőttek, messzire költöztek, ahonnan már nem lehet csak úgy hazasuhanni puszit és virágot adni, almás sütit enni, gyermekkorillatot lélegezni.
Évek óta ez lett volna az első anyák napja, amikor hazaérhettem volna, mert a mostani munkám nem köt földrajzi koordinátákhoz. Most viszont azzal kell óvnunk a szüleinket, hogy távol maradunk. Marad, mint sokszor, a telefonos köszöntés, a virtuális virágcsokor, pajkos mosolyú fotó a gyerekkorból pillanatok alatt kinövő unokákról.
De a távolság nem csak földrajzi. Ha a gyerekkoromra gondolok, belátom, hogy nagy magabiztossággal egy egészen új világba masíroztam át, mire felnőttem. Mert nagyobb teret ígért ez az új. Mert szabadulni lehetett abból a ketrecből, ahol a szomszédasszonyok véleménye is szabta a rendet, ahol a „mit mond a falu?” jelenti a lehetőségek határait, ahol nem találnak semmi kivetnivalót abban, ami ellen szerintem küzdeni kell. Mi pedig ebben a szép új világban egyszer csak arra ébredünk, hogy tájékozódásnak álcázva könyveket lapozunk vagy az internet idegen népét kérdezzük, ha elbizonytalanodunk, statisztikákat fontolgatva hozunk csipcsup döntéseket, és a házi gyógymódokról a Google-t faggatjuk, hogy megtudjuk ugyanazt, amit a gyermekkori vizes borogatások hűvöse, a sombefőtt íze és a gyógyteák illata már százszor igazolt. Mert anyánk és nagyanyánk Google nélkül is tudta, mikor kell cickafark és mikor apróbojtorján. Növényhatározó nélkül is felismerte őket, tudta, mikor kell begyűjteni, és télen-nyáron elő tudta venni a kamrából, ha kellett. S ha semmi nem használt, varázslat jött, szenes víz és más földöntúli hatalmakat ostromló csodahívás… Mintha évszázadok teltek volna el azóta!
A minap anyámmal a kovászolásról beszélgettünk. Mesélte, hogy régen a kamrába tették be a sötétbe, figyelgették, ha arra jártak, etették, ha kiszáradt, sütés előtt beáztatták. Olyan egyszerűnek tűnt ez az esetlegesség – az ember végzi a hétköznapi dolgait, és közben, mintha csak mellékesen, továbbélteti a kenyeret. A Google által ajánlott szakemberek viszont mindent pontosan tudnak: a kovászhoz 50 g fehér liszt, 50 g teljes kiőrlésű, 80 cl víz kell – és percre pontosan megjelölve az idő, amikor foglalkozni kell az anyaggal, amely majd kenyérré lényegül. Az jutott eszembe, hogy jó évtizeddel ezelőtt anyám valamelyik ételcsodájának a receptjét kértem el, és a recept mennyiségei között ilyenek szerepeltek: „ahogy érzed”, „látod, mennyit vesz fel”, „két marékkal” vagy „öt-hat személyre a nagy piros fazekat félig szoktam tölteni”, és így tovább sorakoztak az instrukciók arról, hogy melyik kanállal mennyit kell adagolni ebből vagy abból. A végeredmény finom lett, de még csak nem is hasonlított anyám főztjére. Fel is adtam, hogy valaha olyat főzhetnék, mint ő. De mindezt valószínűleg nemcsak az okozza, hogy a receptjeiben ritkán vannak egzakt mértékegységek, hanem még tanulnom kell a pontosságnak a Google-tól és a grammoktól távol eső részét. Mert anyám receptjei attól működnek, hogy a saját világára vannak szabva, a saját edényeihez mérve, a családja ízléséhez igazítva, az asztalt körülülőket ismerve pontosan tudja, ki minek örülne leginkább, mi melyik fazékban, melyik serpenyőben, mekkora tűzön mennyi ideig készül. Ez a rend az övé. Ez a rend érvényes. Emellett semmit nem érnek az internetes recepttár grammos, kimért, steril produktumai. Én is tanulom így belakni az életemet, ekkora békében élni a tárgyainkkal és a végletes ízléseinkkel.
És hálás vagyok, hogy még érvényes az a világ is, ahonnan sokan elkószáltunk ebbe a tágas térbe, hogy ott a szomszédok még segítő szándékkal is számontartják egymás nyomorúságát, és jut igazi virág azoknak is, akiket csak virtuálisan köszöntenek az övéik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 2-i számában.)
Én úgy mondom, ahogy a Pap Sanyi meséte. Ő a katonaságná, mer bërukkótatták, nem szerette, hogy szerbű komandóztak. Oszt akkó ēdöntötte magába, hogy mëgszökik. Nem tudom, hun vót katona, de azt tudom, hogy hídon köllött átmënni. És mikó mënt, mikó ēdöntötte, hogy mëgszökik, rögtön ēdobta a sapkát mëg az opaszácsot[1] is. És mikó a hídon mënt át, rögtön ēfogták, és vitték bë a kaszárnyába, és ugyë ottand vojni szúd ra[2] adták. Katonai bíróságra. Mikó őtet hallgatták ki a bíróságon, kérdezték, mé akart ēszökni, mëg hova.
„Az 1973-as esztendő valóssággal a magyar költészet évének tekinthető”[1] – olvashatjuk az ötven évvel ezelőtt megjelent Magyar Hírlap hasábjain. 1973-ban, ahogyan idén is, három nagyszerű magyar költő születésnapjának kerek évfordulóit ünnepelhetjük. Ünnepeljük is, méltón emlékezve a kétszáz éve született Madách Imrére, aki az 1862-ben megjelent Az ember tragédiája című drámai költeményével ma is érvényes, az élet értelmével és az ember feladatával kapcsolatos kérdéseket feszeget.
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?