Bonczidai Éva: Századelő a kicsike földgolyón

2020. október 17., 10:35
Barabási Albert László – Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd

Mostanság gyakran jut eszembe, vajon miről szól igazából ez a kor. Évtizedek vagy évszázadok múlva az akkor élők hogyan látják majd, miről szólt a 2020-as évek eleje? Hiszen mi is érezzük, mit jelentett az 1920-as esztendő, traumákat, reményeket ismerünk, mintha magunk éltük volna át. De a máról mit tudunk átörökíteni a dédunokáinknak és az utánuk jövő generációknak?

Amikor a világháborúról olvastam személyes visszaemlékezéseket, megdöbbentett, hogy többen megjegyezték, még zajlottak a mezei munkák, amikor kitört a háború. Volt egy természetes prioritás az életben, a betakarítás rendje addig felülírt mindent, és ebbe az életre alapozott rendbe tört be a háború és a gyász.

Furcsa, hogy ha egy különleges eseményt próbálunk felidézni, a hétköznapi semmiségek jutnak először eszünkbe, hogy épp ezt vagy azt csináltuk, miközben megtörtént. Még a hirosimai túlélők is azzal kezdik a visszaemlékezést, hogy hol tartottak a reggeli rutinfeladataikkal, amikor bekövetkezett a tragédia: egy normális világban 8 óra 15 perckor mit csinál egy gyerek? Negyed kilenckor mit csinál egy felnőtt?

Vajon 1956. október 23-án hányan ismerték fel, hogy az addig ismert világ újabb határvonalhoz érkezett? A hétköznapok szintjén jelen időben felismerhetők-e a történelem mérföldkövei?

„…soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mostanában lett – persze viszonylagosan. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorította a világot – elhiszem, hogy ez is volt már, az is volt már, mindenről volt már szó, de arról még nem volt szó soha, hogy amit gondolok, csinálok, amit akarok vagy szeretnék, arról – ha úgy tetszik neki vagy nekem – percek alatt értesül a Föld egész lakossága –, s ha személyesen akarok erről meggyőződni, napok alatt ott vagyok, hipp-hopp, ahol lenni akarok. Tündérország, ami a hétmérföldes csizmákat illeti, eljött e világra – némi csalódást csak annyiban hozott, hogy Tündérország sokkal kisebb országnak bizonyult, mint amilyen Valóság országa volt valaha.” Azt gondolnánk, hogy ez az idézet egy mai szövegből származik, pedig Karinthy Frigyes írta 1929-ben, a Címszavak a Nagy Enciklopédiához című kötetében jelent meg. Mégis nagyon kortárs szöveg ez. Láncszemek a címe, ebben jelent meg először a hat lépés távolság elmélet: „Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon.” Azóta a tudomány igazolta, hogy a hálózatok jelenléte és működése számtalan módon befolyásolja mindannyiunk életét.

A hálózatkutatás legismertebb szakembere Barabási Albert László. Rejtett mintázatok / A hálózati gondolkodás nyelve címmel nemrég nagyszabású tárlat nyílt a budapesti Ludwig Múzeumban, ahol a hálózatkutatással foglalkozó BarabásiLab elmúlt 25 évben véghezvitt projektjeihez kötődő vizualizációs modelleket mutatnak be. Esztétikai értékkel bíró, különleges ábrázolások ezek, de igazából attól lenyűgözőek, hogy tudjuk, elképesztő mennyiségű adat feldolgozása révén rajzolódtak ki ezek a formák, melyek leképezik – a kutatás tárgyától függően – a Nature magazin 150 évének hivatkozási adatait, vagy a nemzeti konyhák ételeinek vizsgálatából kirajzolódott és szoborrá vált ízhálózatot, a vírusok terjedésének modelljét, az emberi betegségek hálózatát vagy épp a művészeti kapcsolatokat és együttműködéseket feltáró művészeti hálót. Hasonló érzés keríti hatalmába a látogatót, mint amikor a tengerek mélyén elénk táruló világgal találkozunk, vagy mint amikor a galaxisrendszerek szédítő hatalmasságát sejtjük meg.

New York, a mozgásban lévő, lélegző város – Tárlatvezetés a Ludwig Múzeumban (Fotó: MTI/Koszticsák Szilárd)

Mégis egy ezek mellett igen visszafogottnak tűnő videó volt rám a legnagyobb hatással. Illetve az, amire a tárlatvezetésen maga Barabási hívta fel a figyelmünket. Ez a videó az emberi mozgásról szól, a kutatók a mobiltelefonok helyadatainak alapján térképezték fel az emberek mozgását. A képernyőn New York City térképét látjuk, mely annak függvényében torzul, hogy az adott helyszínen épp hányan tartózkodnak: ahol sokan vannak, kiszélesedik, ahol kevesen, összeszűkül, és mindez egy folyamatosan pulzáló mozgást eredményez, mintha egy lélegző tüdő működésére látnánk rá.

„Azt látjuk, hogy New York City hihetetlen intenzitással lélegzik, óriási tömegek érkeznek a városba dolgozni, látogatni, és estére eltűnnek a városból, keskenyebbé válik a tér – jegyezte meg a szakember – És íme egy másik kép, amelyen a város egy szűk sávvá alakul – ez 2020. március 9-e.”

És ekkor fogott el a borzongás: az egy nappal korábbi adatokból még a Covid előtti egészséges New York működését láttuk: egy szinte tojásdad formaként pulzáló várost, majd március 9-én egy alig mozduló karcsú sáv lett belőle. Eltűntek az emberek a városi terekből, „összehúzódott” a város, visszafogottabb lett a pulzálás. Az emberek elkezdtek félni. „Ez az utolsó óvatos hét, majd leáll a város. Gyengül a pulzálás, és egyszer csak kirajzolódik a nap, amikor New York City úgy, ahogy korábban ismertük, megszűnik létezni. Ez az élő, dinamikus, pulzáló város egy időre lefagy. És onnan kezdődik a mai világ – mutatott rá Barabási Albert László – Ezek a képsorok látszólag az emberi mozgásról szólnak, de ez a videó a 21. századról szól. Ugyanis ez az a pillanat, amikor a 21. század elkezdődött.”

 

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)