Nincs változás úgy, hogy közben minden marad a régiben. Az első lépés megtétele a legnehezebb. Így van ez a világjárással is. Ha megteheted, hogy csak a szívedre hallgass, ne tétovázz egy percet sem! Indulj el! Nem fogod megbánni. Ezekkel a gondolatokkal kezdtem a 2013-ban megjelent könyvemet, amelyben Vámbéry Ármin nyomdokaiban indított kerékpáros expedíciómról írok.
A cél Közép-Ázsia volt, 150 évvel azután, hogy a kalandos életű felvidéki utazó szamárháton járta be ezt a vidéket. Útja során számtalanszor került veszélyes helyzetbe. Életét kockáztatva, dervisruhában jutott el a mai Üzbegisztán területén található Szamarkandba és Buharába. Mai szemmel nézve nagyon lassan utazott, ráadásul többször megállásra kényszerült az időjárási és a geopolitikai viszonyok miatt. Ugyanakkor az úton eltöltött időnek köszönhetően sokkal jobban kiismerte az Ázsia kánságaiban és emírségeiben élő népeket, belelátott a keleti kultúrába, viselkedésmódba és az iszlám vallással is alaposan megismerkedett.
Ma repülővel órák leforgása alatt kényelmesen megtehető egy ekkora út, de valljuk be, nagyon ingerszegény formája ez az utazásnak. Az idő luxus lett, mert akinek van, az megteheti, hogy ne rohanjon el a fontos dolgok mellett. Ugyanakkor, ha körülnézünk magunk körül, azt láthatjuk, hogy az embereknek sokszor a saját környezetükre sincs idejük. Nem csoda, hogy a Vámbéryhoz hasonló utazók mára már alig léteznek. Saját tapasztalatból írom, hogy egyébként ez a fajta rohanás és életmód inkább csak Európára, vagy talán a kelet-európai emberre jellemző. Iránban például nem szokás kapkodni vagy sietni. Mañana – mondaná a spanyol, de ehhez az életfilozófiához Iránban jön egy jó adag vendégszeretet, odafigyelés és kölcsönös érdeklődés. Nem csoda, hogy egy hónapos iráni utazgatás után ismét visszatértem a perzsák közé. Fantasztikus volt megtapasztalni ezt a belassulást. Szerintem az orvosoknak tabletta helyett napi egy óra önidőt kéne felírniuk a pácienseiknek, amikor csak lelki elmélyüléssel, madárcsicsergés hallgatásával, vagy vízparton ücsörgéssel szabadna foglalatoskodni.
De térjünk vissza Vámbéryhez és a nyomában indított kerékpáros expedícióhoz! Mennyire volt ez sportteljesítmény akkor és most? Mert úton lenni nem könnyű kihívás. Az utazó állandó problémamegoldó módban üzemel, nem árt egy jó adag emberismeret, hiszen rendszeresen szorul mások segítségére, soha nem tudja, hol éri az este, és az időjárási körülmények is nagyon megnehezítik a vándor életét. A Kara-kum sivatagban, Türkmenisztánban, lehet akár 50 fok is a nap alatt. Ilyen körülmények között tevekaravánnal végigsétálni Ázsia sivatagjain nem kis kihívás. Ráadásul nem volt Vámbéry zsebében okostelefon, amin tudott volna az otthoniakkal csetelni. Ahogy már írtam, a mai ember számára ez a fajta utazás már nehezen elképzelhető. Viszont bringával sem volt egyszerű, hiszen egy túrabringa súlya felszereléssel 50 kiló, és a Pamír-hegység hágói több helyen 4500 méter fölé magasodtak. Otthonról tervezve mindez jó mulatságnak, férfimunkának tűnt, de a térkép nem jelezte az erős szembeszelet, a homokvihart, a több száz kilométeren keresztül tartó rázós utat.
