Mostanság gyakran jut eszembe, vajon miről szól igazából ez a kor. Évtizedek vagy évszázadok múlva az akkor élők hogyan látják majd, miről szólt a 2020-as évek eleje? Hiszen mi is érezzük, mit jelentett az 1920-as esztendő, traumákat, reményeket ismerünk, mintha magunk éltük volna át. De a máról mit tudunk átörökíteni a dédunokáinknak és az utánuk jövő generációknak?
Amikor a világháborúról olvastam személyes visszaemlékezéseket, megdöbbentett, hogy többen megjegyezték, még zajlottak a mezei munkák, amikor kitört a háború. Volt egy természetes prioritás az életben, a betakarítás rendje addig felülírt mindent, és ebbe az életre alapozott rendbe tört be a háború és a gyász.
Furcsa, hogy ha egy különleges eseményt próbálunk felidézni, a hétköznapi semmiségek jutnak először eszünkbe, hogy épp ezt vagy azt csináltuk, miközben megtörtént. Még a hirosimai túlélők is azzal kezdik a visszaemlékezést, hogy hol tartottak a reggeli rutinfeladataikkal, amikor bekövetkezett a tragédia: egy normális világban 8 óra 15 perckor mit csinál egy gyerek? Negyed kilenckor mit csinál egy felnőtt?
Vajon 1956. október 23-án hányan ismerték fel, hogy az addig ismert világ újabb határvonalhoz érkezett? A hétköznapok szintjén jelen időben felismerhetők-e a történelem mérföldkövei?
„…soha még ilyen kicsike nem volt a Földgolyó, mint amilyenné mostanában lett – persze viszonylagosan. A szóbeli és fizikai közlekedés egyre gyorsuló irama összezsugorította a világot – elhiszem, hogy ez is volt már, az is volt már, mindenről volt már szó, de arról még nem volt szó soha, hogy amit gondolok, csinálok, amit akarok vagy szeretnék, arról – ha úgy tetszik neki vagy nekem – percek alatt értesül a Föld egész lakossága –, s ha személyesen akarok erről meggyőződni, napok alatt ott vagyok, hipp-hopp, ahol lenni akarok. Tündérország, ami a hétmérföldes csizmákat illeti, eljött e világra – némi csalódást csak annyiban hozott, hogy Tündérország sokkal kisebb országnak bizonyult, mint amilyen Valóság országa volt valaha.” Azt gondolnánk, hogy ez az idézet egy mai szövegből származik, pedig Karinthy Frigyes írta 1929-ben, a Címszavak a Nagy Enciklopédiához című kötetében jelent meg. Mégis nagyon kortárs szöveg ez. Láncszemek a címe, ebben jelent meg először a hat lépés távolság elmélet: „Annak bizonyításául, hogy a Földgolyó lakossága sokkal közelebb van egymáshoz, mindenféle tekintetben, mint ahogy valaha is volt, próbát ajánlott fel a társaság egyik tagja. Tessék egy akármilyen meghatározható egyént kijelölni a Föld másfél milliárd lakója közül, bármelyik pontján a Földnek – ő fogadást ajánl, hogy legföljebb öt más egyénen keresztül, kik közül az egyik neki személyes ismerőse, kapcsolatot tud létesíteni az illetővel, csupa közvetlen – ismeretség – alapon.” Azóta a tudomány igazolta, hogy a hálózatok jelenléte és működése számtalan módon befolyásolja mindannyiunk életét.
A hálózatkutatás legismertebb szakembere Barabási Albert László. Rejtett mintázatok / A hálózati gondolkodás nyelve címmel nemrég nagyszabású tárlat nyílt a budapesti Ludwig Múzeumban, ahol a hálózatkutatással foglalkozó BarabásiLab elmúlt 25 évben véghezvitt projektjeihez kötődő vizualizációs modelleket mutatnak be. Esztétikai értékkel bíró, különleges ábrázolások ezek, de igazából attól lenyűgözőek, hogy tudjuk, elképesztő mennyiségű adat feldolgozása révén rajzolódtak ki ezek a formák, melyek leképezik – a kutatás tárgyától függően – a Nature magazin 150 évének hivatkozási adatait, vagy a nemzeti konyhák ételeinek vizsgálatából kirajzolódott és szoborrá vált ízhálózatot, a vírusok terjedésének modelljét, az emberi betegségek hálózatát vagy épp a művészeti kapcsolatokat és együttműködéseket feltáró művészeti hálót. Hasonló érzés keríti hatalmába a látogatót, mint amikor a tengerek mélyén elénk táruló világgal találkozunk, vagy mint amikor a galaxisrendszerek szédítő hatalmasságát sejtjük meg.
Mégis egy ezek mellett igen visszafogottnak tűnő videó volt rám a legnagyobb hatással. Illetve az, amire a tárlatvezetésen maga Barabási hívta fel a figyelmünket. Ez a videó az emberi mozgásról szól, a kutatók a mobiltelefonok helyadatainak alapján térképezték fel az emberek mozgását. A képernyőn New York City térképét látjuk, mely annak függvényében torzul, hogy az adott helyszínen épp hányan tartózkodnak: ahol sokan vannak, kiszélesedik, ahol kevesen, összeszűkül, és mindez egy folyamatosan pulzáló mozgást eredményez, mintha egy lélegző tüdő működésére látnánk rá.
„Azt látjuk, hogy New York City hihetetlen intenzitással lélegzik, óriási tömegek érkeznek a városba dolgozni, látogatni, és estére eltűnnek a városból, keskenyebbé válik a tér – jegyezte meg a szakember – És íme egy másik kép, amelyen a város egy szűk sávvá alakul – ez 2020. március 9-e.”
És ekkor fogott el a borzongás: az egy nappal korábbi adatokból még a Covid előtti egészséges New York működését láttuk: egy szinte tojásdad formaként pulzáló várost, majd március 9-én egy alig mozduló karcsú sáv lett belőle. Eltűntek az emberek a városi terekből, „összehúzódott” a város, visszafogottabb lett a pulzálás. Az emberek elkezdtek félni. „Ez az utolsó óvatos hét, majd leáll a város. Gyengül a pulzálás, és egyszer csak kirajzolódik a nap, amikor New York City úgy, ahogy korábban ismertük, megszűnik létezni. Ez az élő, dinamikus, pulzáló város egy időre lefagy. És onnan kezdődik a mai világ – mutatott rá Barabási Albert László – Ezek a képsorok látszólag az emberi mozgásról szólnak, de ez a videó a 21. századról szól. Ugyanis ez az a pillanat, amikor a 21. század elkezdődött.”
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. október 17-i számában.)
Zemplén vármegye egykori székhelye, Sátoraljaújhely lett a magyar nyelv városa. Ezt jelentette be Szamosvölgyi Péter polgármester a magyar nyelv napjához kapcsolódó rendezvényen a magyar nyelv színpadán, a Nemzeti Színházban, 2023. november 11-én. És bemutatta a kiegészített településnévtáblát, amely hamarosan kikerül a város határára. Ne csodálkozzanak tehát, ha arra járnak – egyébként felújított, villamosított vasúti pályán és folyamatosan javuló (Miskolctól Szerencsig négysávúsított) úton.
Ma ünnepli fennállásának 25. évfordulóját a Petőfi Irodalmi Múzeum keretei közt működő Digitális Irodalmi Akadémia, közismertebb nevén: DIA. Az immár nagymúltú projekt egyik lényeges hozadéka, hogy teljesen ingyenesen nyújt hozzáférést a magyar irodalom jelentős műveihez, minőségi, ellenőrzött forrásnak számító szövegbázisát évről évről bővítve szolgálja világszerte a magyar olvasókat. Az évfordulós ünnepségen hangzott el Demeter Szilárd főigazgató köszöntőbeszéde.