Van, aki minden utazás előtt részletesen utána olvas a hely történelmének, látványosságainak. Én azok közé tartozom, akik inkább utólagosan néznek utána a dolgoknak. Akkor már van mihez kötni a tájat, az embereket, a városokat. Ráadásul, ha Közép-Ázsiában jár az ember, olyan érzése támad, mintha egy élő történelemkönyvben utazna, hiszen az emberiség fejlődésének, a civilizáció kialakulásának egy jelentős szakasza ehhez a vidékhez kötődik. Nem véletlen, hogy Vámbéryt is a magyarok származásának kutatása indította el útjára, és pont azért tanulta meg szinte az összes türk nyelvet, hogy megerősítést szerezzen elmélete bizonyításául. Tudjuk, hogy a magyar nép lovasnemzet, és a jurtakultúra közel áll szívünkhöz. Nyitott szemmel utaztam én is, és Kirgizisztánban azt éreztem, hazaértem, ez lehetett a mi őshazánk. Határtalan legelők, amerre a szem ellát, lovak, jurták a messzeségben, hóval fedett hegységek a horizonton. Persze ezek csak szimpla érzések. 1100 évvel a Kárpát-medencébe való megérkezésünk után nehéz nyelvi és kulturális hasonlóságokat keresni Ázsiában.
Gondolkoztam azon, mennyire lehet menekülés a világgá menetel? Arra gondolok, hogy elindulunk valahová, egy hosszú útra, és magunk mögött hagyjuk a gondjainkat. Sokan azért mennek el a Caminóra, a spanyolországi zarándokútra, mert valami nagy változást várnak az úttól. Azt gondolják, amint útra keltek, az otthon hagyott gondok megszűnnek. Bizonyára képes az utazás megváltoztatni az embert, és utána másképp éli meg a mindennapi élet nehézségeit, ugyanakkor úgy jó útra kelni és utazni, hogy az ember életében otthon is minden a helyén van. Nagyon fontos látni a szegénységet és a gazdagságot, megélni olyan emberek boldogságát, akik az utolsó falat kenyerüket osztják meg velünk egy kályha melege mellett, és tudnak optimistán tekinteni a jövőbe. Az ember rájön, hogy nem is születtünk mi itt Európában olyan rossz helyre, hisz iható a vizünk, van mit ennünk, van lakásunk és munkánk. Olyan dolgok ezek, amelyek nem mindenhol természetesek a világban. Azt hiszem, az utazás a legjobb módszer az egészséges értékrend kialakításához. Olyan kincs ez, amely életünk végéig megmarad, és senki nem veheti el.
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2021. júniusi számában)
A 2012-ben tragikus hirtelenséggel elhunyt Danyi Magdolna a ritkán megszólaló költők közé tartozott, ám a mintegy négy évtized alatt született opusa bonyolult, sokszínű és sokmélységű költői pályaív megrajzolását teszi lehetővé. Összesen három önálló verseskötettel jelentkezett életében: Sötéttiszta (1975, Forum), Rigólesen (1988, Forum) és Palicsi versek (1995, Forum), illetve 2013-ban Enyhület és felröppenés címmel a Forum és az Életjel együttműködésének köszönhetően jelentek meg összegyűjtött versei.
„Az íróra a természet, a társadalom, a kulturális környezet sajátos hatást gyakorol, az írónak pedig az a feladata, hogy ezeket a hatásokat is figyelve keresse a Vajdaság életében »az általános emberit«. Az írónak meg kell kapaszkodnia valami pozitívumban. A határtalanságba, a színtelenségbe, a talajtalanságba nem lehet gyökeret ereszteni” – vallja a lírai alkatú prózaíró, Szenteleky Kornél. Az orvosi hivatás és praxis az emberi test bajaira, míg az írói, szerkesztői, irodalomszervezői életmű a lélek, a szellem állapotára próbált gyógyírt nyújtani.