Volt már szobor, bélyeg, busz, iskola, találkozó, szavalóverseny, egyesület, utca, előadás, 200. Mi az? Pontosabban: ki az? Természetesen Petőfi Sándor.
Lehet-e még Petőfiről újat mondani? Lehet-e még vele és a műveivel úgy foglalkozni, hogy valami olyat mutassunk, amit addig még senki, vagy csak kevesen? Persze, erről biztosan meg van mindenkinek a maga véleménye, de őszintén, a Petőfi-emlékév kilencedik hónapjában már majdnem azt hittem, hogy a fent feltett kérdésre az én válaszom a nem, dehogy, mindent hallottam már, köszönöm lett volna.
Kétszáz éve született, egy esztendőben Petőfi Sándorral. Azokban a mozgalmas márciusi forradalmi napokban ott volt az élbolyban, és később is kitartott a forradalom mellett. Előbb Egressy Gábor délvidéki kormánybiztos mellett volt írnok, majd a szegedi önkéntes nemzetőr-zászlóaljban számvevő hadnagy lett, a forradalom végnapjaiban Perczel Mór főhadnaggyá nevezte ki.
„Túl korai még ez a kötet, túl hirtelen és váratlanul kellett ennek a pályának lezárulnia” – meséli Balázs Imre József, a Szőcs Géza: Összegyűjtött versek című – most megjelent – kötet szerkesztője. A könyv a három éve elhunyt költőre, Szőcs Gézára emlékezik, aki idén töltötte volna be hetvenedik életévét.
A Petőfi Irodalmi Múzeumban ünnepelték a három évvel ezelőtt elhunyt Szőcs Géza költő 70. születésnapját, ahol a Szőcs Géza 70 című emlékalbum bemutatója apropóján látható volt az Írókorzó című portréfilmsorozat Szőcs Gézáról szóló epizódja, és megnyitották a Szőcs Géza arcai című kamarakiállítást és bemutatták a Fekete Sas Kiadó gondozásában megjelent A kolozsvári sétatér című hangoskönyvet, valamint a Helikon kiadó által megjelentetett Összegyűjtött versek című könyvet is.
Hogy ki volt Szőcs Géza, azt tudjuk. Tudjuk? Nem tudjuk. Sok Szőcs Géza létezett, mindenkinek volt egy Gézája. Géza maga is többféleképpen jelent meg, mikor hogy hozta kedve. Ha éppen úgy, akkor magyarként, máskor kínaiként, vagy delfinként, vagy hattyúként, aki indiánként tért vissza Amerikából, jött, mert segítenie kellett Segesvárnál Bem apónak, és így tovább a véges-végtelenségig.
Most az a kérdés foglalkoztat, hogy mi, akik utána itt maradtunk, mennyire vagyunk felkészültek, hogy hozzányúljunk ehhez az örökséghez? Ha leosztva is, ha töredékeire bontva is képesek vagyunk-e folytatni a munkát? Van-e bennünk elég hit, tudás, elszántság és különösen képesség a tiszta gondolkodásra, az önzetlenségre, amellyel személyes és közösségi problémáinkban dönteni tudunk és van-e megfelelő érzékenységünk a szépre, a jóra, ami hitelessé tesz bennünket mindeközben?
Az értelmező és az értelmezett ugyanazt a toldalékot kapja, két megoldás is van, tehát vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasznak a felújítási tervei, vagy a Kopolyai út második ütemének, a belterületi szakasz felújításának a tervei. De a mostani megoldás nem jó.
Valamikor a kiscserfei hegyen, ahol apám szőleje volt, a szomszéd parasztember hívott: „Gyere velem, gyerök, a másik högyre, van ám ott sok mukucs meg pöle!” Átszekereztünk hát Förhénc hegyre, ahol sajnos mukucsok nem mutatkoztak, viszont a korabeli dalból mókusnak ismertem azokat.