Fenyvesi villánk verandáján éveken keresztül koronás keresztespók (Araneus diadematus) lakott. Az esti villanyfényben röpködő rovarokból bőséges vacsorái voltak, így nem is mindennap szőtt új hálót, raktározta a pókselyembe bugyolált élelmet. Néha valamilyen rovarral mi is tápláltuk, amelyet kezünkből ragadott el.
A történelem lapjain sokszor szereplő budapesti Rákos-patak forrása a Gödöllői-dombvidéken, Szada és Gödöllő között található. A patak átfolyik Gödöllőn, Isaszegen, Pécelen, a Rákosokon (Rákoscsaba, Rákosliget, Rákoskeresztúr). Itt terül el a történelmi Rákosmező. Majd a kőbányai–zuglói kerülethatáron átkelve, 44 kilométeres útját befejezve Angyalföldnél, az Árpád híd fölött torkollik a Dunába.
Valószínűleg nem véletlen, hogy épp advent első vasárnapján, az egyházi év kezdetének első estéjén mutatták be a székelyföldi Etéden a település ikonikus hangszerét, a frissen rekonstruált timborát. Könnyű dolgom lenne, ha egyszerűen egy hangszerbemutatóról kellene most írnom, ám a történet valami sokkal bonyolultabb és fontosabb lényeget hordoz magában: sok évtized után most újra megszólal az a hang, amely hosszú időn át az etédi közösség önkifejezésének összetéveszthetetlen hangja volt, s amely az idők során végképp elhallgatni tűnt, egészen mostanig.
Benedek Dezső professzor legalább annyira csodabogár a tudományos szférában, mint egykori barátja, Szőcs Géza az irodalomban. Hiszem, hogy nem azért voltak barátok, mert Kolozsváron összekötötték őket a diákévek, hanem kapcsolatukban volt valami különleges, valami sorsszerű, ami sírig tartó szövetséget és bajtársiasságot jelentett, néha közös munkát, közös gondolkodást és közös cselekvést is.
Az a kérdés, hogy létezik-e vajdasági magyar irodalom, mindig is felborzolta a kedélyeket, és indulatos válaszok születtek a témával kapcsolatban. Egyetemistaéveim alatt sajnos nem jutottunk el túl messzire, ami ezt a kérdéskört illeti. Úgy érzem, hogy a generációmnak sok-sok hiányossággal, vakfolttal kell megbirkóznia. Ezeket minél előbb tisztázni kell, mert a sok összekuszálódott szál magával ránthatja az embert, így tudatlanságból meggondolatlanul cselekedhet, beszélhet, ami igen kártékony tud lenni.
Mindenekelőtt hogy az egyik legtöbbet és legtöbbfélét olvasó irodalomkritikusunkat tisztelhetjük személyében, aki szinte már előre ismeri azt, mit írótársai még csak most írnak; illetve, másodszor: aki úgy ír kritikát, tanulmányt, esszét – s ez is csak kevesekről mondható el –, hogy abban rögtön egy egyéni nézetű, tűhegypontos mondatokkal megrajzolt nemzetkarakterológia s eszmetörténet esélyét is benne sejthetjük, azaz az általa górcső alá vett művekben azt (is) nézi, hogy azokból milyen nemzetkarakterológiai vonások hámozhatók ki…
Csak nekem tűnik fel, hogy hosszabb ideje egyik híres és kedvelt színészünk betegségével aprólékosan és szenzációhajhász módon foglalkozik szinte a teljes magyarországi sajtó? Persze tisztelet a kivételnek. Hogy mi ezzel a bajom? Válaszolok erre a kérdésre is, de előbb lássuk a sajtószemlét!
Szenteleky Kornélt már diákkorában is érdekelte a műfordítás, ám fordítói tevékenysége csak 1922-ben kezdődött el, két Baudelaire-prózavers magyarra való átültetésével (az akkoriban a magyar irodalmat is átható Baudelairekultusz hatására). Ezek a versfordítások a Bácsmegyei Napló hasábjain jelentek meg.